KÁIN

(valami, amit létrehoztak):

Az első gyermek a földön, az első emberpár, Ádám és Éva fia.

Káin születése után Éva így szólt: „Férfit szültem [szó szerint: ’hoztam létre’] Jehova segítségével” (1Mó 4:1). Vajon arra gondolt ezzel, hogy esetleg ő a megjövendölt asszony, akitől az a mag születik, aki által eljön majd a szabadulás? (1Mó 3:15). Ha igen, akkor nagyon tévedett. Azt azonban joggal mondhatta, hogy Káint „Jehova segítségével” szülte, ugyanis Isten nem vette el a bűnös Ádám és Éva szaporodóképességét, és amikor Isten kimondta az asszonyra az ítéletet, azt is mondta, hogy ’szül majd gyermekeket’, bár ez fájdalmakkal fog járni (1Mó 3:16).

Káin földműves lett, és „egy kis idő múlva” öccsével, Ábellel együtt felajánlást mutattak be Jehovának, érezve annak szükségét, hogy elnyerjék Isten kegyét. Káin felajánlására azonban, mely „a föld terméséből” volt, „egyáltalán nem tekintett tetszéssel” Isten (1Mó 4:2–5; vö.: 4Mó 16:15; Ám 5:22). Ennek valószínűleg nem lehetett az oka az, hogy Káin áldozata nem igényelte vér kiontását, hiszen a mózesi törvény lehetővé tette állatok és gabona felajánlását is. Bár néhányan azt hangsúlyozzák, hogy Káin felajánlásáról nem írja a beszámoló, hogy a termés legjava volt, Ábel felajánlásáról ellenben külön megemlíti, hogy „nyája első elléséből, sőt azok hájas részeiből” állt, Káin felajánlásával mégsem az volt a baj, hogy nem volt megfelelő a minősége. A Héberek 11:4 szerint Káint a felajánlás bemutatására nem a hit indította, amely Ábel áldozatát helyeseltté tette.

Hogy Isten milyen módon fejezte ki a tetszését, illetve a nemtetszését a felajánlások iránt, nem került feljegyzésre, de kétségtelenül mind Káin, mind Ábel számára egyértelmű volt. Jehova, aki olvas az emberi szívekben (1Sá 16:7; Zs 139:1–6), tudott Káin helytelen beállítottságáról, és az, hogy az áldozatát elvetette, világosan felszínre hozta Káin rossz hajlamát. „A test cselekedetei” ekkor kezdtek nyíltan megmutatkozni Káinnál: „ellenségeskedések, viszálykodás, féltékenység, haragkitörések” (Ga 5:19, 20). Jehova megmutatta ennek a morózus férfinak, hogy felmagasztalás származna számára abból, ha ezután egyszerűen jót cselekedne. Megalázhatta volna magát, utánozva öccse helyeselt példáját, ám ehelyett ő szándékosan figyelmen kívül hagyta Isten tanácsát, miszerint uralkodnia kellene a bűnös vágy felett, mely „ott lapul a bejáratnál”, és alig várja, hogy felülkerekedhessen rajta (1Mó 4:6, 7; vö.: Jk 1:14, 15). Ez a tiszteletlen eljárásmód volt ’Káin ösvénye’ (Júd 11).

Káin később így szólt az öccséhez: „Menjünk ki a mezőre!” (1Mó 4:8). (Bár ezek a szavak nincsenek a maszoréta szövegben, több héber kéziratban található itt egy kihagyásjel, a szamaritánus Pentateuchusban, a görög Septuagintában, a szír Pesittában, valamint régi latin szövegekben pedig meg is találhatók ezek a szavak, mint amelyeket Káin mondott Ábelnek.) A mezőn aztán Káin rátámadt Ábelre, és megölte, ezáltal ő lett az első gyilkos az emberek között. Így joggal mondható róla, hogy „a gonosztól származott”, aki a gyilkosok és a hazugság atyja (1Jn 3:12; Jn 8:44). Amikor Jehova Ábel holléte felől kérdezte Káint, érzéketlen válasza további bizonyítéka volt helytelen gondolkodásmódjának; nem a megbánás vagy a bűntudat kifejezése volt, hanem inkább egy hazug visszavágás: „Nem tudom. Talán őrizője vagyok én a testvéremnek?” (1Mó 4:9).

Isten számkivetésre ítélte Káint arról a földről, ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy elűzte az Éden-kert közeléből, a földre korábban kimondott átkot pedig még súlyosabbá tette az esetében, hogy amikor műveli, ne adja meg neki termését. Káin sajnálkozott a szigorú büntetés felett, és amiatt aggódott, hogy Ábel meggyilkolása miatt esetleg bosszút állnak majd rajta, de őszinte megbánást ekkor sem mutatott. Jehova „megjelölte Káint”, hogy ne öljék meg, de a beszámoló nem tér ki arra, hogy ez a jel bármilyen módon is kézzelfoghatóan Káinra lett volna helyezve. A ’megjelölés’ valószínűleg nem volt más, mint maga ez a határozott isteni végzés, amelyről mások is tudtak, és amelyet figyelembe vettek (1Mó 4:10–15; vö. a 24. v.-sel, amelyben Lámek utal erre a végzésre).

Káin számkivetésbe vonult, és „a Menekülés földjén telepedett le, Édentől keletre” feleségével együtt, aki Ádámnak és Évának egy meg nem nevezett lánya vagy unokája volt (1Mó 4:16, 17; vö. az 5:4-gyel, valamint a jóval később élt Ábrahám esetével, aki a féltestvérét, Sárát vette feleségül, 1Mó 20:12). Fia, Énók születése után Káin „épített egy várost”, melyet a fiáról nevezett el. Egy ilyen város mai szemmel nézve csak egy erődített falu lehetett; a feljegyzés azt sem említi, hogy mikor készült el. A beszámolóban szó esik Káin néhány leszármazottjáról; voltak köztük, akik a nomád jószágtartásban, hangszereken való játszásban vagy fémeszközök kovácsolásában voltak kiemelkedők, de olyanok is, akik a többnejűségükről vagy erőszakos természetükről voltak ismertek (1Mó 4:17–24). Káin leszármazási vonala a Noé napjaiban bekövetkezett világméretű özönvízzel véget ért.