ÖSZVÉR

(héb.: peʹredh; pir·dáʹ [öszvérkanca]):

A héber szó a szamárcsődör és a lókanca keresztezéséből származó hibrid utódot, a ló-öszvért jelöli. Alkata hasonló a lóéhoz, de a rövid, széles feje, a hosszú füle, a rövid sörénye, a kis patája, és az, hogy a farka hosszú szőrszálakból álló bojtban végződik, inkább a szamár vonásait tükrözi. A ló-öszvérben ötvöződik a szülők néhány nagyszerű tulajdonsága: a szamártól azt örökli, hogy kitartó, szívós és biztos járású, a lótól pedig azt, hogy erős, lendületes és bátor. Az öszvér a lóhoz képest ritkábban betegszik meg, nagyobb türelemmel visz nehéz terheket, és sokkal tovább él. A szamár-öszvér, vagyis az az öszvér, amely a szamárkanca és a lócsődör utóda, kisebb, mint a ló-öszvér, és nem is olyan erős és szép. Az öszvérek – mind a hím, mind a nőstény – általában terméketlenek, de azért vannak kivételek.

Salamon öszvéreket is kapott ajándékba azoktól a királyoktól, akik hallani akarták a bölcsességét (1Ki 10:24, 25; 2Kr 9:23, 24). De valószínűleg kereskedőktől is szereztek be öszvéreket, például föníciaiaktól (Ez 27:8, 9, 14). Dávid idejében az előkelő személyiségek hátasállatként tartották az öszvért. Dávid a saját öszvérkancájára ültette Salamont, hogy azon menjen a Gihonhoz, hogy felkenjék (2Sá 13:29; 18:9; 1Ki 1:33, 34, 38, 39).

Az öszvér értékes teherhordó állat volt (2Ki 5:17; 1Kr 12:40). Jehova a prófétája, Ézsaiás által rámutatott, hogy a szétszéledt népét többek között öszvéreken fogják elhozni Jeruzsálembe (Ézs 66:20). Ezért figyelemre méltó, hogy a prófécia beteljesedéseként a babiloni száműzetésből visszatérők, más teherhordó állatokon kívül, 245 öszvért hoztak magukkal (Ezs 2:66; Ne 7:68).

Az emberek azt a tanácsot kapják, hogy ne legyenek olyanok, mint a ló vagy az öszvér, melyek mit sem értenek, és amelyeknek a szilajságuk fékezéséhez zabla meg kantár kell (Zs 32:9).