BARNABÁS

(vigasztalás fia):

Az első századi keresztény gyülekezet e kiemelkedő alakjával Lukács ismertet meg bennünket a Cselekedetek 4:34–36-ban. Itt megtudjuk erről az istenfélő emberről, hogy lévita volt, Ciprus szigetén született, de ebben az időben Jeruzsálemben tartózkodott. Őt név szerint is megemlítették a között a sok hívő között, akik röviddel pünkösd után eladták földjeiket és házaikat, és odaadták azok árát az apostoloknak a keresztény munka javára. József volt a neve, de az apostolok a Barnabás nevet adták neki, melynek jelentése: ’vigasztalás fia’. Akkoriban szokás volt második nevet adni az illető jellemző tulajdonságai alapján.

Barnabás nagyon mély érzésű és nagylelkű ember volt, aki nem habozott készségesen felajánlani önmagát és anyagi javait a Királyság-érdekek előmozdítására. Örömmel sietett a testvérei segítségére (Cs 9:27), és az új érdeklődők jelenlétében „örvendezett, és bátorítani kezdte mindnyájukat, hogy maradjanak meg az Úrban elszánt szívvel”. Barnabás „jó ember volt, telve szent szellemmel és hittel” (Cs 11:23, 24); próféta és tanító volt Antiókiában (Cs 13:1). Az apostolok a ’szeretteik’ közé sorolták Barnabást, azok közé, „akik odaadták lelküket Jézus Krisztus, a mi Urunk nevéért” (Cs 15:25, 26). Bár nem volt a 12 apostol között, méltán lehetett apostolnak nevezni (Cs 14:14), hiszen csakugyan „a szent szellemtől [volt] kiküldve” (Cs 13:4, 43).

Barnabás és Pál szoros kapcsolata, mely éveken át tartott, úgy három évvel Pál megtérése után kezdődött, amikor Pál szeretett volna érintkezésbe lépni a jeruzsálemi gyülekezettel. Az nincs feljegyezve, hogy hol ismerte meg Barnabás Pált. De az ő kiváltsága volt, hogy bemutassa Péternek és Jakab tanítványnak (Cs 9:26, 27; Ga 1:18, 19).

Időközben a szíriai Antiókiában néhány ciprusi és cirénei, görögül beszélő zsidó nagy érdeklődéssel fordult a keresztényi hit felé. Ezért a jeruzsálemi vezető testület elküldte Barnabást Antiókiába, hogy bátorítsa és építse ezeket az új hívőket. Jó döntés volt Barnabásra bízni ezt a feladatot, hiszen ő is ciprusi volt, és görögül beszélt. Amikor „igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz” Antiókiában, Barnabás sietve Tárzuszba ment, és rábeszélte Pált, hogy jöjjön, és segítsen neki a szolgálatban. Az idő tájt Isten figyelmeztette őket, hogy éhínség közeleg, ami miatt az antiókiai testvérek nagy mennyiségű segélyt gyűjtöttek össze, és azt a kellő időben elküldték a jeruzsálemi gyülekezetnek Barnabás és Pál keze által (Cs 11:22–24, 27–30; 12:25).

Ők ketten, miután elvégezték a segéllyel kapcsolatos szolgálatot, i. sz. 47 táján visszatértek Antiókiába, majd misszionáriusi útra indultak a szent szellem irányítása alatt. Először Ciprusra utaztak, és megismertették Isten igazságát a sziget prokonzuljával, Szergiusz Paulusszal. Onnan Kis-Ázsia belsejében haladtak tovább. Időnként komoly csőcseléktámadásoknak voltak kitéve. Egyszer, amikor meggyógyítottak egy béna férfit Lisztrában, alighogy sikerült visszatartaniuk „a sokaságot attól, hogy áldozzon nekik” (Barnabást Zeusz istennek hitték, Pált pedig Hermésznek, azaz Mercuriusnak, „mivel ő vitte a szót”), a zsidók „meggyőzve a sokaságot, megkövezték Pált, majd kivonszolták a városon kívülre” (Cs 13:1–12; 14:1–20).

I. sz. 49 körül Barnabás és Pál a jeruzsálemi vezető testület elé vitte a nem zsidók körülmetélésének égető kérdését, és mihelyst döntés született az ügyben, visszatértek Antiókiába, és felkészültek a következő misszionáriusi útjukra (Cs 15:2–36). De mivel nem sikerült egyetértésre jutniuk abban, hogy magukkal vigyék-e János Márkot, más-más területre mentek. Barnabás az unokatestvérével, Márkkal Ciprusra utazott, Pál pedig Silást vitte el Szíria és Cilicia vidékére (Cs 15:37–41). Így végződik a Barnabásról szóló feljegyzés a Szentírásban, kivéve azokat a rövid utalásokat, amelyek Pál néhány levelében lelhetők fel (1Ko 9:6; Ga 2:1, 9, 13; Kol 4:10).