Kényszerleszállás!

CÉSAR MUÑOZ ELMONDÁSA ALAPJÁN

A szabadságomat családommal töltöttem Monterrey városában (Mexikó). Nagyon jól éreztem magam, de most már vissza kellett térnem megbízatásom helyére, Jehova Tanúi mexikóvárosi fiókhivatalába. Vasárnap volt, egészen pontosan 2002. december 1-je. Fel is szálltam a 190-es járatra, és este 7-kor a levegőbe emelkedtünk.

ALIG másfél órányi kellemes repülés után megkezdtük a leszállást. A gép ekkor hirtelen felfelé vette az irányt, és alulról borzasztó zaj hasított a fülünkbe. A kapitány tudatta az utasokkal, hogy a futóműajtók nem nyílnak ki. Beragadtak! Némelyek ijedtükben kiáltozni kezdtek, mások hangosan imádkoztak. Fogalmam sem volt, mi lesz most.

A kapitány bejelentette, hogy valamilyen úton-módon ki kell nyitnia a futóműajtókat. Ezért körülbelül egy órán keresztül ide-oda, föl-le rázkódtatta a gépet Mexikóváros légterében. Ilyen rossz élményeim még a vidámparkban sem voltak soha. Mindez azonban nem volt tréfa! Ismét a kapitány hangja hallatszott: „Sajnálattal kell közölnünk önökkel, hogy az ajtókat nem sikerült kinyitni. Csak egyet tehetünk: kényszerleszállást hajtunk végre futómű nélkül.” Rémülten néztünk egymásra mindnyájan, mint akik felkészültek a legrosszabbra.

Ismertették velünk a kényszerleszállásra vonatkozó utasításokat. A cipőnket levettük, és letettünk mindent, ami sérülést okozhat. Úgy ültünk, ahogy javasolták. Biztosra vettem, hogy a leszállópályának fogunk csapódni. Imádkoztam Jehova Istenhez, és nagy nyugalom töltött el (Filippi 4:6, 7).

Mindig azt hallottam, hogy a halál közeledtével az ember agyában emlékképek villannak fel, és arra gondol, hogy bárcsak megtette volna ezt vagy azt az életében. Bántott, hogy nem beszéltem a mellettem ülő lánynak a Királyságról, és elhatároztam, hogy ha kapok még egy lehetőséget, akkor minden adandó alkalmat ki fogok használni a tanúskodásra. Gyorsan végiggondoltam, hogyan is szolgáltam eddig Jehovát.

Amikor megkezdtük a leszállást, tűzoltókocsikat és mentőautókat láttam; sok-sok ember állt ott. Kisvártatva irtózatos lökést éreztünk, amint a repülő alja nekiütődött a leszállópályának. A fém és az útburkolat súrlódásától szikrák röpködtek mindenfelé, úgy csúsztunk előre. A pálya két oldalán álló tűzoltók azonnal a gépre irányították a vízfecskendőket, hogy lehűtsék.

Voltak meleg pillanatok, de a repülőgép végül is megállt. Mindenki tapsolt! Boldogok voltunk, és nagyon megkönnyebbültünk, hogy a pilótának sikerült úrrá lennie a vészhelyzeten. Felszólítottak minket, hogy azonnal hagyjuk el a fedélzetet. A kijáratokhoz siettünk, lecsúsztunk a meredek csúszdákon, és máris biztonságban voltunk a füves részen.

Én megálltam távolabb, és csak néztem a leszállópályán keresztben álló gépmadarat. Beleborzongtam, min mentem keresztül. Szerencsére alig néhány utas sérült meg, és ők is csak könnyebben. Mások az érzelmi megrázkódtatás miatt orvosi ellátásban részesültek a közelben álló mentőautókban.

Eredeti tervem szerint este 9 körül kellett volna hazaérnem, de négy órát késtem. Ugyan mit számít! Hálás voltam, hogy élek! Gondolkodóba ejtett, amin átmentem. Szembesülnöm kellett azzal, hogy milyen kevésen múlik az ember élete. Kijózanító dolog felismerni, hogy az ember percek alatt elveszítheti mindenét. Ha kétségesnek látszik az életben maradása, talán már túl késő ahhoz, hogy kiigazítsa életútját, vagy hogy több jót is tegyen Isten szemében. Most már sokkal jobban értékelem azt, hogy bölcsen használhatom fel az életem, és minden áldott napot jelentőségteljessé tehetek Jehova Istenem szolgálatában (Zsoltárok 90:12).