JEBUSZ

(feltehetően az ’eltapos, széttapos’ jelentésű alapszóból), jebuszita:

Jebusz a jebusziták ókori városa volt azon a területen, amelyet ma Jeruzsálemként ismerünk.

Ábrahám idejében, még i. e. 1900 előtt, ezt a területet Sálemnek ( jel.: ’béke’) hívták, amely benne van a Jeruzsálem névben, és lehet, hogy annak egy rövidített formája (Héb 7:2). Az Egyiptomban talált amarnai táblákon meg van említve Uruszalim (Jeruzsálem). Ezenkívül a Józsué, a Bírák és a Sámuel első könyve, ahol olyan eseményekről olvashatunk, amelyek még azelőtt történtek, hogy Dávid legyőzte a várost, a helyet gyakran Jeruzsálemnek nevezi (Jzs 10:1, 3, 5, 23; 12:10; 15:8, 63; 18:28; Bí 1:7, 8, 21; 19:10; 1Sá 17:54). Mindössze két részletben utalnak rá úgy, hogy Jebusz (Bí 19:10, 11; 1Kr 11:4, 5). A Józsué 18:28-ban a héberben a jevú·szíʹ szó szerepel, és az -í végződés emberekre, vagyis a város lakosaira utal.

Ezért a legtöbb tudós számára nyilvánvalónak tűnik, hogy a város eredeti neve Jeruzsálem (v. esetleg Sálem) volt, és hogy csak akkor hívták néha Jebusznak, amikor már a jebusziták lakták. Abban is általános az egyetértés, hogy a „Jebusz” szó nem a Jeruzsálem név rövidített formája volt, hanem a jebusziták szóé, amellyel azokat jelölték, akik egy ideig azon a területen éltek. Miután Dávid elfoglalta ezt a helyet, vagyis Sion erődjét, és királyi lakhelyévé tette, olykor ’Dávid városának’ nevezték (2Sá 5:7).

A jebusziták, akik ebben a városban és a környező területen éltek, Hámnak és Kánaánnak voltak a leszármazottai (1Mó 10:15, 16, 20; 1Kr 1:13, 14). Amikor a jebusziták a rokonaikkal (a hettitákkal, girgasitákkal, amoritákkal, kánaánitákkal, perizitákkal és a hivvitákkal) együtt vannak megemlítve, általában az utolsóként szerepelnek, talán mert ők voltak a legkevesebben (5Mó 7:1; Bí 3:5). Hegylakókként voltak besorolva (4Mó 13:29), és az általuk lakott vidékre jelképesen úgy hivatkoztak, mint „tejjel és mézzel folyó földre” (2Mó 3:8, 17).

Jehova megígérte Ábrahámnak, hogy neki és a magvának adja a jebusziták földjét (1Mó 15:18–21; Ne 9:8). Ennek az ígéretnek a beteljesítéseképpen Jehova kihozta választott népét Egyiptomból, és miközben keltek át a Jordánon, elküldte angyalát, hogy menjen előttük, és azt parancsolta nekik, hogy mutatkozzanak erősnek, valamint űzzenek el mindenkit, aki csak ellenszegül nekik (2Mó 13:3–5; 23:23; 33:1, 2). Nem volt szabad szövetséget kötniük és házasságra lépniük a jebuszitákkal és a többi kánaánitával, hanem teljes mértékben pusztulásra kellett adniuk őket, azaz nem volt szabad egyetlen lélegző lényt sem életben hagyniuk, ’hogy meg ne tanítsák őket mindazoknak az utálatos dolgoknak a cselekvésére’ (2Mó 34:11–16; 5Mó 20:16–18).

Amikor a jebuszita király, Adoni-Cédek látta, hogy az izraeliták sikereket érnek el a föld meghódításában – például bevették Jerikót és Ait, valamint hogy a gibeoniak megadták magukat –, egy szövetségbe tömörített öt királyt, akiknek szintén az volt a feltett szándékuk, hogy megállítsák az izraeliták benyomulását (Jzs 9:1, 2; 10:1–5). Az ezt követő harcban – amelyben Jehova előidézte, hogy a nap és a hold mozdulatlanul álljon – e szövetség csapatai vereséget szenvedtek, a királyokat elfogták és megölték, holttestüket pedig oszlopra feszítették, hogy mindenki láthassa (Jzs 10:6–27; 12:7, 8, 10). Lehet, hogy e győzelem után történt, hogy az izraeliták lángba borították Jebuszt úgy, hogy az porig égett (Bí 1:8).

Amikor Józsué befejezte az Ígéret földjének d. és középső részén folytatott hódító hadjáratait, figyelmét a Jordántól Ny-ra eső, é. területekre fordította. A jebusziták megint csak összegyűltek, hogy ellenszegüljenek, ezúttal Jábinnak, Hácor királyának a vezetésével, Izrael ellenben újra vereséget mért rájuk Jehova segítségével (Jzs 11:1–8). De azért Jebusz felégetése után és valamivel a föld felosztása előtt a jebusziták ellenőrzésük alatt tartották Jeruzsálem stratégiailag kedvező magaslatait, és ez így volt 400 évig (Jzs 15:63).

Jebusz városát a föld felosztásakor Benjámin kapta, és közvetlenül Júda és Benjámin törzsi területének határán feküdt (Jzs 15:1–8; 18:11, 15, 16, 25–28). Az izraeliták azonban nem űzték ki a jebuszitákat, hanem hagyták, hogy a fiaik és lányaik házasságra lépjenek ezekkel az emberekkel, sőt még imádni is kezdték a jebusziták hamis isteneit (Bí 1:21; 3:5, 6). Ez idő alatt az ’idegenek városa’ maradt, ahol egy lévita egyszer nem akart ott maradni éjszakára (Bí 19:10–12).

Végül i. e. 1070-ben Dávid legyőzte Siont, a jebusziták erődjét (2Sá 5:6–9; 1Kr 11:4–8). Később Dávid megvásárolta az É-on fekvő szérűt egy Arauna (Ornán) nevű jebuszitától, és ott oltárt épített, majd különleges áldozatokat mutatott be (2Sá 24:16–25; 1Kr 21:15, 18–28). Ezen a helyen építette évekkel később Salamon a pazar templomot (2Kr 3:1). Salamon aztán munkára fogta a jebusziták leszármazottait a nagyszabású építkezési programja során, és rabszolgákként dolgoztatta őket (1Ki 9:20, 21; 2Kr 8:7, 8).

A jebuszitákról az utolsó, rendelkezésünkre álló utalásból megtudhatjuk, hogy mint etnikai csoport még mindig jelen voltak, hogy beszennyezzék a babiloni száműzetésből visszatérő izraeliták imádatát (Ezs 9:1, 2).