Legyen a dicséret az életet és növekedést adó Istené

Eduard Warter elmondása alapján

A SZEMEK elgyönyörködnek a fenséges hegyláncolatokban, amelyeket hol meredek, keskeny szurdokok, hol kiszélesedő völgyek tarkítanak. Ezekben a szurdokokban zúgó hegyi patakok rohannak lefelé, amelyeknek a vize azután kerteket, szőlőskerteket és szántóföldeket öntöz a termékeny völgyekben. De eszébe jut-e a tájban gyönyörködő szemlélőnek, hogy az „élet Forrása”, akitől minden növekedés származik, méltó a dicséretre? (Zsoltárok 36:9, [6:10; Károli]).

Ez a napfényes hegyvidéki táj a Szovjet Kirgiz Köztársaság — Szovjetunió Közép-Ázsia sűrűn lakott köztársasága. Német származású szovjet állampolgárok tízezrei élnek itt. Családom is e termékeny földön élt egy ideig, és ámulattal adóztunk Istennek, akitől ez a csodálatos növekedés származik. Igen, magasztaltuk őt és bátran beszéltünk is nagyságos dolgairól.

Engedelmeskedem az élet Forrásának

Amikor 1901-ben megszülettem, szüleim a Balti-tenger melletti, Kelet-Poroszország részét alkotó Memel (most Klaipėda) vidékén éltek, körülbelül 10 kilométerre az orosz határtól. Még iskolás fiú voltam, amikor kitört az első világháború, és mi szemtanúi voltunk a tömegmészárlás borzaImainak. Mi, akik a német határ mentén laktunk, jó viszonyban éltünk orosz szomszédainkkal, és ezt kérdeztük magunktól: ’Ki a felelős a háborúért? Kinek az oldalán áll Isten?’ Az iskolában azonban igyekeztek bennünk a hazafias érzületet felszítani ilyen jelszavakkal: „Istennel a császárért és a hazáért!”

Később, a háború után, talán éppen e befolyásnak engedve, jelentkeztem önként katonának határőrszolgálatra. Később a német hadsereg tagja lettem Königsbergben, a mai Kalinyingrádban. Itt kellett rájönnöm arra, hogy a sorkatona nem más, mint egyszerű sakkfigura, amelyet tetszés szerint lehet ide-oda tologatni. Nem sokkal azután, hogy 1923 januárjában Memel vidékét Litvániához csatolták, édesanyám ezt írta: „Nem volna szabad a háborúba menned, mivel az ötödik parancsolat azt mondja: ’Ne gyilkolj!’ Nos, a Bibliakutatók [Jehova Tanúi] sem mennek háborúba.” Ez a pár sor teljesen kizökkentett normális egyensúlyomból. Kik ezek a Bibliakutatók? Amikor szabadságra hazajöttem, többet tudtam meg a bibliai alapigazságokról. Roppant nagy hatást tett rám az, amit megtudtam. Addigi vallásos és politikai életfelfogásomban gyökeres változás következett be.

Megtudtam többek között azt is, hogy a dolgok jelenlegi gonosz rendszerének a vége küszöbön áll és Isten Királysága lép a helyébe. Így gondolkoztam magamban: ’Mit segíthetnél azzal, ha a szétdarabolt Németországot igyekeznéd talpra állítani?’ Döntöttem. Haladéktalanul leszereltem és visszatértem szülőfalumba, hogy még többet megtudjak ezekről az igazságokról. 1924-ben merítkeztem alá. Akkor világosan megértettem, hogy az önátadás és az alámerítkezés lépése nem azt jelenti, hogy Istent csak egy bizonyos ideig kell szolgálnom, hanem örökké, minden élethelyzetben. Szívemet kimondhatatlan öröm töltötte el. A legnagyobb kiváltság jutott osztályrészemül, amit csak egy ember megkaphat: a Legfelségesebb szolgája lehettem és elvihettem üzenetét az embereknek.

Szerettem volna erre méltónak bizonyulni. Gyülekezetünk működési területe egy óriási tanyavilág volt, sok elszórt településsel. Vasárnaponként nem volt ritka, hogy 10-12 órát is gyalogoltunk, csak hogy bizonyságot tehessünk az embereknek. Hittestvéreim, akiknek nagy lakásuk volt, rendelkezésre bocsátották lakásukat az összejövetelek céljára. Nem volt olyan távoli hely, sem olyan cudar idő, ami vissza tudott volna tartani bennünket ezektől az értékes összejövetelektől. Es mennyire megerősítettek bennünket az előttünk álló megpróbáltatásokkal teli időkre!

Őt dicsőítettük viszontagságos időkben is

A Királyság-munka a balti országokban is növekedésnek indult, és mi az Őrtorony Társulat dániai észak-európai hivatalának felügyelete alá kerültünk.1928-ban megnősültem, és feleségemmel, Ruthtal a Hydekrug-i gyülekezetbe kerültünk. Testvéreinket a náci Németországban akkor már kegyetlenül üldözték, de mi még elkerültük az üldözést, egészen 1939-ig. Akkor viszont március 22-én hajnalban jött a hír: „Memel vidéke felszabadult! Jön a Führer!”

A fejünk felett elhúzó repülőgépek motorjainak nehéz zúgása rengette meg dobhártyánkat egész délelőtt. Hitler hozzákezdett a terület elfoglalásához. Már másnap minden Jehova Tanújánál házkutatást tartottak, és egyeseket le is tartóztattak. Irodalmunkat, a Bibliát is beleértve, elkobozták és nyilvánosan, a piactéren elégették. Amikor működésünket betiltották, mindjárt hozzákezdtünk a földalatti tevékenységhez. Irodalmat terjesztettünk és titokban látogattuk az érdeklődőket.

A második világháború kitörésekor behívtak katonai szolgálatra. Mivel a katonai szolgálatot következetesen elutasítottam, 1940. április 10-én a Birodalmi Haditörvényszék Berlinben halálra ítélt. Feleségemet direkt elhozták otthonról, hogy általa is megpróbáljanak rábeszélni a katonai szolgálatra. De ő is szilárd maradt. Állhatatossága ilyen elismerő és tiszteletet kifejező szavakat váltott ki egy idős tisztből: „El kell ismernem, hogy az önök álláspontja a helyes, hiszen a háború kivetkőzteti az embert emberi mivoltából.” Feleségem, négy kisgyermekem, és idős anyósom ott maradtak támasz nélkül. De vajon panaszkodott valamikor is Ruth emiatt? Soha! Abban a néhány levélben, amit írhatott nekem, arra buzdított, maradjak hűséges és ne gyengüljek el miattuk, akiket hátrahagytam.

1940 októberében az ítéletet hatályon kívül helyezték. De rögtön biztonsági őrizetbe vettek. Különböző börtönökbe kerültem, míg végül is a stutthofi Danzig (a mai Gdansk) melletti koncentrációs táborban kötöttem ki. Ott megismerkedtem olyan hűséges hittestvérekkel, mint Josef Scharer, Wilhelm Scheider, Herman Raböse, és Hermine Schmidt testvérek, akik nagyban megerősítettek a hitemben.a Az is kiváltságunk volt, hogy beszélhettünk a körülbelül 30 000 megsemmisítésre szánt és reményüktől teljesen megfosztott ember között Jehova Királysága áldásairól.

Hálás szívvel Jehova jóságáért

1945 januárjában, amikor a keleti front egyre jobban közeledett felénk, megkezdték a tábor kiürítését. Danzigból Wilhelm Gustloff nevű hajóval akarták nyugatra szállítani bennünket. A mi transzportunkat bombatámadás érte, ezért lekéstük a hajó indulását, így egy katasztrófától menekültünk meg, mivel a hajó elsüllyedt és csak néhányan maradtak életben.b Bizonyos időt körülbelül 200 fogolytársammal együtt, egy szögesdróttal körülzárt csűrben töltöttünk el. Itt az egészségtelen körülmények miatt, magas lázzal kísért hastífuszt kaptam. És ekkor jött a parancs: „Vissza a Stutthof-i táborba!” Ilyen magas lázzal, félig öntudatlan állapotban ezt a hosszú utat Hans Deike testvér segítségével tudtam csak gyalog megtenni. Alig álltam a lábamon. Tíz napig voltam a láger gyengélkedő szobájában. Lázam csak akkor ment le.

1945. április 25-én újból elvittek bennünket a Keleti-tenger kikötőjébe. Még mindig nagy beteg voltam, úgyhogy a testvérnőknek minden igyekezetükre szükségük volt, hogy talpra állítsanak. Egyesek azonban Királyság-énekeket énekeltek. Egy egyszerű, zsúfolásig megtelt uszályhajón kezdtük meg kalandos utazásunkat. Több mint 400-an voltunk a hajón. A hajó veszélyesen himbálózott. Az uszályhajó egyensúlyi helyzetben való tartása céljából a foglyokat veréssel kényszerítették le az uszály alsó rakodóterébe. Ott az emberek szó szerint egymáson gázoltak. A halottakat azután a fedélzetről a vízbe dobták. Az külön áldás volt, hogy mi, Jehova Tanúi, tizenketten ott maradhattunk a fedélzeten. Ezért hálát is adtunk Jehovának.

Másnap reggel csonttá dermedve, hajónkkal kikötöttünk Rügen-szigetén, Sassnitznál. Nem valami barátságosan fogadtak bennünket a helybeliek. Csupán friss vizet kaptunk tőlük. Április 29/30 éjjelén hajónk megfeneklett a sok víz alatti zátony egyikén Eulenbruch-sziget közelében. Egy vontatóhajó kiszabadította hajónkat és elvontatta az elaknásított területről, és eltűnt. Vajon így akart sorsunkra hagyni? Amikor hallottuk, hogy víz alatti zátonyok súrolják az uszályunk fenekét, csak egyet tudtunk tenni: Istenre bíztuk magunkat.

A parti őrnaszád végül is értünk jött, és kis gumicsónakokkal partra tett minket. A legénységünket fegyveres erőszakkal kényszerítették, hogy szálljanak ismét vízre egy másik hajóval. A szövetséges csapatok ekkor már minden német kikötőt megszálltak, így mi elhaladtunk mellettük és végül kikötöttünk a dán Møn-szigeten. Amikor végre megszabadultunk, megkérdeztük az ott álló emberektől, vannak-e a szigeten Jehova Tanúi. Még két óra sem telt el, amikor két testvérnő meleg szeretettel átölelt bennünket és vendégül látott. Mennyire csodálkoztak az ott álló emberek! Amikor az Őrtorony Társulat fiókhivatala értesült érkezésünkről, Filip Hoffmant bízták meg azzal, hogy gondoskodjon rólunk és szeretettel törődjön velünk. Milyen hálásak voltunk érte Jehovának!

Isten életet és növekedést ad

Gyorsan visszanyertük fizikai erőnket, és kiváltságunk volt jelen lenni szeptemberben, a Koppenhágában rendezett Jehova Tanúi kongresszusán. Egy lett és egy litván származású fiatalasszony alámerítkezett. Ők a stutthofi táborban ismerték meg az igazságot. Nemsokára szellemi testvérnőként tértek vissza a Szovjetunióba. És Isten még további növekedést tartogatott számunkra!

Memel vidéke ekkor a Litván Szovjet Szocialista Köztársasághoz tartozott. A Szovjetunióból jött menekültek figyelmeztetése ellenére, 1946 júniusában elindultam keletre, vissza hozzátartozóimhoz. Egy bibliai irodalommal megtöltött nehéz bőröndöt hoztam magammal. Amikor átléptem a határt, az őrök oda se figyeltek a csomagomra. Jobban érdekelte őket a magammal hozott nagy mennyiségű fokhagyma. Mennyire boldogok voltak a helybeli testvérek, amikor megkapták az értékes szellemi táplálékot!

Nagyon hálás voltam Jehovának azért is, hogy családomat csodálatos módon megőrizte a háború alatt, majd az ezt követő nehéz időkben, úgy, hogy tovább tudtuk folytatni a munkánkat. Soha egy percre sem hagytunk fel Jehova, a mi Istenünk dicsőítésével.

Súlyos csapás

1950 szeptemberében környékünkről az összes Tanút letartóztatták és elszállították máshová. Egyeseket közülük tíztől 25 évig terjedő kényszermunkára ítéltek. Minden hozzátartozómat kivétel nélkül Szibériába száműzték életfogytiglani számkivetésbe.c

Ez súlyos csapás volt számunkra, de hamarosan felismertük, hogy még ebben az óriási nagy országban hirdetni kell a Királyság-üzenetet. Harmincan Jehova Tanúi, körülbelül 3000 internáltnak prédikálhattunk Vorkutában, amely az európai Oroszország északi részén feküdt. Sokan elfogadták az igazságot, alámerítkeztek, és kiszabadulásuk után szűzföldeken folytathattak a prédikálást.

Körülbelül öt év múlva, 1957 tavaszán engedélyt kaptam, hogy Tomszk területére költözzek át. Itt sikerült családunknak újra találkoznia és együtt maradnia. Testvéreink Szibériában reggeltől estig dolgoztak, pihenőnap nélkül. Végül majdnem minden elítélt kiszabadult, és a német nemzetiségűek többsége délre költözött. Mint ahogy a cikk elején említettem, a közép-ázsiai Kirgiz Köztársaságban telepedtünk le 1960-ban. Frunze közelében Kant városkában néhány családra bukkantunk, akik mint Jehova Tanúi, már előttünk érkeztek ide.

Az első néhány év békésen telt el. Az „igazság vize” itt is feltört és nyomában szellemi paradicsom virágzott ki itt is és másutt is. De a Jehovát dicsőítő tevékenység nem maradt észrevétlen. A sajtó rágalomhadjáratba kezdett ellenünk. Az államilag engedélyezett vallások vezetői megtiltották „juhaik” meglátogatását. Azzal fenyegetőztek, hogy erélyes intézkedéseket hoznak ellenünk. 1963-ban öt testvért hirtelen kiragadtak közülünk, és héttől tíz évig terjedő kényszermunkára ítélték őket. Testvéreinknek a bíróság előtti félelem és megalkuvás nélküli magatartása csodálattal töltötte el a lakosságot. Felismerték, hogy itt olyan emberekről van szó, akiket semmi sem tud visszatartani attól, hogy „inkább Istennek engedelmeskedjenek, mint az embereknek” (Cselekedetek 5:29).

Amikor elértem a nyugdíjkorhatárt, azt mondták nekünk, hogy ha akarunk, kiutazhatunk a Német Szövetségi Köztársaságba. Elindulásunk előtt a kirgiz és dél-kazahsztáni testvéreink és testvérnőink nagyon a lelkünkre kötötték, hogy adjuk át az ő szeretetteljes üdvözletüket az egész világon élő Jehova Tanúinak, Jób 32:19–22 és Jeremiás 20:9, 10 verse kíséretében. 1969 óta most Bremerhavenben lakunk Ruthtal együtt. Előrehaladott korunk ellenére, Jehovát, mint az élet és növekedés Kútforrását, szüntelenül dicsőítjük az ő jóságáért. Bizalommal tekintünk előre arra a napra, amikor az egész föld Paradicsom lesz, és minden lélegző lény őt fogja dicsőíteni! (Zsoltárok 150:6).

[Lábjegyzetek]