Anabaptisták és „az egészséges szavak mintája”

PÁL apostol figyelmeztetett arra, hogy halála után jönnek Isten nyája közé majd hitehagyott keresztények, akik mint „elnyomó farkasok” arra fognak törekedni, hogy „maguk után vonják a tanítványokat”. Hogyan történt ez? Oly módon, hogy hagyományokat honosítottak meg és hamis tanításokat vezettek be, mellyel elferdítették a szentírási igazságokat (Cselekedetek 20:29, 30; 1Timótheus 4:1).

Pál ezért így buzdította az ifjú Timótheust: „Tartsd meg állandóan az egészséges szavak mintáját, amelyeket tőlem hallottál a Krisztus Jézussal kapcsolatos hittel és szeretettel.” Ez a nagyszerű hit megőriz minket a bennünk lakozó szent szellem által. Milyen volt az ʼegészséges szavaknak ez a mintájaʼ? (2Timótheus 1:13, 14).

„A minta” megállapítása

A Keresztény Görög Iratok összes könyveinek megírása befejeződött az i. sz. első századában. Bár különböző írók írták, Isten szent szelleme vagy hatékony ereje volt a biztosíték arra, hogy ne csak önmagukkal legyenek összhangban, hanem a már korábban megírt Héber Iratokkal is. Ily módon jött létre az egészséges szentírási tanítás „mintája”, és ehhez kellett ragaszkodniuk a keresztényeknek, ahogyan erre Jézus Krisztus „példát” mutatott követőinek (1Péter 2:21; János 16:12, 13).

Az apostolok halála után következő szellemileg sötét évszázadok alatt mi lett ʼaz egészséges szavaknak ebből a mintájábólʼ? Sok őszinte ember megpróbálta újra felfedezni, jóllehet a „minta” eredeti helyreállítása váratott magára egészen a „vég idejéig” (Dániel 12:4). Volt közben egy-két magányos hang, máskor viszont kisebb csoportok próbáltak kutatni a „minta” után.

A kisebbségnek számító waldensek is ilyen minőségben tűntek fel.a Franciaországban, Olaszországban és Európa más területein éltek a XII. és XIV. században. Ebből a mozgalomból fejlődtek ki később az anabaptisták. Kik voltak ezek az anabaptisták és mi volt a hitnézetük?

Alaptanításaik

Az anabaptisták először 1525-ben tűntek fel Zürichben, Svájcban. Innen terjedt szét gyorsan a hitnézetük Európa más országaiba. Bár a XVI. századi kezdeti reformáció hozott némi változásokat, de az anabaptisták ezt elégtelennek találták.

Ők az első századi krisztusi hitre szerettek volna visszatérni. Ezért elvetettek több olyan római katolikus dogmát, amelyet Luther és más reformátorok meghagytak. Például azt tartották, hogy a Krisztusnak való odaszentelődés csak a felnőttkorban helyes. E felnőttkorban gyakorolt alámerítkezési szokásaik miatt nevezték el őket „anabaptistáknak”, azaz „újraalámerítőknek”. Az alámerítkezést még olyan személy esetében is megismételték, akit már csecsemőként megkereszteltek (Máté 28:19; Cselekedetek 2:41; 8:12; 10:44–48).

„Az anabaptisták számára az igazi egyház a hívők közössége volt” — írja dr. R. J. Smithson a The Anabaptists — Their Contribution to Our Protestant Heritage című könyvében. A nagy közösségen belül a hívők társadalmának tekintették magukat. Kezdetben nem voltak képzett vagy fizetett lelkészeik. Jézus Krisztus tanítványaihoz hasonlóan vándorprédikátorok voltak, akik járták a városokat és falvakat, és beszéltek az embereknek piactereken, munkahelyeken és otthonukban (Máté 9:35; 10:5–7, 11–13; Lukács 10:1–3).

Minden egyes anabaptista személyes felelősséggel tartozott Istennek, szabad akarattal rendelkezett és hitét tettekkel bizonyította, de ugyanakkor elismerte, hogy a megmentés nem kizárólag a tettektől függ. Ha valaki nem élt hite szerint, azt kizárták a gyülekezetből. Visszafogadás csak kellő megbánás esetén vált lehetségessé (1Korinthus 5:11–13; vö. 2Korinthus 12:21).

Világról alkotott nézetük

Az anabaptisták tisztában voltak azzal, hogy nem képesek megreformálni a világot. Bár az egyház és az állam között létrejött szövetség Konstantin római császár ideje, vagyis i. sz. IV. század óta fennállt, az ő szemükben ettől az állam nem lett keresztényi. Jézus szavaiból tudták, hogy a keresztény nem lehet „része e világnak”, még akkor sem, ha ez üldözést von maga után (János 17:15, 16; 18:36).

Az anabaptisták elismerték, hogy az államot megilleti az illő tisztelet és engedelmesség mindaddig, amíg a keresztényi lelkiismeret és a világi érdekek nem ütköznek egymással. Egy anabaptista azonban nem politizálhatott, nem tölthetett be polgári vagy elöljárói hivatalt, és nem tehetett esküt. Mivel elutasítottak mindenfajta erőszakos cselekményt, így nem vettek részt a háborúban és nem teljesítettek katonai szolgálatot (Márk 12:17; Cselekedetek 5:29; Róma 13:1–7; 2Korinthus 10:3, 4).

Az anabaptisták magas erkölcsi zsinórmértékhez tartották magukat, józan egyszerű életet éltek, alapjában véve nem törekedtek az anyagi javakra, és nem voltak anyagias természetűek. Az egymás iránti szeretet gyakorlása céljából gyakran településeket hoztak létre, bár legtöbben elvetették a közösségi életnek ezt az életformáját. Azt vallották, hogy minden Istené, így készek voltak anyagi javaikat megosztani a szegényekkel (Cselekedetek 2:42–45).

Egyes anabaptisták a Biblia, de különösen a Keresztény Görög Iratok gondos tanulmányozása révén nem voltak hajlandók elfogadni ʼaz egy Istenben három személyʼ elnevezésű háromságtan dogmáját, és erről írásaik is tanúskodnak. Istentiszteletük rendszerint nagyon egyszerű volt, az Úrvacsorának megvolt a maga konkrét helye. A hagyományos római katolikus, lutheránus és kálvini nézetek helyett az Úrvacsorát Jézus halála emlékünnepeként tartották meg, reá való megemlékezésként. „Számukra — írja R. J. Smithson — ez volt a legünnepélyesebb aktus, amelyben egy keresztény részt vehetett, s ami magában foglalta a hívő részéről annak a szövetségi fogadalomnak a megújítását, amely szerint fenntartás nélkül Krisztus szolgálatára szenteli az életét.”

Üldözés — és ami utána jött

Az anabaptistákat — akárcsak az első keresztényeket — félreértették. Őket is a társadalmi rend felforgatóinak tekintették, akik „az egész lakott földet felforgatják” (Cselekedetek 17:6). A svájci Zürichben a hatóságok a hitújító Huldrich Zwinglivel összefogva főleg amiatt támadták őket, mivel nem voltak hajlandók a csecsemőiket megkeresztelni. 1527-ben kegyetlen módon megfojtották Felix Manzot, az anabaptisták egyik vezetőjét, és oly elkeseredett üldözés indult a svájci anabaptisták ellen, hogy csaknem kiirtották őket mind egy szálig.

Németországban szintén ádázul üldözték az anabaptistákat a katolikusok is és a protestánsok is. Az 1528. évi császári rendelet halálbüntetést helyezett kilátásba minden olyan személy számára, aki az anabaptista hitre tér át — és még bírósági tárgyalásra sem volt szükség az ítélet végrehajtásához. Az ausztriai üldözés elől a legtöbb anabaptista menekülni kényszerült. Morva-földre, Csehországba és Lengyelországba, majd később Magyarországra és Oroszországba menekültek.

Amikor az első vezetőik mind meghaltak, elkerülhetetlenül megjelentek a színen bizonyos szélsőséges elemek. Fellépésük a kiegyensúlyozottság elvesztéséhez vezetett, ez viszont sok zűrzavart és lassanként azoknak az irányadó elveknek feladását eredményezte, amelyek kezdetben jellemezték őket. Ennek tipikus megnyilvánulása volt az az eset 1534-ben, amikor bizonyos szélsőséges elemek erőszakkal elfoglalták a westfáliai Münster város elöljáróságát és átvették a vezetést. A rákövetkező évben visszafoglalták a várost, de ez sok vérontással és kegyetlenkedéssel párosult. Ez az epizód nem volt összhangban az igazi anabaptisták tanításával és sokat ártott hírnevüknek. Egyes anabaptisták még a nevüket is megtagadták és inkább a „baptista” elnevezést választották. De akármire változtatták is nevüket, továbbra is ki voltak téve az üldözésnek, és főként a katolikus inkvizíció céltáblái maradtak.

A szabadabb életre és a nagyobb békességre vágyódó anabaptista csoportok végül is kivándoroltak Amerikába. Jelenleg Észak- és Dél-Amerikában, valamint Európában találhatók. Kezdeti tanításaik sok felekezet hitére gyakoroltak befolyást, többek között a kvékerekre, a jelenkori baptistákra és a Plymouth-i Testvérekre. A kvékerek — akárcsak az anabaptisták — gyűlölik a háborút és a ʼbelső megvilágosodástólʼ való vezettetés elvét vallják.

Az anabaptisták fennmaradása legtisztábban két mai különleges csoportban látható. Az első a Hutteri testvérek csoportja. Nevüket a XVl. századi vezetőjük, Jacob Hutterről kapták. Angliában, Nyugat-Kanadában, Paraguayban és az Egyesült Államokban, Dél-Dakotában alapítottak közösségi településeket. A másik csoport: a mennoniták. Menno Simonsról nevezték el őket, aki sokat tett azért, hogy feledtesse Hollandiában a Münster-ügy kapcsán támadt rossz hírnevüket. Simons 1561-ben halt meg. Ma mennoniták — az amish mennonitákkal együtt — megtalálhatók Európában és Észak-Amerikában.

A mai „minta”

Bár az anabaptisták kutattak „az egészséges szavak mintája” után, de nem sikerült megtalálniuk. K. S. Latourette A History of Christianity című művében ezenkívül megjegyzi: „Kezdetben ezek az erőteljes misszionáriusok, az üldözés hatására jórészt visszahúzódtak és fennmaradásukat nem annyira az új hívek szerzésének, mint a vallásba születésnek köszönhették.” Ugyanez érvényes az anabaptista mozgalomra visszavezethető kisebb csoportokra is. A világtól és szokásaitól való eltérés iránti vágyuk inkább a megkülönböztető ruhadivatban mutatkozott meg, amit gyakran az elkülönült közösségi életük is elősegített.

De megtalálható-e napjainkban ʼaz egészséges szavaknak ez a mintájaʼ? Igen, megtalálható, de időre és az igazság szeretetére van szükség ahhoz, hogy valaki megtalálja. Miért nem győződsz meg személyesen arról, hogy hitnézeted megfelel-e a kinyilatkoztatott isteni „mintának”? Nem nehéz felismerni, mi az emberi hagyomány és mi a szentírási tény. A közeledben élő Jehova Tanúi örömmel nyújtanak segítséget, hiszen ők is hálásak azért, hogy valaki velük is megérttette az „egészséges szavak mintáját”.

[Lábjegyzet]