Ragaszkodás Jehova szervezetéhez
John Barr elbeszélése nyomán
AMIKOR Glassgowból Aberdeenbe repültem, úgy éreztem, mintha fél lábbal hazalátogattam volna tavaly júniusban. Amikor repülőgépünk magasba szállt a zöld skót tájak és a lassan hömpölygő Clyde folyó fölé, gondolataim visszakanyarodtak az 1906-os évbe, kicsiny falucskámba, Bishoptonba, amely ott fészkel valahol a folyó déli részén.
Nagymamám, Emily Jewell ebben az évben és ebben a falucskában kezdte el olvasni Charles T. Russell Isteni terv a korszakokban című könyvét. Szeme rögtön megnyílt és felismerte azt az igazságot, hogy a Biblia nem tanítja a tüzes pokol tanát. Hamarosan két felnőtt lánya: Bessie és Emily (ez utóbbi az édesanyám lett), szintén felismerték az igazság fényét, amely átvilágított a skót presbiteriánus egyház által tanított hamis tanítások ködén. Nagyikámat 1908-ban alámerítették Isten akarata cselekvésére való önátadásának jelképéül, és leányai is hamarosan követték őt az alámerítkezésben.
Édesapám a bishoptoni presbiteriánus egyház egyházi anyakönyvvezetője volt. A szentháromságtan elfogadása mindig nehézséget okozott neki, ezért az egyház lelkésze felkérte, hogy hallgasson meg egy neki szóló prédikációt, ami kimondottan az ő javát fogja szolgálni. Így is lett. De amikor édesapám ezt az erőltetett magyarázatot hallotta, még jobban meggyőződött arról, hogy a háromságtan hamis. Kilépett az egyházból, és 1912-ben alámerítkezett Jehovának való önátadása jelképéül. Nemsokkal ezután, szüleim két gyermekükkel, Louie-val és James-szel északra költöztek Aberdeenbe. Én már ott születtem meg 1913-ban.
Gondolataim gyermekkori éveimnél időztek. Visszaemlékeztem, milyen nagy erőfeszítést kellett szüleimnek tenni azért, hogy bennünket „Jehova fegyelmezése és szellemi szabályozása szerint” neveljenek. Közben a gép már kezdett azok fölé a dombok, folyók és völgyek fölé ereszkedni, amelyeket gyermekkoromból oly jól ismertem. (Efézus 6:4). Milyen hálaérzet töltötte el szívemet Jehova iránt e szülői nevelésért ezen a szép tavaszi reggelen! Tudtam, hogy ennek igen sok köze volt ahhoz, hogy mindig is szorosan ragaszkodtam Jehova szervezetéhez.
A korai nevelés értéke
Családunk szerencsére mindig egységes családot alkotott. Ha hébe-hóba édesapám és édesanyám valami miatt összeszólalkozott, ezt sohasem előttünk, gyermekek előtt tették. Ez nemcsak növelte tiszteletünket szüleink iránt, hanem megteremtette otthonunk igazi békéjének és biztonságának légkörét.
A legkedvesebb emlékeim közé tartoznak az esti családi együttlétek. Önmagunkat szórakoztattuk: Például, közösen énekeltünk zenekíséret mellett, vagy tábla játékokat játszottunk együtt. Édesapánk, bármennyire elfoglalt volt is, arra mindig talált időt, hogy leüljön mellénk, egy pár percet velünk töltsön mindennap: hangosan felolvasott a Bibliából és az Őrtorony-kiadványokból vagy egyéb irodalomból, ami lehetett könnyű vagy nehezebb műfaj is. Mindezek családunkat szorosan összefűzték felnevelkedésünk idején.
Észak-Skóciában azokban a kezdeti években csak a mi családunk volt az „igazságban”. Otthonunkban sokan megfordultak az Őrtorony Társulat utazó-felvigyázói (akkori nevükön: a pilgrimek) közül, például Albert Lloyd, idősb Herbert, és Fred Scott. Sőt még a Társulat brooklyni főhivatalából is érkezett hozzánk látogató, mint például W. E. Van Amburgh és A. H. Macmillan. Ezek a látogatások mérföldkövek voltak fiatal éveimben.
Mindmáig a legnagyobb hálával gondolok vissza szüleim igazi vendégszeretetére. Mennyit gazdagodott családi életünk ezáltal, és bármilyen fiatal voltam is, kezdtem értékelésemet kiterjeszteni az egész testvéri közösségre. Milyen sokat tehetnek a szülők azért, hogy gyermekeik és az egész világra szóló testvéri közösség közötti meleg, szerető kötelék kifejlődhessék!
Személyes jellegű nehézségeim leküzdése
Tizenéves koromban rendkívül félénk és visszahúzódó természetű voltam. És ahogy nőttem, egyre nehezebb lett számomra a másokkal való találkozás és beszélgetés. Ez a félénkség több tekintetben is óriási akadályt jelentett számomra, de különösen akkor, amikor hitemet bizonyítanom kellett, vagyis, amikor el kellett mennem prédikálni a Királyság jó hírét.
Az első világháború után nemsokára nagymamám édesanyámmal együtt Aberdeenben az első Tanúk között volt, és részt vett a házról házra való prédikáló szolgálatban. Mi, gyermekek traktátusokat terjesztettünk, de nekem közvetlenül az emberekkel otthonaikban folytatott beszélgetés, nos, ez valami rendkívüli volt. Igazi kihívást jelentett számomra. De végül is úrrá lettem félszegségemen. Soha nem felejtem el azt a vasárnapot 1927 novemberében, amikor azt mondtam édesapámnak: elkísérem a házról házra való munkába. Életemben akkor láttam könnyeket édesapám szemében — nyilván örömkönnyei voltak.
Családi tragédia ér
Családi életünk békés nyugalmát 1929. június 25-én egy esti esemény zavarta meg. Akkor 16 éves voltam. Prédikáló szolgálatban eltöltött nap végén édesanyám és nővérem siettek haza, hogy vacsorát készítsenek édesapánknak. Édesanyámat hirtelen egy motorkerékpár elütötte, és még körülbelül 37 métert húzta magával a földön. Feje olyan súlyosan megsérült, hogy életveszélyes állapotba került. De hála nővérem, Louie több hónapos szerető törődésének, édesanyám életben maradt. Később, még viszonylag normális életet is tudott élni. 1952-ben halt meg.
Ez a megrázkódtatást okozó tapasztalat valamit fontossá tett életemben: komolyan magamba szálltam és elgondolkoztam azon, hogy valamit kezdeni kell életemmel. Ezen a nyáron elkezdtem tanulmányozni a Bibliát, de most sokkal komolyabban, mint azelőtt — így magamévá tettem az igazságot. Ez volt a nagy fordulópont életemben, és életemet Jehova szolgálatára szenteltem. De csak néhány évvel később éltem azzal az alkalommal, hogy önátadásomat vízalámerítkezéssel szemléltessem.
Belépek a teljes idejű szolgálatba
Az iskolát 1932-ben jártam ki. Utána lakatos és elektroműszerész iskolába jelentkeztem. Nagy-Britanniában azokban a napokban nem buzdították a fiatalokat teljes idejű prédikáló munkára, az úttörő szolgálatra. De ahogy az évek teltek, tudatosodott bennem, hogy teljes idejű szolgálatban kell hasznosítanom energiámat.
Még mindig élénken emlékszem arra, amit 1938 elején tanultunk. A tanulmány azt emelte ki, mennyi sok előny származik abból, ha szorosan ragaszkodunk Jehova szervezetéhez, és személyesen megfogadjuk a szervezet utasításait. Az Őrtorony folyóirat Jónás esetét tárgyalta, és kifejtette, milyen tapasztalatokon ment keresztül Jónás, amikor megfutamodott a szolgálati megbízatása elől. Én nagyon megszívleltem ezt a leckét, és elhatároztam magamban: soha nem utasítok vissza semmilyen megbízatást, amelyet Jehovától szervezetén keresztül kapok. Akkor persze fogalmam sem volt arról, hogy az a sok teokratikus megbízatás, amely rám várt, mennyire próbára teszi majd ezt az elhatározásomat.
Útmutatásért imádkoztam, és a válasz meg is jött egy váratlan levél formájában a Társulat londoni központi hivatalától, melyben megkérdezték, nem szeretnék-e a Béthel-család tagja lenni. Én örömmel ragadtam meg az alkalmat, hogy belépjek a még több szolgálati kiváltsághoz vezető szolgálat széles kapuján. 1939 áprilisában azon vettem észre magam, hogy együtt dolgozom Harold Kinggel, aki később misszionáriusként szolgált Kínában, és prédikáló tevékenységéért éveket ült börtönben. Átíró gépek és gramofonok szerelésén dolgoztunk. Ezeket a gramofonlemezre felvett prédikációkat azután az emberek otthonaiban, az ajtók előtt lejátszásra használták a testvérek.
Harolddal megpróbáltuk elképzelni, mily sokféle ember fogja majd meghallgatni a Királyság-üzenetet az általunk készített készülékekről. Így soha nem tévesztettük el szemünk elől munkánk végeredményét. Azóta is, bármilyen megbízatást kaptam a Béthelben, arra törekedtem, hogy ezt a szempontot szem előtt tartsam. Így a Királyság-prédikáló munkával kapcsolatos munkám mindig igazi örömet jelentett számomra, és hasznosnak éreztem munkámat.
Szolgálati kiváltságaim
A londoni Béthelbe érkezésem után nemsokára kineveztek egy több mint 200 hírnökből álló gyülekezetben csoportszolgának (ma ezt elnöklő felvigyázónak mondanánk). Előzőleg egy tíz hírnökből álló gyülekezet felvigyázója voltam. Az 1941-ben Leicesterben, csodálatos vidéki környezetben megrendezett kongresszuson a hangosító berendezéssel foglalkozó osztályon kaptam feladatot. Mellesleg, addig az ideig szinte semmit sem foglalkoztam a hangosító berendezésekkel.
Később, testvérek szolgájaként — akkor ez volt a neve a körzetfelvigyázónak —, utazó-felvigyázói munkával bíztak meg. Amikor 1943 januárjában ez a munka elkezdődött, mindössze hatan szolgáltunk ilyen minőségben Nagy-Britanniában. Megbízatásom úgy szólt, hogy csak egy hónapig kell szolgálnom, de végül több mint három év lett belőle. Ez alatt látogattam meg a gyülekezeteket. A második világháborúnak e nehéz éveiben három nagy kongresszus felügyeletét láttam el — ilyen feladatom sem volt korábban.
Azokban a napokban az utazó-felvigyázói munka más jellegű volt, mint a mai. Állandóan úton voltunk. Akkor a háborús években beutazni Nagy-Britanniát, nem a legkönnyebb dolog volt. Nem is egy alkalommal kerékpárt kellett igénybe venni, hogy eljuthassunk a gyülekezetekhez. A heti egy gyülekezet meglátogatása helyett, ami ma az utazó-felvigyázók dolga, ha a gyülekezetek kislétszámúak, mi egy hét alatt hat gyülekezetet is kiszolgáltunk!
Példaként lássuk, milyen is volt akkor egy napi program: Fél hatkor ébredtem; reggeli után indultam a következő gyülekezethez, hogy 8-ra hozzákezdhessek a gyülekezeti feljegyzések megvizsgálásához. A délutánt rendszerint a szántóföldi szolgálatban töltöttük, ezt követte este egy egyórás összejövetel a gyülekezet szolgáival, majd egy beszéd a gyülekezet előtt. Ritkán kerültem 11 óra előtt ágyba, gyakoribb az volt, hogy inkább később, főleg ha még meg is írtam aznap este a gyülekezetről a napi jelentést. Minden hétfő szabad nap volt. Ekkor készítettem el a heti jelentéseket, ez volt a személyes tanulmányozás ideje és ilyenkor készültem fel a következő heti munkára.
’Hát ez bizony zsúfolt heti program volt!’ – mondanád. Valóban az volt, de milyen jó érzés volt az a tudat, hogy erősíthettük a testvéreket azokban a háborús években, amikor nem mindig volt lehetséges a személyes kapcsolat. Szó szerinti értelemben volt meg az a jóleső megelégedettség érzésünk, hogy segítettünk a gyülekezetnek ’a hitben megszilárdulni’ (Cselekedetek 16:5).
Újra Béthel-szolgálatban
Ismét visszahívtak 1946 áprilisában a Béthelbe szolgálatra. Örömmel tértem vissza, de éreztem, hogy életem szellemileg sokat gazdagodott az utazó-felvigyázói munkában eltöltött három és fél évem alatt. A szervezet most már többet jelentett számomra, és úgy éreztem, mintha én is azt tettem volna, amit a 48. zsoltár 12. és 13. verse leír: „Járjátok körül Siont, kerüljétek meg, számláljátok meg tornyait. . . Jól nézzétek meg bástyáit!” Az Isten népe körében váló forgolódásom fokozta szeretetemet a „testvérek egész közössége” iránt. (1Péter 2:17).
A Béthelbe való visszajövetelem után, a londoni nyomdánkban készülő irodalom nyomdai munkájával volt kiváltságom foglalkozni; később, ez a munkám kiegészült a hanglemez-készítéssel. Az a páratlan kiváltság jutott osztályrészemül 1977 szeptemberében, hogy Jehova Tanúi Vezető Testületének tagja lehettem Brooklynban, New Yorkban, az Egyesült Államokban.
Be kell ismernem, hogy időnként úgy éreztem, mintha nekem is meg kellene ’futamodnom’ egy-két nehezebb megbízatás elől. De ilyenkor eszembe jutott Jónás és elkövetett hibája. Hányszor elmondtam magamban a Zsoltárok 55:22-ben (55:23, Károli) található nagyszerű ígéretet: „Vesd terhedet Jehovára, és majd ő támogat. Sohasem engedi meg, hogy ingadozzon az igaz.” Milyen igazaknak bizonyultak ezek a szavak!
Jehova sohasem kér tőlünk olyasmit, amiről tudja, hogy nem tudjuk teljesíteni. De amit kér, azt mindig csak az ő erejével vagyunk képesek elvégezni. És még valami: ha igazán szereted a veled együtt dolgozó testvéreidet, akkor számíthatsz arra, hogy támogatnak és segíteni fognak, mintegy „vállvetve” küzdve, hogy a kijelölt feladatodat el tudd végezni. (Sofóniás 3:9).
Értékes kapcsolatok
Természetesen mindig vannak olyan keresztény tesvéreink, akiket jobban szeretünk másoknál. Ilyen volt számomra is Alfred Pryce Hughes, aki 1978-ban halt meg. Élettörténetét Az Őrtorony 1963. április elsejei száma ismertette. Sok éven át fiókhivatal-szolga volt, később, a fiókhivatali bizottság tagja. Nagy-Britanniában nagyon szerették a testvérek, mert igen tisztelte Jehova szervezetét, lojális volt hozzá, és szerette az összes testvéreket. És még valami jellemző volt rá: szerette a szántóföldi szolgálatot. Ez a szeretet soha nem hagyott nála alább egész életében, akármilyen felelős állást töltött be. Számomra igen sokat jelentett az ilyen hűséges testvérekkel való együttmunkálkodás, mint Pryce testvér is volt; megszilárdította azt az elhatározásomat, hogy szorosan ragaszkodjam Jehova szervezetéhez és maradjak tevékeny a prédikáló szolgálatban.
Egy különösen értékes kapcsolat jött létre köztem és egy régóta buzgón serénykedő úttörő és Gileád iskolát végzett misszionárius között, 1960. október 29-én. (A Gileád Iskola 11. osztályán végzett.) Ebben az időben ő Írországban szolgált misszionáriusként. Ezen a napon Mildred Willett és én házasságot kötöttünk, és azóta hűséges társam a Béthel-szolgálatban.
Mildred édesanyja 1965-ben halt meg. Halála előtt azonban azt tanácsolta lányának, hogy soha ne legyen „féltékeny Jehovára”. Mildred azóta sem felejtette el édesanyja szavait, és ez megóvta attól, hogy elégedetlen legyen, amikor nekem bizony túlóráznom kellett. Nekem is sokat segített, mert örömmel tudok eleget tenni azoknak a pluszfeladatoknak, amelyek utamba kerülnek. Mindketten nagy örömet találunk abban, hogy elmondhatunk sok értékes tapasztalatot, amit a prédikáló szolgálatban szereztünk.
Például, egy fiatal házaspárral tanulmányoztuk a Bibliát, akik gyors előrehaladást értek el, átadták magukat Jehovának és alámerítkeztek, és rendszeresen részt vettek a prédikáló szolgálatban. Nagyon örültünk ennek. De ekkor hirtelen, minden érthető ok nélkül, elmaradtak, megszakították velünk a kapcsolatot. Emiatt nagy csalódást éreztünk mindketten, és folyton azt kutattuk, hol követtük el a hibát tanításunk során. Állandóan azért imádkoztunk, hogy Jehova nyissa meg szívüket, hogy bebizonyíthassák az igazság iránt érzett szeretetüket. El tudjátok-e képzelni, milyen öröm ért bennünket, amikor levél érkezett ettől a házaspártól körülbelül tíz év múlva, és közölték, hogy újra aktív kapcsolatba kerültek a testvérekkel, és otthonuk a könyvtanulmányozói gyülekezet központja lett?
Will, a férj ezt írta: „Szeretném megköszönni mindazt a segítséget és szerető törődést, amit tőletek kaptunk. . . Az elesésem saját hibámból történt; nem volt bennem helyes szívbeli értékelés. Annak viszont nagyon örülünk, hogy visszatérhettünk Jehova szervezetéhez. . . Nagyon jó emlékekkel gondolok vissza rátok ma este, hogy írom e sorokat. Továbbra is áldjon meg benneteket Jehova a neki végzett munkátokért.”
Egy másik levélben egy anya a Mike nevű fiáról ezt írta: „Nagyon örülök, hogy az angyalok odaültették fiamat mellétek.” Mit értett szavain? Nos, Mike eljött a kongresszusra édesanyjával és öccsével, de egy cseppet sem érdekelte az igazság. Mildred észrevette, hogy ez a fiatal gyermek egymagában ücsörög, és beszélgetni kezdett vele. Utána mindketten meghívtuk őt és öccsét a londoni Béthelbe, hogy tekintsék meg a munkánkat.
Később, Mike eljött. Az ott látottak annyira felcsigázták érdeklődését, hogy tovább tanulta a Bibliát. És mi lett az eredménye? Jelenleg gyülekezeti vén, felesége és két fia aktív prédikáló hírnök. Nemrég Mike felesége ezt írta: „[Mike] gyakran emlegeti a veletek való találkozását. . . Nagy hatással volt rá kedvességetek és a személye iránt megnyilvánuló érdeklődésetek.”
Amikor feleségem és én is ilyen hálás leveleket kapunk, mint amilyen a Willé és Mike-é, szívünk egyszerűen túlcsordul a hálától Jehova iránt. Micsoda páratlan jutalmat jelentenek ezek az élő „ajánlólevelek”! Mindez része annak az örömnek, amelyben részesülünk azért, hogy szorosan ragaszkodunk Jehova szervezetéhez. (2Korinthus 3:1–3).
A Főhivatalban való szolgálat
„Egy nemzet önmagában.” Így jellemezte a Brooklyn Heights nevű újság szerkesztője azt a több mint 3500 fős nagy családot, amely Jehova Tanúi világközpontjában, Brooklynban (New York) és az innen 160 km-re eső Őrtorony-farmon él New York állam északi részén. Jehova felkentjei Jehova szemében csakugyan egy szellemi nemzetet alkotnak! Ma a világ sok nemzetéből nagy tömegek jönnek ki és mondják e nemzet tagjainak: „Hadd menjünk veletek, mert hallottuk, hogy veletek az Isten” (Zakariás 8:23; 1Péter 2:9).
Fel tudjátok-e fogni, milyen öröm számunkra, hogy e nagy Béthel-család tagjai vagyunk már oly régóta? Habozás nélkül ki merem jelenteni, hogy életem utolsó nyolc éve élmények tekintetében, messze kiemelkedik eddigi teokratikus élményeim közül. Itt érezhető Jehova látható szervezetének érverése; itt készül a szellemi táplálék, és innen jut el a föld minden zugába; itt tapasztalható Jehova szellemének irányító és útmutató működése azoknak a nagy fontosságú döntéseknek a meghozatalánál, amelyekre oly nagy szükség van; és itt talán minden más helynél jobban érzékelhető, hogy Jehova áldása nyugszik a Királyság-prédikáló és tanítványképző munkán, aminek több bizonyítéka is van. Ezek az újabb tapasztalataim és benyomásaim tovább növelték azt a vágyat bennem, hogy még jobban ragaszkodjak Jehova népéhez.
Persze, az itt felsorolt tapasztalataim csak elenyésző részét képezik átélt tapasztalataimnak. De talán érzékeltetik, miért éreztem olyan nagy hálát Jehova iránt azon a bizonyos napfényes júniusi napon, hogy még részét alkothatom a testvéreink világra szóló szerető közösségének, amikor végül is leszállt repülőgépem az aberdeeni repülőtéren. De amíg repültem, folyton az igazságban eltöltött éveimre gondoltam, és ez újra arra emlékeztetett, milyen jó, ha időnként megemlékezünk arról, mennyi, de mennyi áldást kaptunk Jehovától. (Zsoltárok 40:5, [40:6, Károli]).
Ott nővérem, Louie már várt rám és üdvözölt — ő, aki 60 évi, Jehovának végzett odaadó szolgálat után is, még mindig hűséges, buzgó, és lojális testvér. Ezért is hálás vagyok Jehovának, mert vajon nem Pál apostol mondta azt, hogy amit Jehova a „sáfároktól” elvár, a hűség az? (1Korinthus 4:2). Milyen buzdító egy családon belül, ha családtagjaink hűségesek Jehova szolgálatában!
Mózes egyszer így imádkozott: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hagy bölcs szívhez jussunk!” (Zsoltárok 90:12, Ö. f.). Ahogyan öregszünk, Mildreddel együtt fontosnak tartjuk, hogy folyton Jehova bölcsességére támaszkodjunk, és hagyjuk, hogy Jehova felhasználjon minket oly módon, hogy ez tükrözze mind az iránta, mind a testvéreink iránt érzett szeretetünket. És ha szorosan ragaszkodunk Jehova szervezetéhez, ő szeretettel megmutatja számunkra ezt az utat.