Úttörő szolgálat egész életemet betöltötte

Arthur Gustavsson elbeszélése nyomán

FENT a hófedte Himalája hegységben jutott el szüleimhez, Fred és Amanda Gustavsson-hoz az Isten Szavában, a Bibliában található igazság. Még akkor 1903-at írtak, és én még az anyám méhében voltam. De mit kerestek szüleim ott fent a magasban, oly távol szülőföldjüktől, Svédországtól?

1880-ban vándoroltak ki Svédországból az Egyesült Államokba. Mindketten szilárdan hittek Istenben. Ezért jelentkeztek a chicagói Skandináv Missziós Szolgálatba. Bizonyos kiképzés után misszionáriusokként kiküldték őket Baltisztánba. Jelenleg ez a terület Pakisztán legészakibb részén fekszik. Elég hamar arra kellett rájönniük, hogy nem is olyan könnyű mohamedánokat a kereszténység tanításaira áttéríteni. Már-már kételkedni kezdtek abban, hogy csakugyan olyan kegyetlen lenne az Isten, hogy meg nem térésük esetén a tüzes pokol örökké tartó büntetésére ítélje ezeket a melegszívű, vendégszerető embereket. Aligha gondolták, hogy elméjük eközben már valami jobbra készült elő.

Egy kis idő múlva ugyanis kaptak egy könyvet az Egyesült Államokból az egyik barátjuktól. Ez a könyv teljesen megváltoztatta gondolkodásukat. Címe ez volt: Isteni terv a korszakokban. Charles T. Russell, az Őrtorony Társulat akkori elnöke írta. Amikor a könyvet elolvasták, úgy érezték, mintha pikkelyek hulltak volna le szemeikről. Világosan megértették, hogy a bűn zsoldja nem az örök gyötrelem, hanem a halál. (Róma 6:23.) Ezzel birtokába kerültek egy magyszerű reménységről szóló üzenetnek, annak ugyanis, hogy Isten Királysága átalakítja a földet Paradicsommá. Volt már mit mondani az embereknek.

Misszió, de másfajta

Ez idő tájt születtem én Shigárban, Baltisztában. Nem sokkal énutánam megszületett húgom, Mirjám is. Szüleim úgy határoztak, hogy a most felismert új igazságot az Őrtorony Társulat irányítása mellett fogják hirdetni. A körülmények azonban beleszóltak döntésükbe: kénytelenek voltak 1908-ban visszatérni Svédországba. Göteborgban kolportőrökként (akkor így nevezték a teljes idejű evangéliumhirdetőket) kezdték hirdetni a ’királyság jó hírét’ . (Máté 24:14.) Az első tíz évben háromszor bemunkálták a várost, házról házra hirdetve a jó üzenetet. Sokan elfogadták tőlük az igazságot.

Emlékszem Hanna Gunnarsson-ra, aki egészen kikelt magából, amikor megtudta édesapámtól, hogy a Biblia nem tanítja az emberi lélek vele született halhatatlanságát. Ezt kiáltotta: „Ha nincs halhatatlan lelkünk, akkor az ember akár rögtön szaladhat is a folyóhoz és belefojthatja magát! ” Apám csak mosolygott kedvesen, és odaadta neki a Mit mond a Szentírás a pokolról? című füzetet. Később ő maga is Jehova tanúja lett leányaival együtt. Ez az eset arra tanított meg, hogy sohasem szabad zavarba jönni attól, amit az emberek esetleg mondanak.

Amikor tíz éves lettem, Rutherford testvér ellátogatott Göteborgba, és „Hol vannak a halottak? ” címmel nyilvános előadást tartott. Előadása alatt 1000 dollárt kínált fel annak a személynek, aki a hallgatóság közül hajlandó bebizonyítani, hogy az embernek van halhatatlan lelke. Senki sem vállalkozott rá.

Úttörő szellem a családban

Szüleim szép példáján felbuzdulva, hamarosan engemet is eltöltött az úttörő szellem. Már egész fiatalon részt vettem a prédikáló-szolgálatban. Édesapám meghívó cédulákat adott át nekem szétosztásra, amelyen a nyilvános előadás bejelentése állt. Szerettem ezt a munkát végezni, és voltak szokatlan tapasztalataim is. Az egyik napon tanáromat kerestem fel és meghívtam a nyilvános előadásra. Tanárom a kis meghívó cédulát durván elutasította. Ezen annyira meglepődtem, hogy megbotlottam és legurultam a lépcsőn. Ez is jó lecke volt számomra — megtanított arra, hogy reális legyek. Az emberek nem mindig olyanok, amilyeneknek mi szertnénk őket látni.

Otthonunk olyan volt, mint az úttörők otthona. Mindenki cipelte a maga terhét. Húgom, Mirjám velem együtt felismerte, milyen fontos a prédikáló-munka, amelyet szüleink végeztek. Ezért saját elhatározásunkból gyakran, amikor hazajöttünk az iskolából, kitakarítottuk az egész lakást.

Tizenhat éves voltam, amikor átadtam magamat Jehova Isten akarata cselekvésére, és 1919-ben Örebróban a kongresszuson alámerítkeztem. A következő évben meghívást kaptam, hogy működjek együtt egy nyolc testvérből álló kis csoporttal, akik az Őrtorony Társulat svédországi fiókhivatalában serénykedtek. A fiókhivatalban eltöltött évek megtanítottak arra, hogyan kell fegyelmezett, jó beosztású életet élni Jehova szolgálatában.

1914 — a felejthetetlen év

A Bibliakutatók (ahogy akkor bennünket neveztek) 1914 előtt már sok-sok éven át rendkívüli várakozással tekintettek 1914 elé, és azt várták a bibliai jövendölés megértése alapján, hogy valami különleges esemény fog történni. Tisztán vissza tudok emlékezni 1914 augusztus másodikára. Ez egy vasárnapi nap volt. Apám éppen a gyülekezeti összejövetelt vezette le Göteborgban, amikor kintről egy újságos fiú ezt kiáltotta: „Megkezdődött a világégés! ” A teremben levő testvérek mindjárt összenéztek. Az, amit 1914-gyel kapcsolatban bejelentettek, íme, most teljesülni kezdett.

1914 valami mást is jelentett Johan Severin Petersson számára. Húga, Ida előzőleg három könyvet hagyott nála Russel testvértől. Ő veszélyeseknek tartotta őket, ezért elégette. Amikor Ida megtudta ezt, nem adva fel a reményt, újabb három könyvet kölcsönzött neki. Johan most nem égette el, csak jól bezárta őket íróasztala fiókjába.

És akkor kitört az 1914-es világháború. Johan emlékezett arra, hogy ezek a könyvek mondtak valamit erről a dátumról. Csupán kiváncsiságból előszedte őket rejtekhelyükről, és elolvasta. Szemei rögtön felnyíltak a bibliai igazság meglátására, és ő is Bibliakutató lett. 1917-ben alámerítkezett. Leánya, Róza, 1918-ban követte példáját. 1928-ban ő lett az én aranyos feleségem és hű társam Jehova szolgálatában.

Úton a jó hírrel

Amikor összeházasodtunk, kiköltöztem a fiókhivatalból, és Rózával mézesheteinket az úttörő szolgálatban töltöttük el. Mindjárt házasságunk első hónapjában 4000 példányt helyeztünk el a Szabadság a népek számára című füzetből.

Néhány hónap múlva megkérdezték tőlem, elvállalnám-e a körzetszolgálat igazgatói, mai nevén a körzetfelvigyázói munkát. Feladatom a svédországi, majd később a norvégiai gyülekezetek meglátogatása volt. Azokban az időkben nem volt lehetőség arra, hogy a feleségünket is magunkkal vigyük ezekre az utakra. Ez azt jelentette, hogy bizony 6-7 hétre is el kellett válnunk egymástól, és csak egy-egy körút végén térhettem haza néhány napra. De mi még ezt az áldozatot is vállaltuk — méghozzá 14 éven át.

És mit csinált addig Róza, amíg távol voltam? Húgommal Hälsingborgban (Svédországban) úttörősködött. Azokban a napokban sokat kellett kerékpározniuk, hogy bemunkálhassák a kiterjedt nagy területüket. De hadd beszéljen erről ő.

„Az úttörő szolgálat az 1930-as években egészen más volt, mint napjainkban. Mirjámmal egy kis szobát béreltünk ki egy-két hétre, ahogy községről községre haladtunk tovább. Amikor csomagjainkat — ruhánkat, serpenyőinket, és könyves dobozainkat kerékpárunkra felpakoltuk, hogy egy újabb helyre költözzünk, bizony furcsa látványt nyújthattunk!

Nem volt mindig könnyű szállást találnunk. Egész nap külön-külön munkálkodtunk, és este 8 óra körül találkoztunk egy megbeszélt helyen. Ezután kerékpárra ültünk és elindultunk a legközelebbi farm felé, ahol világosságot láttunk. Amikor oda értünk, akkor ismertük fel a házat. Szívünk elszorult. Az ott lakók nagyon ellenségesen fogadtak, amikor előzőleg náluk jártunk. Mirjám habozva lépett az ajtóhoz és szállást kért. Nagy meglepetésünkre és megkönnyebbülésünkre a hölgy betessékelt és hellyel kínált bennünket. Egy kis idő múlva behívott a legszebb szobájába, ahol az asztal már megterítve állt finom ételekkel. Alig hittünk a szemünknek! A vacsora után hálószobánkba kísért, ahol patyolatfehér ágyneművel az ágyak már megvetve voltak. Nem tudtunk hová lenni ámulatunkban. Mi okozhatta ezt a változást viselkedésében?

Másnap reggel reggelihez invitált bennünket. Mikor fizetni akartunk, nem fogadta el pénzünket. Megkérdeztük tőle, elfogadna-e ajándékba egy könyvet. Szabadulás volt a címe. ’Ó, nagyon szívesen’ — mondta. ’Szomszédunk ugyanis elmondta, hogy önöktől ő is kapott egy könyvet, amikor önök ott jártak nála. Nagyon érdekesnek találta és nagy örömmel elolvasta. ’

Ez a tapasztalat jó lecke volt arra, hogy sohasem tudhatjuk, milyen gyümölcs származhat egy egyszerű bibliai irodalom elhelyezéséből. ”

Az úttörő szolgálatban való kitartás

1942-ben abba kellett hagynom az utazó szolgálatomat, így Rózával újra visszatérhettünk az úttörő szolgálathoz. Később édesapja megbetegedett, és emiatt — édesapja gondozása céljából — abbahagytuk a teljes idejű szolgálatot. De mihelyt a körülményeink lehetővé tették, újra visszatértünk kedvenc tevékenységünkhöz — a telejs idejű szolgálathoz. Itt éreztük igazában elemében magunkat. A napi fárasztó prédikálás után hazatérve, ezt szoktuk mondani: „Az úttörő szolgálat megéri mindazt az áldozatot és erőfeszítést, amit érte meghozunk! ”

Már több év óta végeztük az úttörő szolgálatot Svédország nyugati részén, és Jehova Tanúi svenljungai gyülekezetével működtünk együtt. Mivel már jócskán benne járunk az években, nincs már meg bennünk a fiatalos évek lendülete és ereje, de boldogok vagyunk, hogy ma is az úttörők soraiban lehetünk. Eddig 55 évet töltöttem el a teljes idejű szolgálatban, feleségem pedig 48 évet. Mindazonáltal nem élünk csupán az emlékekből, bár azok jó érzéssel töltenek el minket. Mindegy, hogy milyen idős valaki, a cél: a folytonos előhaladás. Őszinte vágyunk az, hogy hűségesen és szerényen járjunk a mi Istenünkkel, Jehovával, és végül elnyerjük Királyságának csodálatos áldásait, amelyekről oly sokat prédikáltunk teljes idejű szolgálatunk évei alatt. (Mikeás 6:8.)

[Kép a 28. oldalon]

Feleségem és én 58 éve vagyunk együtt Jehova szolgálatában