SZEKTA

A „szektá”-nak fordított görög szó (haiʹre·szisz, amelyből a magyar „herézis” szó ered) azt jelenti, hogy „kiválasztás” (3Mó 22:18, LXX), illetve „az, amit kiválasztottak”, tehát „embereknek egy olyan csoportja, amely elszakad másoktól, és a saját tantételeit követi (szekta vagy társaság)” (Thayer-féle Greek-English Lexicon of the New Testament. 1889, 16. o.). Ezzel a szóval illették a judaizmus két kiemelkedő ágának támogatóit, a farizeusokat és a szadduceusokat (Cs 5:17; 15:5; 26:5). Azok, akik nem voltak keresztények, „szektának” vagy „a názáretiek szektájának” nevezték a kereszténység követőit, talán azért, mert egy olyan szakadár csoportnak tartották őket, amely a judaizmusból vált ki (Cs 24:5, 14; 28:22).

A kereszténység alapítója, Jézus Krisztus azért imádkozott, hogy egység legyen a követői között (Jn 17:21), az apostolok pedig mindent megtettek azért, hogy megőrizzék az egységet a keresztény gyülekezetben (1Ko 1:10; Júd 17–19). Ha egy csoport nem egységes a tanításait illetően, akkor az heves vitákhoz, viszályhoz, sőt ellenségeskedéshez vezethet. (Vö.: Cs 23:7–10.) Ezért a keresztényeknek el kellett kerülniük a szektásodást, mely egyike a test cselekedeteinek (Ga 5:19–21). Arra figyelmeztették őket, hogy ne mozdítsanak elő szektákat, illetve hogy ne hagyják, hogy a hamis tanítók félrevezessék őket (Cs 20:28; 2Ti 2:17, 18; 2Pt 2:1). Pál apostol a Tituszhoz írt levelében azt az utasítást adta, hogy a második intés után utasítsák el az olyan embert, aki továbbra is szektát mozdít elő; ez minden bizonnyal azt jelentette, hogy az ilyen személyt ki kellett közösíteni a gyülekezetből (Tit 3:10). Azok, akik nem támasztottak meghasonlást a gyülekezetben, illetve nem támogattak semmilyen csoportosulást, bizonyítékát adták annak, hogy hűségesen élnek, és Isten helyeslését élvezik. Pál nyilvánvalóan erre gondolt, amikor ezt írta a korintusziaknak: „szektáknak is kell lenniük köztetek, hogy nyilvánvalóvá legyen, kik a helyeselt személyek köztetek” (1Ko 11:19).