MEGKÖVEZÉS

A Törvény hatálya alatt azt a bűnöst, aki halálbüntetést érdemelt, általában halálra kövezték (3Mó 20:2). Erre azért volt szükség, hogy az izraeliták ’kigyomlálják maguk közül, ami gonosz’. Így az egész nép hallott a büntetésről, és félelem töltötte el a szívüket, hogy ne kövessenek el ilyen bűnt (5Mó 13:5, 10, 11; 22:22–24). Egy bűnös megkövezésével kimutatták, hogy buzgók az igaz imádatban, ügyelnek rá, hogy ne érje szégyen Isten nevét, és szeretnék tisztának megőrizni a gyülekezetet.

Mielőtt egy bűnöst megköveztek volna, legalább két tanúnak kellett egybehangzóan tanúskodnia ellene, és aztán nekik kellett az első köveket rávetniük (3Mó 24:14; 5Mó 17:6, 7). Az, hogy a tanúk voltak az ítélet-végrehajtók, alaposan elgondolkodtatta őket, mielőtt elmondták volna a bizonyítékokat, és kétségtelenül elrettentette őket a hamis tanúskodástól, hiszen ezért – ha fény derült rá – a saját életükkel kellett fizetniük (5Mó 19:18–20).

A megkövezést legtöbbször kétségtelenül a városon kívül hajtották végre (4Mó 15:35, 36; 1Ki 21:13; ellentét végett lásd: 5Mó 22:21). A kivégzés után a holttestet – figyelmeztető példaként – egy oszlopra akasztották, de még napnyugta előtt levették onnan, és aznap eltemették (5Mó 21:21–23).

Jézus úgy beszélt Jeruzsálemről, mint „aki megöli a prófétákat, és megkövezi azokat, akik hozzá küldettek” (Mt 23:37; vö.: Héb 11:37). Magát Krisztust is többször majdnem megkövezték (Jn 8:59; 10:31–39; 11:8). Istvánt ezzel a módszerrel végezték ki (Cs 7:58–60). Lisztrában fanatikus zsidók „megkövezték Pált, majd kivonszolták a városon kívülre, abban a hiszemben, hogy halott” (Cs 14:19; vö.: 2Ko 11:25).

Azokat a bűnöket, amelyekért megkövezés járt, lásd: BŰNTETT ÉS BÜNTETÉS.