’Jehova jutalmazóan bánt velem’

Karl F. Klein elbeszélése

MILYEN áldásokat tapasztal az, aki megismeri és szolgálja Jehovát! Visszatekintve életemre, én is Dávidhoz hasonlóan érzek: „Énekelni fogok Jehovának, mert méltányosan bánt velem” (Zsoltárok 13:6). Valóban megjutalmazott! Például az a kiváltság jutott osztályrészemül, hogy Jehova Tanúi főhivatalában lehetek, és láthattam ennek a családnak 150 főről 3000 főre való növekedését. Milyen áldás volt ez!

De még mielőtt megismertem volna az igazságot, már akkor tapasztaltam Isten bőkezűségét. Anyám, azonkívül, hogy nagyon engedelmes és önfeláldozó volt, gyakran idézte a Szentírást, amikor bennünket, gyermekeket fenyített vagy fegyelmezett. Hadd mondjak el valamit ezekről a régi időkről.

Amikor elkezdtünk az igazság szerint járni

A bibliai igazsággal való első kapcsolatom 1917 tavaszára nyúlik vissza. Akkor ugyanis találtam egy röplapot, amelyen a tüzes pokolról szóló előadás bejelentése volt. Ez a téma rednkívül érdekelt, mert úgy tűnt nekem, hogy én mindig csak rosszat teszem, és igencsak nyugtalanított az a gondolat, hogy a tüzes pokolba kerülök, ha meghalok. Amikor megmutattam anyámnak a röplapot, ezekkel a szavakkal biztatott, hogy menjek csak el: „Nem árt, ha meghallgatod, lehet, hogy még hasznát is veszed.” Egyik öcsémmel, Teddel elmentünk meghallgatni az előadást, amelyet a Bibliakutatók tartottak. Így hívták akkor Jehova Tanúit. A szónok a Szentírásból és a logika alapján igen meggyőzően kimutatta, hogy a Biblia nem tanítja a tüzes pokolt. Ez annyira ésszerűnek hangzott, hogy hazaérve, felkiáltottam: „Anya, nincs pokol, és most már tudom! ” Ő egyetértett velem, de hozzáfűzte, hogy véleménye szerint az egyedüli „pokol” itt van a földön, ugyanis rengeteget szenvedett.

A legközelebbi vasárnapon is volt egy tervezett előadás, amire meghívtak, de senki sem beszélt velünk, tíz-tizenegyéves kisfiúkkal. Aznap reggel elmentünk a vasárnapi iskolába és a templomba. Utána játszottunk a szomszédban öten kisfiúk. De ezen a délutánon valahogy nem ment úgy a játék, mint máskor. Folyton az előző hét jutalommal felérő élményén gondolkodtam, és ezt mondtam magamban: „Karl, Isten azt akarja mondani neked, hogy most ne a játékkal törődj, hanem menj és hallgasd meg a másik szép bibliai előadást.” Így hát Teddel ismét elmentünk, és ez alkalommal a Bibliakutatók elbeszélgettek velünk, és kértek, hogy újból jöjjünk el a következő vasárnap. Az ajánlatot elfogadtuk, és azóta is látogatjuk a keresztényi összejöveteleket. Most visszatekintve, könnyű már belátni, hányszor megfeddett Jehova, amikor valami olyat tettem, amit nem kellett volna tennem. Meg kellett tanulnom, hogy az élet sohasem ez ÉS az, hanem mindig ez VAGY az.

Mindez Blue Islanden, Chicago egyik külvárosában (Illinois államban) történt. (Nagyon beteges gyermekként születtem, Délnyugat-Németországban. Ötéves koromban vándoroltak ki szüleim az Egyesült Államokba, és ténylegesen itt, ebben a városkában telepedtek le.) Az akkori Bibliakutatók is a hét közepén tanultak. Tananyaguk a Tabernacle Shadows című könyv volt. Rögtön járni kezdtem ezekre a tanulásokra. Rendkívül érdekesnek találtam, különösen azután, hogy a tanulmányvezető egy mintául szolgáló sátortemplomot elhozott, és azon mutatott meg és magyarázott meg minden részletet. De még kellett egy kis idő, amíg eljutottam annak felismerésére, hogy választanom kell: vagy ezek mellett az összejövetelek mellett vagy a metodista egyház mellett tartok ki. Itt nemrégen konfirmáltak meg.

Mivel még csak kisfiú voltam, és a családunk nagyon szegénysorban élt, a Bibliakutatók bőkezűen elláttak minden szükséges tanulmányozási segédeszközzel. Mennyire örültem, amikor megtudtam, mi az igazság a pokol, a szentháromság, Krisztus ezeréves uralma, stb. kérdésében. Nemsokára részt vettem a Bible Students Monthly és a Királysághírek terjesztésében. 1918 tavaszán jött el számomra az a kiváltságos pillanat, amikor felszentelődtem, ma úgy mondanánk: átadtam magamat Isten szolgálatára és alámerítkeztem. Otthon ez nem okozott semmi nehézséget, hiszen anyám is érdeklődött az iránt, amit tanultam, apám viszont, aki már 20 éve metodista lelkész volt, rengeteget utazott. Évente háromszor-négyszer jött haza néhány napra.

A testvéri szeretet próbája

Azokban a napokban azt szoktuk mondani: Ha szeretnél megmaradni az igazságban, olvasd az Írástanulmányok hét kötetét egész éven át. Természetesen, meg akartam maradni az igazságban, és ezért kötelességszerűen olvastam ezeket a köteteket minden évben, amíg a Béthelbe nem kerültem. Ez napi tíz oldalnyi szöveg elolvasását kívánta, ami felettébb élvezetes volt, minthogy csillapíthatatlan szomjúság élt bennem az új ismeretek iránt.

Röviddel 1918-ban történő alámerítkezésem után, a Bibliakutató társaim iránti lojalitásom ki lett próbálva. Az első világháború dühöngött, és jóllehet a legkiválóbb testvérek jogtalanul börtönbe kerültek a háború kérdése miatt, az akkori vezető testvérek nem fogták fel teljesen a keresztényi semlegesség szükségességét. Néhányan, akik világosan láttak ebben a dologban, megsértődtek és elkülönültek a Bibliakutatóktól. Magukat Standfasters-nek (Szilárdan kitartóknak) nevezték. Azt mondták nekem, ha a Bibliakutatók mellett maradok, elveszítem azt a kilátásomat, hogy Jézus felkent követőinek „kicsiny nyája” közé tartozhassam (Lukács 12:32). Anyám, aki még nem adta magát Isten szolgálatára, segített helyesen döntenem. Nem tudtam elképzelni, hogy elszakadjak azoktól, akiktől oly sokat tanultam, és ezért elhatároztam, hogy összekötöm sorsomat a Bibliakutató testvéreimmel. A lojalitás igazi próbája volt. Azóta sok hasonló lojalitási próbát figyeltem meg. Ha hibákat követünk el, azok, akik szívükben nem teljesen lojálisak Jehovához, rögtön lecsapnak a hibákra, és ezeket ürügyül használják fel a szervezet elhagyására. (Vö. Zsoltárok 119:165.)

A Bibliakutatók 1922-es Cedar Point-i kongresszusa felettébb buzdító volt számomra; arra ösztönzött, hogy tegyek erőfeszítést Jehova szolgálatára. Ott hallottuk J. F. Rutherford (az Őrtorony Társulat akkori elnöke) magával ragadó felhívását: „Hirdesd, hirdesd, hirdesd a Királyt és királyságát!” Bár kezdettől fogva részt vettem a tanúskodás különböző formáiban, de csak ezen a kongresszuson mentem el első ízben házról házra, bibliai irodalmat felkínálva bizonyos összegért. Mennyire nehéznek találtam ezt!

Pontosan emiatt nem vettem részt az ilyen házról házra való tanúskodásban 1924-ig. Akkor a Columbus-i (Ohio) kongresszuson ismét elmentem. Ezután a helyi gyülekezetünkben mindig volt egy személy, aki rendszeresen részt vett ebben a tevékenységben. Azóta megtanultam értékelni, mennyire fontos ez a szolgálat, nemcsak a Királyság-üzenet hirdetése miatt, hanem a saját hitünk erősítése céljából is, valamint a szellem összes gyümölcseinek megterméséért is (Galata 5:22, 23). Nem kétséges: a szántóföldi szolgálatban való rendszeres közreműködés több szempontból is jutalmazó.

„Megvetem lábamat a Béthel-földjén

Azokban a napokban némileg különböztek a gyülekezeteken belüli elrendezések. Jóllehet még tizenéves voltam, de megválasztottak vénnek. Gyülekezeti könyvtanulmányozást vezettem, intézkedtem, hogy Chicagoból nyilvános szónokok jöjjenek hozzánk. Az én feladatom volt ezeknek az előadásoknak a meghirdetése, részben a helyi újságban, részben röplapok formájában. Az 1924-es Columbus-i (Ohio) kongresszus után úgy láttam, semmi akadálya annak, hogy jelentkezzem szolgálatra Jehova népének főhivatalában. Szívemben már régóta ápoltam ezt a vágyat, de az otthoni körülményekben beálló hirtelen változás azt a látszatot keltette bennem, hogy bizonyára nem ez Jehova akarata számomra. De ez csak átmeneti állapot volt, hiszen 1925. március 23-án beléptem a Béthelbe.

Örömöm olyan nagy volt, hogy családomnak írt levelemben a „Dixie” (katonai) éneket ezekkel a szavakkal költöttem át: „Béthel-földjén vetem meg a lábamat, hogy itt éljek és haljak meg!” 59 év eltelte után is változatlanul így érzek a Béthel felől. Futólag, helyénvalónak látszik néhány szóval megemlítenem, hogyan bánt velem Jehova újból és újból. Csak akkor sikerült az utam, amikor le tudtam mondani olyan nagyon kívánatos dolgokról is, ami nem látszott Isten akarata szerintinek. Ez emlékeztetett Ábrahám megpróbáltatására, akinek ki kellett nyilvánítania, kész-e ’szeretett fiát feláldozni’ (1Mózes 22:2).

A Béthel-szolgálatban az első feladatom a Társulat nyomdájának szedőtermében volt Brooklynban (N.Y.) a Concord Street 19 sz. alatt. Nemsokára átkerültem az alagsorba, hogy azokban a napokban még működő „Vén Csatahajónak” becézett rotációs gépen dolgozzak. Milliós példányszámban állítottunk itt elő traktátusokat. Ebben az időben a két folyóiratunk mindössze 30 000 példányszámban jelent meg. Ma ez a két folyóirat átlag sokkal nagyobb példányszámban: Az Őrtorony 11 630 000, az Ébredjetek! 10 480 000 példányszámban jelenik meg.

Mint ifjú legényke, két évig tanultam hegedülni. Amikor a Béthelbe kerültem, önként jelentkeztem a zenekarba, amely hetente két este tartott próbát, és vasárnap reggelenként műsort sugárzott a Társulat WBBR adóján. Közben csellistára lett volna szükség. Így vásároltam csellót, és zeneleckéket kezdtem venni.a 1927-re tízünket behívtak a Társulat Staten Island-i állomására, hogy teljes időnket a zenekarban töltsük. Zenei kiváltságomnak ez volt a kezdete, ami egész időn át tartott.

„Vigyázz magadra, Karl!”

Mennyire élveztem a zenét! Az, hogy egész időmet a zenének szentelhettem, igazán nagy jutalom volt számomra. Amíg Staten Islandon szolgáltam, annak a ritka kiváltságnak is örvendhettem, hogy jobban megismerhettem J. F. Rutherfordot, aki az Őrtorony Társulat akkori elnöke volt. Ezt annak köszönhettem, hogy minden héten a hét felét ott töltötte, mert ezek a nyugodt körülmények különösen kedvezőek voltak az írásra, és ő bizony sokat írt!

Rutherford testvér olyan volt nekem, mint egy megértő, szerető apa, még ha bizony többször elő is fordult, hogy meg kellett feddnie valami szabálytalanságért. Egy alkalomra különösen visszaemlékszem, amikor nyers őszinteséggel megdorgált. Legközelebbi találkozásunkkor vidáman üdvözölt: „Szervusz, Karl!” De én bizony csak az orrom alatt dörmögtem valami üdvözlésfélét, mivel még mindig sértve éreztem magam. Ekkor elém állt és ezt mondta: „Vigyázz magadra, Karl! Az Ördög rád leselkedik!” Zavaromban azt feleltem: „Nincs semmi baj, Rutherford testvér!” De ő jobban ismert engem, és megismételte figyelmeztetését: „Rendben van. De azért vigyázz magadra! Az Ördög rád leselkedik.” Mennyire igaza volt! Ha ugyanis neheztelünk egy testvérünkre, különösen azért, mert olyat mondott, amihez kötelessége folytán joga is volt, kitesszük magunkat az Ördög csapdájának (Efezus 4:25–27).

Egyszer, valami félreértés miatt, Rutherford testvérnek tévesen azt jelentették, hogy bíráló megjegyzést tettem rá. Ahelyett, hogy megharagudott volna, egyszerűen megjegyezte: „Karl valóban sokat beszél, néha olyat is mond, amit igazában nem akar mondani.” Milyen szép példa ez mindannyiunk számára, ha valami nem hízelgő dolgot hallunk magunkról. Igen, Rutherford testvér jószívű és megértő volt. Ezt egyrészt azzal mutatta ki, hogy esetemben többször is kivételt tett, ha rendkívüli körülmények ezt indokolttá tették, másrészt azzal, hogy nem is egy alkalommal bocsánatot kért, amikor figyelmetlenségből valakit megsértett.b Még azt tehetném hozzá, hogy Rutherford testvér reggeli imái szintén buzdítottak engem. Bár érces hangja volt, de amikor Istenhez fordult, úgy hangzott imája, mintha egy kisfiú beszélne apjához. Jehovával való milyen szép kapcsolatról tanúskodott ez! Ilyen szellemi képességű, vezető emberrel együtt lenni számomra nagyon hiterősítő volt. Úgy éreztem, hogy pontosan így kell ennek lennie Jehova szervezetében.

Vissza Brooklynba

A zenekar csak két és fél évig maradt Staten Islandon. Egy új rádióadó épült Brooklynban és minket oda helyeztek át. Tíz évi zenekari közreműködés után zenekarunk feloszlott, és én újra a nyomdában kezdtem el dolgozni, először a könyvkötészetben, később a nyomtatásban. De nemsokára a Szolgálati Osztályra helyeztek át, ahol több éven keresztül kiváltságom volt törődni közel 1250 különleges úttörővel — területeket kellett kijelölnöm részükre, leveleikre kellett válaszolnom, és így tovább. Minden hónapban én összesítettem az Egyesült Államok és az Egyesült Államokon kívüli országok jelentéseit. Micsoda áldások voltak! És az sem a legutolsó, hogy T. J. Sullivan testvérrel ápolhattam egy szép kapcsolatot, aki akkor a Szolgálati Osztály felvigyázója volt. Az alatt az idő alatt, amíg ezen az osztályon dolgoztam, a Királyság-hírnökök száma 100 000-ről közel 375 000-re emelkedett. Milyen öröm látni, hogy Jehova Tanúinak a száma azóta megnyolcszorozódott, több mint 3 000 000 lett!

N. H. Knorr elnöksége kezdetén örömmel láttam, hogy nagy hangsúly helyeződik arra, hogy minden Tanú képesített prédikáló szolga legyen az ajtók előtti bizonyságtevésben. Abban az időben is kaptak a testvérek kiképzést a nyilvános előadásokra. Az Őrtorony Gileád Bibliai Iskola beindítása azért volt különösen jelentős számomra, mert Tedd öcsém (aki eljött velem az első előadásra, amit a Bibliakutatók tartottak, és aki 1931 óta úttörő szolgálatot végez) velem együtt vett részt az első osztályban.c

Más feladatkör

1950 tavaszán, az egyik nap Knorr testvér behívott engem és egy másik testvért a szobájába, és megkérdezte tőlünk, szeretnénk-e szolgálni az Írói Osztályon. Amikor azt válaszoltam, hogy nekem mindegy, hol szolgálok, megpirongatott, és azt mondta, hogy ha valakinek lehetősége nyílik egy megnövekedett szolgálati kiváltságra, akkor az a helyes, ha készségesen elfogadja. Ez az állásfoglalásom valójában törékeny egészségi állapotommal függött össze, amely mindig külön gondot jelentett nekem, mert folyton törődnöm kellett az evéssel és a tornázással. Voltaképpen semmire sem vágytam jobban, mint hogy minden időmet különösen bibliai témák kutatásával és szentírási cikkek írásával töltsem el. Azzal is tisztában voltam, hogy ez a munka nem lesz könnyű. Az Írói Osztályról egyszer Knorr testvér azt mondta nekem: „Itt folyik a legfontosabb, de egyben a legnehezebb munka.”

1951-ben sokan közülünk a Brooklyn-i Béthelből nagy szellemi lakomán vettünk részt a londoni „Tiszta imádat” elnevezésű kongresszuson. A párizsi kongresszuson való jelenlétünk után néhányan meglátogattuk a Társulat néhány más fiókhivatalát, többek között a wiesbadenit is. Ott találkoztam először Gretel Naggerttel, aki 12 évvel később elfogadta házassági ajánlatomat: hajlandó volt Klein testvérnő lenni. 38 évig nőtlenként szolgáltam a Béthelben. Most úgy éreztem, jobb lenne egy házastárssal az oldalamon ugyanezt a munkát végezni. Összeházasodtunk és akkor egyet tudtam érteni Salamon megállapításával: „Talált valaki jó feleséget? Az jó dolgot talált és nyert jóakaratot Jehovától” (Példabeszédek 18:22). Igen, Jehova bánásmódja irántam újra csak jutalmazó volt, mert Gretel nagy segítséget jelentett sok-sok tekintetben.d

Knorr testvér — mint bátyám

Rutherford testvérrel való kapcsolatom olyan volt, mint amilyen egy szerető apa kapcsolata fiával. Most viszont, mivel Knorr testvér csupán néhány hónappal volt idősebb nálam, kapcsolatunk olyan volt, mint a fivérek egymás közötti kapcsolata — az idősebb fivéremben megvolt a hajlam, hogy türelmetlen legyen öccse gyengéivel szemben. Gretel nagyon higgadt volt az ilyen nézeteltérések tekintetében. „Végtére is — mondta ő — nem várható el, hogy egy hatékony ügyintéző és egy romantikus zenész egy véleményen legyen.” De hogy senki se értse félre megjegyzésemet, hozzá kell tennem, hogy Knorr testvér volt a legkedvencebb szónokom. Egyszer úgy utalt rám, mint árnyékára, ugyanis mindig feltűntem ott, ahol beszédet tartott. Sőt, mivel rajongott a zenéért, akárcsak én, a gyülekezeti összejöveteleken ő kezdte el az éneklést. Igazi érdeklődést tanúsított az énekeskönyv megjelenése iránt (Efezus 5:18–20).

Itt is azt kellett látnom, hogy Jehovának mindig megvan a legmegfelelőbb embere a földön a munka irányítására, hiszen Knorr testvér ragyogó szervező volt. Különösen sokra tartotta a helyes nevelés fontosságát, ami látható azokból az intézkedéseiből, amelyeknek eredménye: a Teokratikus szolgálati iskola, a Gileád Misszionárius Iskola, a Királyság Szolgálati Iskola és a Béthel-szolgálatra jelentkezők iskolájának az elindítása.

Mindez eszembe juttatja a nagy-britanniai fiók-koordinátor egyik vele kapcsolatos megjegyzését. Észrevette, hogy Knorr testvérnek megvan az a jó tulajdonsága, hogy szervezeti kinevezések tekintetében senkinek sem engedte meg, hogy befolyásolják döntését. Ha ugyanis nem ezt tette volna, tény, hogy én sem részesültem volna olyan kiváltságokban, amelyek a kongresszusokkal, a zenével, az írással, stb. kapcsolatban éppen az ő engedélye folytán valósulhattak meg. E tekintetben Knorr testvér kiválóan utánozta Jézus Krisztust. Milyen értelemben? Nos, kit szeretett Jézus megkülönböztetett módon? Jánost! De kire bízta a „királyság kulcsait”? Péterre, annak ellenére, hogy Péternek heves természete volt (Máté 16:18, 19; János 21:20).

És mennyire jutalmazó volt Jehova bánásmódja irántam, ha gyengeségeimet és fogyatékosságaimat tekintem! És ennek ellenére, bármilyen nagy kiváltságban is részesültem közel 50 éven át, a legnagyobb kiváltság még előttem állt! 1974 novemberében meghívást kaptam, hogy Jehova Tanúi Vezető Testületének tagja legyek. Ez a meghívás annyira nagynak tűnt számomra, hogy bátorításra volt szükségem, hogy elfogadjam. Többek között elmondták nekem, hogy még jó páran meghívást kaptak. Gyakorlatilag újabb hét személy, s így a Vezető Testület tagsága 11 főről 18-ra emelkedett.

Az, aki ennek a legfrissebb kinevezésnek elfogadására buzdított, Frederick W. Franz volt, aki 1977-ben lépett Knorr testvér örökébe mint a Társulat elnöke. Béthelbe jövetelem óta, nagy bibliai tudása és barátságos természete miatt, mindig vonzódtam Franz testvérhez. Az első időkben német nyelvű összejöveteleken vettünk részt, ahol az ima, az ének és a bizonyságtevés is németül hangzott el. Azóta a vele való kapcsolatomat több, teokratikus értelemben vett mérföldkő is jelzi. Az egyik ilyen mérföldkő: vele, öcsémmel és feleségével együtt mentünk el a Dominikai Köztársaságba, és meglátogattuk az ottani, betiltás ellenére működő tetsvéreinket. Soha azelőtt és talán azóta sem részesültem olyan meleg és szívélyes testvéri szeretetben, mint ott. Persze hittestvéreink számára is sokat jelentett az, hogy vállaltuk annak a kockázatát, hogy összeütközésbe kerülünk Trujillóval, csak hogy meglátogassuk őket!

A későbbi években Franz testvér, feleségem és én, valamint hét másik testvér, többek között A. D. Schroeder testvér társaságában meglátogattuk a bibliai földeket és több dél-amerikai országot, például Bolíviát, ahol Gretel is több mint 9 évig szolgált misszionáriusként. Franz testvérrel való együttutazás változatlanul újabb szolgálati kiváltságokat jelentett, mivel ragaszkodott hozzá, hogy az emelvényen mi is közreműködjünk. Legutóbb Európában és Közép-Amerikában volt kiváltságunk kongresszusokon részt venni. Visszatekintve, úgy tűnik, hogy Franz testvér mindig kiegyensúlyozó tényező volt számomra. Például, a bibliai földekre tett utazásunk alkalmával az egyik csoportunkba tartozó testvér bajba keveredett a rendőrséggel, mivel tilos helyen fényképezett, és ez késésünkhöz vezetett. Én erősen háborogtam, Franz testvér viszont csak mosolygott és ennyit mondott: „Úgy gondolom, ez jó lecke volt számára.” És a testvér valóban tanult belőle! Nem kétséges: Franz testvérrel való kapcsolatom egy másik módja annak, hogy Jehova jutalmazóan bánt velem.

Nem megy minden simán

Nem hagyhatom figyelmen kívül Jehova jutalmazását a kiutalt feladatok tekintetében sem. Gyakran egy cél különösen olyan tényezők miatt tud megvalósulni, amik felett semmi hatalmunk sincs. (Vö. Zsoltárok 127:1; 1Korinthus 3:7). Szrevezeti szinten ezt többször is volt módom megfigyelni. Például 40 évvel ezelőtt a Társulat megvásárolt egy kocsiszínt garázshasználat céljából. Ha akkor nem vettük volna meg ezt az ingatlant, nem építhettünk volna ki alagutat a Béthel-komplexum és a Torony-épület között. Amikor további hivatali helyiségre volt szükségünk, sikerült megvennünk a Squibb-komplexumot. És ezek a létesítmények a Bétheltől csak járótávolságnyira vannak. Sok dolog történt Jehova szervezete előnyére más országokban is.

Örökölt gyengeségeim és heves természetem miatt, életemben kijutott a megpróbáltatásokból és a szenvedésekből is, többek között idegösszeroppanást kaptam kilenc évi Béthel-szolgálat után. Ebben az időben a 103. zsoltár, valamint Pál apostol Róma 7:15–25. versében mondott szavai vigasztaltak meg. Hozzátehetném még, hogy több baj is ért: például eltört a térdkalácsom, a csigolyám, stb. Saját fogyatékosságaim és mások fogyatékosságai okozták, hogy életemben „nem ment minden simán”. De Jehova segítségével megtanultam értékelni azt, hogy ha „Jehova megenged valamit, azt el kell fogadni”, ahogy ezt az 1Korinthus 10:13. vers jelzi is. És azt is, hogy ’minél kevesebbet élek, annál többet adhatok’. A megtanulandó leckék között volt az is, hogy tudni kell várni a szabadítás Istenére és késznek kell lenni a „legkisebb módjára” viselkedni (Mikeás 7:7; Lukács 9:48).

Később újra volt okom Dávidhoz hasonlóan érezni, akinek Nábállal támadt nézeteltérése (1Sámuel 25:2–34). Dávid hálás volt Jehovának és Abigailnak, hogy nem kellett vérbűnt magára vennie Nábál háza népének kiirtása miatt. Jehova engem is megóvott súlyos hibák elkövetésétől. Ezt részben angyalai, részben gondviselése, részben pedig nemcsak az érett testvérek által nyújtott segítség formájában tette, hanem azzal is, hogy oly sok szép keresztény „Abigailt” adott. Csak hálás lehetek Jehovának azért, hogy amikor szellemileg legyöngült voltam, akkor a kísértési alkalom távol volt, amikor pedig a kísértési alkalom közel volt, akkor viszont elég erős voltam szellemileg, hogy ellenálljak a kísértésnek. Más szavakkal, a bűnre való hajlam és a bűn elkövetésére való lehetőség sohasem esett egybe, mert Jehova tudta, hogy szívemben igazában mindig a helyes dolgok cselekvésének a vágya élt. Mennyire hálás vagyok Jehovának, hogy nem a tévelygéseinket figyeli! (Zsoltárok 130:3).

Azt sem szeretném figyelmen kívül hagyni, mennyire jutalmazóan bánt velem és testvéreimmel Jehova, amikor éveken át nagyszerű szellemi táplálékról gondoskodott számunkra (Máté 24:45–47). Semmi kétség afelől, hogy az igazság világossága még ragyogóbban tündöklik az igazságosakra (Zsoltárok 97:11). Azóta, hogy első ízben fogyasztottam az „ige tejét”, röviden felsorolom azt a néhány ragyogó igazságot, amit Isten népe megértett: különbséget tudunk tenni Sátán és Isten szervezete között; Jehova igazolása fontosabb, mint a teremtmények megmentése; a helyreállítási jövendölések a szellemi Izraelen teljesülnek; a keresztényi viselkedés és prédikálás egyformán fontos; és hogy a gyenge, tökéletlen, hozzánk hasonló teremtmények megörvendeztethetik Istenünk szívét, akinek páratlan nevét kiváltságunk van viselni mint Jehova Tanúi (1Péter 2:2; Példabeszédek 27:11; Ésaiás 43:10–12).

Van-e hát okom, hogy Jehovának énekeljek, mivel oly jutalmazóan bánt velem? Minden bizonnyal van!

[Lábjegyzetek]

[Kép a 16. oldalon]

A WBBR zenekar 1926-ban, tagjai közt ott van K. F. Klein és C. W. Barber is

[Kép a 17. oldalon]

J. F. Rutherford olyan volt számomra, mint az apám

[Kép a 18. oldalon]

A feleségemmel, Grétellel — Jehova igen nagylelkűen bánt velem

[Kép a 19. oldalon]

N. H. Knorr olyan volt nekem, mintha bátyám lett volna

[Kép a 20. oldalon]

F. W. Franz — az igaz barát és kiegyensúlyozó hatóerő