Vallás és politika — összeütközésre kerül majd sor közöttük?

AZ EGYHÁZI és politikai hatalom egy ember kezében való egyesítésének gondolata nem VIII. Henriktől származik. Az ő idejében már javában működött az a jól bevált politikai játék, amely a nemzet egységét ily módon volt hivatva előmozdítani.

Az ősi egyiptomi birodalomban például sok istent imádtak. „Maga a fáraó is egy isten volt, és alattvalói életében központi helyet foglalt el” — mondja a The New Bible Dictionary. A Római Birodalomban hasonlóképpen nagyon sok isten volt, s közéjük tartozott a császár is. Egy történész leírása szerint, a császárkultusz „a római világ vallásában a legjelentősebb erő volt”.

Annak ellenére, hogy az egyház és állam közötti kapcsolat évszázadok óta fenáll, a kereszténység napjainkban a politikába való beavatkozása révén összeütközésbe fog kerülni pontosan azokkal, akiknek kegyeiért annyira sóvárog. Mi fogja ezt kiváltani? E kérdés tisztázása végett tekintsük röviden végig, hogyan is történt az, hogy a kereszténység a kezdet kezdetén a politikába beleavatkozott.

Az igaz keresztények — teljesen mások

Jézus Krisztus, az igaz krisztusi hit megalapozója, nem óhajtott semmilyen politikai hatalmat gyakorolni. Volt egy alkalom, amikor a nép, csodáin fellelkesedve, erőszakkal akarta őt királlyá tenni, de „ő visszavonult a hegyre, teljesen egyedül” (János 6:15). Amikor a római helytartó megkérdezte Jézustól: „Király vagy-e”, ő ezt válaszolta: „Az én királyságom nem része e világnak. Ha a királyságom e világ része volna, szolgáim harcolnának, hogy ne adjanak a zsidók kezére” (János 18:36).

Krisztus továbbiakban még azt mondta tanítványainak: „Mivel nem vagytok része a világnak, hanem én választottalak ki benneteket a világból, ezért gyűlöl titeket a világ” (János 15:19). Az első keresztények nem engedték, hogy társadalmi és politikai kérdések mellékutakra tereljék őket. Itt volt például a rabszolgaság kérdése. Az akkori idők igen jelentős korproblémája volt, de a keresztények nem folytattak kampányt a rabszolgaság eltörlése érdekében. Ehelyett a keresztény rabszolgák azt a parancsot kapták, hogy engedelmeskedjenek gazdájuknak (Kolossé 3:22).

Ezek az első keresztények ahelyett, hogy politikai kérdésekkel foglalkoztak volna, inkább arra törekedtek, hogy hirdessék az „Isten királyságát” (Cselekedetek 28:23). Néhány évtizeden belül üzenetük eljutott az akkor ismert világ szélső határáig (Kolossé 1:23). És milyen hatást váltott ki? Több ezren kedvezően reagáltak a jó hírre és szellemi ’testvérek és testvérnők’ lettek (Máté 23:8, 9). A krisztusi hitre tért zsidók és a szamáriaiak között fennálló súlyos nézeteltérések is megszűntek, mivel a keresztények között „bensőséges szeretet” uralkodott (1Péter 4:8).

A keresztényi szeretet még ellenségeikre is kiterjedt (Máté 5:44). Ezért nem voltak hajlandók a császár hadseregében katonáskodni. Persze egyesek közbevethetik: „De hát nem Jézus mondta azt, hogy ’fizessétek vissza a császár dolgait a császárnak’?” Igaz, ezt mondta. De vajon Jézus itt a katonai szolgálatról beszélt? Nem! A felvetődő kérdés ugyanis ez volt: ’Kell-e adót fizetni a császárnak vagy sem’? (Máté 22:15–21). A keresztények megfizették adójukat. Életüket viszont Istennek adták át, és ez volt az az ok, amiért nem voltak hajlandók embertársaiknak a legkisebb bajt sem okozni.

A világ barátja

Egyesek persze mondhatják: „De vessünk egy pillantást a mai kereszténységre! Reménytelenül megosztott, tagjai képesek egymást megölni, a papok pedig belekeverednek a politikába. Mi lett hát tulajdonképpen a kereszténységgel?” Nos, Jézus előre megmondta, hogy az igaz keresztények között fognak álkeresztények is „nőni” (Máté 13:24–30). Pál hasonlóképpen jövendölte meg: „Tudom, hogy elnyomó farkasok jönnek majd közétek, és . . . férfiak, akik elferdített dolgokat beszélnek, hogy maguk után vonják a tanítványokat” (Cselekedetek 20:29, 30).

Ez az irányzat már az első században elkezdődött. Jakab tanítvány szükségesnek tartotta, hogy a következő világos szavakkal forduljon a keresztényekhez: „Ti olyan hűtlenek vagytok, mint házasságtörő asszonyok; nem tudjátok, hogy a világgal való barátkozás Isten ellenségévé tesz titeket?” (Jakab 4:4, The Jerusalem Bible; kiemelés tőlünk). Sokan egyszerűen figyelmen kívül hagyták ezt az isteni figyelmeztetést — úgyhogy a IV. században Nagy Konstantin császárnak, ennek a báránybőrbe bújt farkasnak sikerült a megromlott „kereszténységgel” kompromisszumra lépnie, és ezt a vallást tette meg birodalma államvallásává. A kereszténység, azzal, hogy a ’világ barátja’ lett, Isten ellenségévé lett. Elkerülhetetlenné vált az Istennel való szembekerülés.

Az egyház, amelynek élén a „pápa” állt, a XIII. században eljutott „hatalmának csúcsára”, és ekkor történt, hogy az egyház és az állam között még szorosabbra fonódott az együttműködés. III. Ince pápa meg volt győződve arról, hogy „az Úr Péternek nemcsak az egyetemes egyház feletti kormányzást, hanem az egész világ feletti uralmat is neki adományozta”. (Kiemelés tőlünk.) T. F. Tout történészprofesszor a The Empire and the Papacy című könyvében így folytatja: „Ince ténykedése voltaképpen egy egyházi államférfi ténykedése volt . . . Kedve szerint ültetett királyokat és császárokat a trónra, illetve távolított el onnan.” De ugyanez az író hozzáfűzi: „Minél inkább politikai síkra tevődött a pápai hatalom, annál nehezebben tudta a pápa megőrizni tekintélyét, hogy a törvény, az erkölcs, és a vallás kérdéseiben övé legyen a végső szó.”

Vallás és háború

A háború tulajdonképpen erőszakosabb eszközökkel folytatott politika. III. Ince pápa például személyesen irányította a dél-franciaországi albigensek ellen folytatott hadjáratot. 1209-ben Béziersben több ezer embert szörnyen lemészároltak, majd az inkvizició áldozatait tömegesen elégették. Az eredetileg Palesztinába tervezett keresztes hadjáratot a politikai cselszövések folytán végül is Konstantinápoly ellen vezette. A „keresztény” lovagok ott „három napon át válogatás nélkül fosztogattak, templomokat szentségtelenítettek meg, és gyönyöröknek éltek”. Kik ellen irányult mindez? „Keresztény” társaik ellen! Egy történész ezt mondja: „A templomokat különös könyörtelenséggel fosztogatták.”

Az egyház keresztényietlen módszerei végül is Luther Mártont arra késztették, hogy 1517-ben kiszögezze kihívó tételeit a wittenbergi vártemplom ajtajára. Ezzel kezdetét vette a reformáció. De H. A. L. Fisher History of Europe című könyvében ezt mondja: „Az új hitvallás mindenütt a fejedelmek és kormányok kegyétől függött.” Németországot politikai-vallási határvonalak osztották részekre. Franciaországban a kálvinisták politikai vezetőkkel egyesültek. Az ezt követő vallásháborúk nemcsak a vallási szabadságért folytak, hanem azért is, hogy „a protestáns és a római katolikus nemesek egymás közti versengése közül ki szerezze meg a korona feletti hatalmat”. Az európai vallástörténelem, vérrel írt történelem!

A XX. század mindjárt a britek és búrok egymás elleni elkeseredett küzdelmével kezdődött Dél-Afrikában. Mindkét oldalon szószékeikről a lelkészek szították az ellenségeskedést. R. Kruger történész ezt mondja: „A háború alatt mindkét fél az éghez könyörgött segítségért, s ezek az imák aszerint különböztek, hogy milyen felekezetbeliek mondták el imájukat.” A fehér bőrű „keresztények” egymást öldökölték, de azért Isten segítségét kérték öldöklésükhöz!

Ez a helyzet még borzalmasabb méretekben ismétlődött meg 1914-ben, amikor a német csapatok bevonultak Belgiumba, s katonai derékszíjukon ezt a felírást viselték: „Gott mit uns” (Isten velünk). Az egyház mindkét oldalon lelkesen imádkozott győzelemért Istenhez, s ugyanakkor az ellenséget a legszörnyűbb módon szidalmazta.

Sokan a vallásnak az első világháborúban betöltött szerepe miatt ábrándultak ki a vallásból. Növekedett az ateisták és kommunisták száma, akik a vallást „a nép ópiumának” nevezték. A papság persze ezután is politizált. Támogatták a fasiszta diktátorokat, például Mussolinit, és Francot. 1933-ban a római katolikus egyház még a nácikkal is konkordátumot kötött. Faulhaber kardinális ezt írta Hitlernek: „Ez a papsággal való kézfogás . . . mérhetetlen áldások jótéteményét jelenti . . . Isten óvja birodalmi kancellárunkat [Hitlert].”

Még egy újabb háború lehetősége sem téríti el a papságot a politizálástól. Egyes egyházakban az utóbbi években „balra tolódás” figyelhető meg. Az egyik szerző ezt mondja: „A latin-amerikai teológusok legújabb nemzedéke . . . azt állítja, hogy a marxizmus a keresztényi hit elkerülhetetlen politikai kifejezője.” A Biblia viszont így figyelmeztet: „Akik szelet vetnek, vihart aratnak” (Hóseás 8:7, JB).

Vihart aratnak

Igen, a Biblia ezt a komoly figyelmeztetést tartalmazza: Hamarosan végzetes összeütközésre kerül sor a vallás és a politika között. A Jelenések könyve a 17. fejezetében a vértől szennyezett hamis vallás világbirodalmát olyan „nagy paráznának” ecseteli, aki „sok vizen ül”. Ezek a „vizek” „népek és nemzetek” (1. és 15. vers). A parázna nő neve: „Nagy-Babilon, a paráznák és a föld utálatosságainak anyja”, és „részeg a szentek vérétől” (5. és 6. vers). A szervezett hamis vallásra találóan illik a „Babilon” név, mivel sok tanítása az ősi Babilon városából származik.a Különösen rászolgált gyilkos hírnevére, mivel az igaz keresztényeket évszázadokon át üldözte.

A hamis vallás világbirodalmáról ezenkívül azt olvassuk, hogy „egy vadállat hátán lovagol, amelynek hét feje és tíz szarva van”. Ez utóbbi „tíz királyt jelent” (3. és 12. vers). E folyóirat előző számában megjelent cikkek a „vadállatot” úgy mutatták be, mint amely hivatva van biztosítani a világ békéjét, vagyis az Egyesült Nemzetek Szervezetét. A történelem tanúsága szerint az egyházak folyton támogatták ezt a szervezetet. 1965 októberében VI. Pál pápa az ENSZ-t „a béke és megegyezés utolsó reménységének” nevezte. 1979-ben II. János Pál pápa beszédet mondott az ENSZ közgyűlése előtt. Egy szót sem ejtett Krisztusról és az ő Királyságáról, ellenben az ENSZ-t „a béke és igazságszolgáltatás legfőbb fórumának” nevezte.

De miért oly veszélyes ez a kapcsolat a vallás és az ENSZ között? Azért, mert „a tíz szarv és a vadállat meggyűlölik a paráznát, feldúlják és mezítelenné teszik . . . és teljesen megégetik őt tűzzel” (16. vers). A hamis vallás tehát feltartóztathatatlanul menetel előre a politikával való végzetes összeütközés felé. És akkor végérvényesen elpusztul, de előbb lemeztelenítik és utálatos tisztátalanságát felfedik.

Ez lesz az a szikra, amely Jézus által megjövendölt „nagy nyomorúságot” elindítja, amely majd Armageddon csatájában fog tetőzni. Krisztus, legyőzhetetlen mennyei hadseregeinek az élén, „összezúzza és megsemmisíti” Sátán világrendszerét, és a túlélők azok a „szelídek” lesznek, akik majd „öröklik a földet”, vagyis azok az igaz keresztények, akik, többek között, távol tartják magukat a viszályt keltő poltikától (Máté 24:21; Dániel 2:44; Zsoltárok 37:10, 11; Máté 5:5; Jelenések 6:2; 16:14–16).

Nos, mi a teendőd, ha nyugtalanít az a sok szenvedés, amelyért a hamis vallás a felelős, és az a sok gyalázat, amelyet a hamis vallás Isten nevére zúdított? A Bibliában ez a felhívás olvasható: „Menjetek ki belőle [a hamis vallásból], én népem, ha nem akartok részt venni bűneiben” (Jelenések 18:4). Egyedül Jehova Tanúi azok, akik e parancs megszívlelésére serkentenek. Az első keresztényekhez hasonlóan, ők is távol tartják magukat a háborútól és a politikától, és így elkerülhetik a pusztulást, amikor a vallás és a politika között összeütközésre kerül sor. Lépj hát velük kapcsolatba. Örömmel megmuatják majd, hogyan találhatod meg azt a „keskeny utat”, amely nem a pusztulásra, hanem az örök életre vezet (Máté 7:13, 14; János 17:3).

[Lábjegyzet]

[Kép a 6. oldalon]

1914-ben London püspöke a Szent Pál székesegyház lépcsőin a dobokból készített oltárnál hazafiságra lelkesítette a brit katonákat