Természetes, ha így érzel?

EGY gyászoló férfi ezt írja: „Angol gyermek lévén arra tanítottak, hogy ne mutassam ki az érzéseimet nyilvánosság előtt. Emlékszem, amint édesapám, aki valamikor katona volt, összeszorított fogakkal azt mondta, ha valami fájdalom ért: »Ne sírj!« Nem emlékszem, hogy édesanyám valamikor is megcsókolta vagy megölelte volna valamelyik gyermekét (négyünk közül). Ötvenhat éves voltam, amikor édesapám a szemem előtt halt meg. Iszonyatos veszteséget éreztem. Ennek ellenére először képtelen voltam sírni.”

Néhány kultúrában az emberek nyíltan kimutatják érzéseiket. Akár boldogok, akár szomorúak, a többiek tudják, hogyan éreznek. Ezzel szemben a világ néhány részén, különösen Észak-Európában és Nagy-Britanniában, az embereket, de leginkább a férfiakat úgy nevelték, hogy rejtsék el az érzéseiket, fojtsák el érzelmeiket, szorítsák össze a fogukat, ne látszódjon meg minden az arcukon. De ha olyan valakit vesztettél el, akit nagyon szerettél, akkor is helytelen kimutatni a bánatodat? Mit mond a Biblia?

Bibliai személyek, akik sírtak

A Biblia, amelyet a Földközi-tenger keleti partján élő, érzelmeiket kifejező héber emberek írtak, sok olyan példát tartalmaz, amikor az emberek nyíltan kimutatták bánatukat. Dávid király gyászolta megölt Amnon fiának elvesztét. Igazából ’felette igen sírt’ (2Sámuel 13:28–39). Még áruló fiának, Absolonnak az elvesztése miatt is bánkódott, aki megpróbálta bitorolni a királyságot. A bibliai beszámoló elmondja: „[Dávid] király megrendült, fölment a kapu fölött levő helyiségbe, és sírt. És amíg ment, ezt mondogatta: Fiam, Absolon! Fiam, fiam, Absolon! Bárcsak én haltam volna meg helyetted, fiam, fiam, Absolon!” (2Sámuel 19:1, Úf [18:33]). Dávid úgy gyászolt, mint bármely más édesapa. Hányszor kívánták már a szülők, hogy bárcsak ők haltak volna meg gyermekeik helyett! Annyira természetellenesnek tűnik, hogy a gyermek előbb haljon meg, mint a szülő.

Milyen reakciót váltott ki Jézusból barátjának, Lázárnak a halála? Könnyeket hullatott a sírjához közeledve (János 11:30–38). Később Mária Magdolna is sírt, amikor Jézus sírjához közeledett (János 20:11–16). Természetesen egy keresztény, aki megértette a feltámadás reménységét, amely a Bibliában található, nem bánkódik vigasztalhatatlanul, mint akinek a halottak állapotával kapcsolatos hite nem nyugszik világos bibliai alapon. De mivel az igaz keresztény is természetes érzésekkel rendelkező ember, még a feltámadás reménységével együtt is bizony bánkódik, és gyászolja azoknak az elvesztét, akiket szeret (1Thessalonika 4:13, 14).

Sírni, vagy nem sírni?

Hogyan reagáljunk ma? Nehéznek, vagy kellemetlennek érzed kimutatni az érzéseidet? Mit javasolnak a tanácsadók? Modern nézeteik gyakran csupán a Biblia ősi, ihletett bölcsességét visszhangozzák. Azt mondják, hogy ki kellene mutatnunk, nem pedig elfojtanunk a bánatunkat. Ez a régi idők olyan hűséges embereire emlékeztet minket – mint például Jób, Dávid és Jeremiás –, akikről megtalálhatjuk a Bibliában, hogyan fejezték ki bánatukat. Ők bizony nem fojtották magukba érzéseiket. Nem bölcs dolog tehát, ha elzárkózol mások elől (Példabeszédek 18:1). Természetesen különböző kultúrákban különböző módon fejezik ki az emberek a gyászukat, ez függ az ott uralkodó vallásos hitnézetektől is.a

Mit tegyél, ha úgy érzed, sírnod kell? A sírás az emberi természet része. Emlékezz most újra vissza Lázár halálára, amikor Jézus „elbúsula lelkében és. . . könnyekre fakadt” (János 11:33, 35). Ezáltal tehát arra mutatott rá, hogy természetes reakció a sírás, ha meghal valakid, akit szeretsz.

Ezt támasztja alá egy édesanya, Anne esete is, akinek csecsemője, Rachel SIDS (Hirtelen csecsemőhalál tünetegyüttes) következtében halt meg. A férje megjegyezte: „A meglepő az volt, hogy sem Anne, sem én nem sírtunk a temetésen. Mindenki más sírt.” Anne erre így felelt: „Igen, én azonban sírtam eleget kettőnk helyett is. Úgy vélem, igazából néhány héttel a tragédia után nyilallt belém a fájdalom, amikor egy nap végül egyedül maradtam a házban. Egész nap sírtam. De azt hiszem, ez segített. Jobban éreztem magam tőle. Meg kellett gyászolnom csecsemőm halálát. Igazából azt hiszem, hogy hagynunk kell a bánattól sújtott embereket, hadd sírjanak. Bár másoktól természetes reakció, ha azt mondják: »Ne sírj«, ez mégsem segít igazán.”

Néhány személy reakciója

Hogyan reagáltak néhányan, akik lesújtottak voltak egy szeretett személy elvesztése miatt? Vegyük például Juanita esetét. Tudja, mit jelent elveszteni egy kisgyermeket. Öt vetélésen esett át. Most ismét állapotos lett. Nos, mikor egy autóbaleset után kórházba szállították, érthető módon aggódott. Két héttel később elkezdődtek a fájások – idő előtt. Röviddel azután megszületett a kis Vanessa – mindössze 900 gramm súllyal. „Olyan izgatott voltam – emlékszik vissza Juanita. – Végre anya lettem!”

Boldogsága azonban rövid életű volt. Négy nappal később Vanessa meghalt. Juanita így emlékezik: „Oly üresnek éreztem magam. Az anyaságtól fosztottak meg. Úgy éreztem, nem vagyok teljes értékű asszony. Gyötrelmes pillanat volt az, amikor otthon bementem abba a szobába, melyet Vanessának készítettünk elő és láttam a kis ingecskéket, melyeket neki vettem. A következő hónapokban újra és újra átéltem a születését. Nem akartam többé senkivel sem foglalkozni.”

Szélsőséges reakció? Talán másoknak nehéz lehet ezt megérteni, de azok, akik már Juanitához hasonlóan átestek ezen, azt mondják, hogy ugyanúgy gyászolták kisgyermeküket, mint ahogy egy olyan személyt gyászoltak volna, aki már élt egy bizonyos ideig. Amint mondják, a gyermeket már jóval a megszületése előtt szeretik a szülők. Különleges kötelék szövődik anya és gyermeke között. Ha azután ez a csecsemő meghal, akkor az anya úgy érzi, hogy igazi személyt vesztett el. Ezt kell másoknak is megérteniük.

A harag és a bűntudat hatása

Egy másik anya szavakba öntötte, mit érzett, amikor hatéves kisfia hirtelen meghalt egy veleszületett szívrendellenesség következtében. „A reakciók egész sorozatát éltem át – dermedt voltam, kételkedtem, bűntudatot éreztem, és haragudtam a férjemre meg az orvosra, hogy nem vették észre, mennyire súlyos az állapota.”

A bánat másik tünete lehet a harag. Talán az orvosokra vagy a nővérekre dühös az ember, és úgy érzi, hogy többet kellett volna tenniük az elhunyt érdekében. Vagy a barátokra és a rokonokra haragszik, akik úgy tűnik, butaságot mondanak és tesznek. Néhányan az elhunytra lesznek dühösek, mert elhanyagolta az egészségét. Stella felidézi: „Emlékszem, mennyire haragudtam a férjemre, mivel tudtam, hogy másképp is lehetett volna. Nagyon beteg volt, mégsem ügyelt az orvosok intéseire.” Néha pedig azért haragszik az ember az elhunytra, mert halála nehézségeket eredményez a túlélő számára.

Néhányan bűntudatot éreznek a haragjuk miatt – vagyis szemrehányást tesznek maguknak, amiért haragszanak. Mások vétkesnek érzik magukat, amiért meghalt valakijük, akit szerettek. „Nem halt volna meg – mondják magukban –, ha előbb vittem volna orvoshoz”, vagy „ha gondoskodtam volna róla, hogy másik orvos vizsgálja meg”, vagy „hogy többet törődjön az egészségével”.

Másokban még erősebb a bűntudat érzése, különösen akkor, ha a szeretett személy hirtelen, váratlanul halt meg. Kezdik felidézni azokat az időszakokat, amikor haragudtak az elhunytra vagy veszekedtek vele. Vagy úgy érzik, nem tettek meg mindent érte.

Sok anya hosszú időn át tartó bánata több szakértő véleményét támasztja alá, vagyis hogy egy gyermek elvesztése maradandó űrt hagy maga után a szülőkben, de főként az anyában.

Ha hitvestársad veszíted el

A házastárs elvesztése másfajta sérülést jelent, különösen, ha mindketten igen aktív életet éltek együtt. Ez egy életstílus végét jelentheti, amelyet a másikkal együtt osztottak meg – az utazások, a munka, a szórakozás és az egymásrautaltság végét.

Eunice elmeséli, mi történt, amikor férje hirtelen meghalt szívinfarktusban. „Az első héten érzelmileg dermedt voltam, mintha megszűnt volna az életműködésem. Még ízlelni vagy szagolni sem tudtam. A gondolkodóképességem ellenben tovább működött, mintha elkülönült volna. Mivel a férjemmel voltam, amikor megpróbálták befúvásos lélegeztetéssel, szívkompresszióval és gyógyszerekkel újraéleszteni, ezért nem éreztem a szokásos kétkedés tüneteit. Mindenesetre mélységes csalódottságot éreztem, mintha láttam volna, amint egy kocsi a szakadékba repül, és semmit sem tehetek.”

Sírt ez az asszony? „Természetesen, főleg, amikor a részvétnyilvánító lapok százait olvastam, amelyeket kaptam. Mindegyiknél sírtam. Ez segített, hogy szembe tudjak nézni a nap hátralevő részével. Az viszont egyáltalán nem segített, ha állandóan megkérdezték, hogy vagyok. Nyilvánvalóan nyomorultul éreztem magam.”

Mi segített Eunice-nak, hogy átvészelje bánatát? „Anélkül, hogy észrevettem volna, tudat alatt elhatároztam, tovább élem életemet – mondja. – Még mindig bánt azonban, ha eszembe jut, hogy a férjem, aki annyira szerette az életet, nincs velem, hogy ő is élvezhesse.”

„Ne hagyjuk, hogy mások határozzák meg. . .”

A Leavetaking—When and How to Say Goodbye című kiadvány írói a következőket tanácsolják: „Ne hagyjuk, hogy mások határozzák meg, hogyan kellene tennünk vagy éreznünk. A bánat folyamata mindenkinél máshogy zajlik le. Mások úgy vélik – és el is mondják véleményüket –, hogy túl sokat bánkódunk, vagy nem bánkódunk eleget. Bocsássuk meg nekik és felejtsük el. Ha egy mások által, vagy a társadalom egésze által felállított skatulyába kényszerítjük magunkat, meggátoljuk érzelmi egészségünk helyreállásának folyamatát.”

Természetesen különböző emberek különböző módon törődnek bánatukkal. Nem szeretnénk azt éreztetni, hogy minden embernek egy bizonyos módszer szükségszerűen jobb a másiknál. Az viszont veszélyes, ha stagnálás áll be, amikor a bánattól sújtott személy képtelen megbékülni a helyzet valóságával. Ilyenkor együtt érző barátok segítségére lehet szükség. A Biblia azt mondja: „Minden időben szeret, a ki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére.” Ne félj tehát segítséget kérni vagy beszélni, és sírni (Példabeszédek 17:17).

A bánat természetes reakció, ha elveszítünk valakit, és nem helytelen, ha bánatod mások előtt is nyilvánvaló. De további kérdésekre is választ kell kapnunk: „Hogyan élhetek együtt a bánatommal? Normális, ha bűntudatot és haragot érzek? Hogyan kellene vennem ezeket a reakcióimat? Mi segíthet, hogy át tudjam vészelni a veszteség érzését és a bánatot?” A következő rész fog választ adni ezekre és még egyéb kérdésekre.