Sivatagi mézesbödönök
YUMINIYA, egy őslakos barátunk szeretne velünk megosztani valamit a sivatagról, amit kevesen tudnak. Az Ausztrália közepén fekvő Alice Springstől északra vagyunk, egy száraz, bozótos területen. Yuminiya a homokos talajt figyeli. Az ernyős akáciák alatt apró teremtményeket követ a szemével, melyek édes finomságokhoz, a mézesbödönhangyákhoz vezetnek minket.
Yuminiya erőteljes mozdulatokkal ásni kezd, követve a homokos talajban a hangyák járatait. Kis idő múltán már több mint egy méter mély a gödör, és elég széles ahhoz, hogy leüljön benne. „Az év bármely időszakában lehet mézesbödönhangyákat keresni, de télen a legjobb, mert nyáron túl nagy a hőség” – szól ki a gödörből. Mi csak figyeljük, amint hozzáértőn a járatokat fürkészi. „Nem mindegy, melyiket követjük” – avat be minket.
Yuminiya hamarosan rátalál a bolyra. Az egyik kamrában legalább 20 mézesbödönhangya van. Megduzzadt potrohuk akkora, mint egy szőlőszem, és tele van borostyánsárga nedűvel. Emiatt járni sem tudnak, csak csüngenek a kamra mennyezetéről. Yuminiya néhány perc alatt több száz hangyát gyűjt össze a kamrákból. „Ezek a hangyák jelentik nekünk az egyik legédesebb természetes csemegét” – mondja.
Élő mézesbödönök
Ahogyan a mézesbödönhangyák élnek, az az egyik legérdekesebb jelenség a hangyák világában, mely több mint 10 000 ismert fajt számlál. A méhekkel ellentétben, melyek lépsejtekben tárolják a mézet, ezek a hangyák a testüket használják erre. A hangyakolónia a szűkösebb időkben ezekből az élő mézesbödönökből jut táplálékhoz.
A hangyák, hogy megszerezzék az élelmet, a csápjaikat speciális módon összeérintik a mézet raktározó hangyák csápjaival. Erre azok kitátják a szájukat, és már nyitva is a mézesbödön. Egy különleges gyomorzsilip szabályozza a méz ki- és beáramlását. A mézesbödönt a hangya több hónapig tartó élete során valószínűleg többször is újra lehet tölteni.
Ezek az egyedek általában alig mozognak, de biztonságban vannak a föld mélyén, hiszen itt nem fenyegeti őket szárazság, hőség vagy rovarevő ragadozók. Ebben a sötét, föld alatti világban a baktériumoktól és a gombáktól is védve vannak, mégpedig úgy, hogy bekenik a testüket egy antibiotikumot tartalmazó folyadékkal, melyet az egyik mirigyük termel.
De honnan származik a méz? A történet azzal kezdődik, hogy a levéltetvek jóllaknak az akáciák nedvével és nektárjával. A dolgozóhangyák aztán megfejik őket, és így egy cukortartalmú nedvet, mézharmatot nyernek tőlük. Az is lehet, hogy a hangyák közvetlenül a fából gyűjtenek nektárt. Végül az összegyűjtött nedűt beletöltik társaikba, az élő mézesbödönökbe. Mivel az életüket szinte teljesen mozdulatlanul élő mézesbödönhangyáknak alig van szükségük táplálékra, a mézharmat java részét elraktározzák.
De mi a helyzet a levéltetvekkel? Vajon ők vesztesei ennek a történetnek? Egyáltalán nem. Egyrészről, a hangyák elegendő nektárt hagynak nekik, másrészről pedig megvédik őket az élősködőktől és a ragadozóktól. Igen, ebből a szimbiózisból a hangyák és a levéltetvek is nyernek.
„Menj a hangyához – olvashatjuk a Bibliában –, nézd meg útjait, és légy bölcs. Nincs vezére, elöljárója vagy uralkodója, mégis nyáron készíti elő eledelét, aratáskor gyűjti eleségkészletét” (Példabeszédek 6:6–8). Mennyire igazak ezek a szavak, hiszen a hangyák valóban remekül együttműködnek, jól szervezettek és szorgalmasak. És azon is ámulunk, hogyan tudják ezek a szívós sivatagi apróságok ilyen kedvezőtlen körülmények között elkészíteni ezt az édes finomságot.
[Kép a 11. oldalon]
A mézesbödönhangyák megduzzadt potroha édes nektárt rejt
[Képek forrásának jelzése a 11. oldalon]
10. és 11. oldal fent: M Gillam/photographersdirect.com; 11. oldal: © Wayne Lynch/age fotostock