PARITTYÁS

Parittyából lövedéket kilövő személy. A parittya általában viszonylag rövid, kettéhajtott szíj vagy zsineg volt, amelyből nagy lendülettel megforgatott lövedéket, például követ repítettek ki azáltal, hogy elengedték az egyik végét.

Régebben a parittyások fontos részét képezték a hadseregnek. Benjámin törzsében 700 válogatott férfi volt, akik „mindannyian hajszálpontosan céloztak a parittyával, nem hibáztak” (Bí 20:15, 16). A targumok elmondása alapján a kereteusok és a peleteusok Dávid katonái között ügyes parittyások voltak. A parittyások fontos részét képezték Uzziás király hadseregének is (2Kr 26:13, 14). Az emlékművek tanúsága szerint Szanhéribnak volt egy parittyás alakulata az asszír hadseregben. Az egyiptomi, szír, perzsa, szicíliai és más seregekben is voltak hasonló egységek. A római seregben a parittyások az auxiliába tartoztak. Josephus még az i. sz. I. században is arról számol be, hogy a zsidó parittyások felhasználták tudományukat a római seregek ellen (A zsidók története. XVII. könyv, 10. fej., 2.; A zsidó háború. II. könyv, XVII. fej., 5. bek.; IV. könyv, I. fej., 3. bek.).

Az ókori hadseregekben a parittyások a gyalogosoknak általában csak egy egységét alkották. Őket kiegészítve szolgáltak az íjászok, ezenkívül a lándzsások kisebb csapata tette ki a gyalogság maradék részét. Amikor ütközetre szólították a parittyásokat, vagy arra, hogy tartóztassák fel az ellenséget, hátulról előrejöttek a katonák sorai között. Máskor hátulról, a lándzsások feje fölött hajították el a lövedékeiket. A parittyások különösen hatékony harcosok voltak a fallal körülvett városok támadásakor. Földről elhajított lövedékeikkel le tudták teríteni a falakon lévő ellenséget, és a városon belül lévő célpontokat is el tudták érni (2Ki 3:25). Amikor ostromgépeket és -tornyokat fejlesztettek ki, a parittyások hasznát vették annak, hogy ezek magasabb „lőállást” biztosítottak számukra.

A parittyások előnye a páncélos kardforgató katonákkal vagy lándzsásokkal szemben az volt, hogy távolról is hatékonyak voltak. Azt mondják, hogy kövekkel még a 122 m-re lévő célpontot is el tudták találni, ólomgolyókkal pedig a még távolabbiakat is.

Amikor Dávid a parittyát használta: Sok időre és képzésre volt szükség, hogy valaki ügyes, tapasztalt parittyássá váljon. A pásztorlegények, miközben ügyeltek a nyájakra, és megvédték őket a vadállatoktól, ügyessé váltak a parittyavetésben. A pásztorlegény Dávid sokkal jobban felszereltnek érezte magát a parittyájával, mint Saul nehéz fegyverzetével. De nyilván képtelen lett volna szembeszállni Góliáttal, ha nincs a Jehovába vetett hite, és nem kap Tőle erőt. A csata kimenetele nem azon múlt, hogy melyik fegyvernem jobb, vagy hogy ki az ügyesebb, hanem Jehován, aki támogatta Dávidot. Hisz Dávid a következő szavakkal hívta ki Góliátot: „én a seregek Jehovájának. . . nevében megyek feléd, akit te gúnyoltál . . . Meg fogja tudni ez az egész gyülekezet, hogy nem kard által és nem lándzsa által ment meg Jehova, mert Jehováé a csata”. A Dávid parittyájából kilőtt kő volt az – melyet minden bizonnyal Jehova irányított, és amelynek Ő adott különleges lendületet –, ami belefúródott Góliát homlokába, leterítve őt, így Dávid ’meg tudta ölni’ Góliátot annak saját kardjával (1Sá 17:38–51).