A figyelmeztetések semmibevevése és Isten próbára tevése

„Még akkor sem akartak menekülni, amikor már a víz bokáig ért.” — El Pais, Columbia.

A KOLUMBIAI napilapnak ez a főcíme kiemelte, mi volt az egyik oka az 1985 novemberi armeroi lavina-katasztrófában sok-sok emberélet rettenetes elpusztításának. Dora Elisa Rada Esguerra, armeroi telefonkezelő, aki figyelmes lett a hulló hamura és a megáradó folyóra, elhatározta, hogy elmenekül. Időközben figyelmeztette telefonközponti munkatársait is a készülő tragédiára. Később ezt mondta: „Látták a vizet, amely . . . erősen, sőt túl gyorsan áradt, mégsem mozdultak.” Dora megmenekült a pusztulásra ítélt városból.

A többi telefonkezelő meghalt, akárcsak az a közel 21 000 ember is, akit a Nevado del Ruiz vulkánból előtörő vulkánikus iszap, jég, és kőgörgeteg áradata temetett maga alá. Azok között, akiket az áradat elsöpört, ott volt a város polgármestere és a legtöbb helyi rendőr is. Mindez azt bizonyítja, hogy jóformán senki sem vette komolyan a veszélyt, csak akkor, amikor már túl késő volt.

Miért nem menekültek?

Voltak intő jelei a küszöbön álló katasztrófának. De akkor miért nem vették figyelembe ezeket legtöbben Armeroban? Először is azért, mert a hivatalos figyelmeztetések későn érkeztek. Amikor már figyelmeztettek, a katasztrófa elérte a várost. Előzőleg megpróbálták a város lakóit megnyugtatni, mondván, hogy az áradattól nem kell tartani, és ha lenne is, ez nem lesz veszélyes. Nos, a hatalmas vízáradat, amely Lagunilla folyóból hömpölygött le, és amely halált hozott magával, elsöpörte a várost a térképről.

Lehet, hogy egyesek egyszerűen nem akarták elhagyni otthonukat és vagyonukat, arra gondolva, hogy a fosztogatók hamarosan megjelennek és kifosztják azokat. Ez a veszély reális volt. Néhány fosztogatót a helyszínen agyon kellett lőni a katonáknak. Egyesek, akik túlélték a katasztrófát és visszatértek otthonukba, azt állapították meg, hogy az ajtójukról a zárak és lakatok le voltak verve, és értékes holmijuk eltűnt. A város legtöbb lakójának viszont nem sikerült hazatérnie. És igen sok esetben maguk az otthonok is eltűntek, vagyis nem volt hová hazatérni.

Voltak talán olyanok is, akik azt gondolták, hogy Isten vagy Szűz Mária közbelép érettük. Ésszerűen várható-e, hogy Isten közbelépjen bizonyos emberekért a természeti katasztrófák idején? Miért kellene, hogy megmentsen egyeseket beavatkozásával, másokat, hasonló körülmények között, viszont ott hagyjon a pusztulásra?

Van-e valami szilárd alapja annak a felfogásnak, hogy valakinek, mint szerencsés csillagzat alatt született személynek, különleges isteni védelem által nem eshet baja? Például bízhat-e egy autóvezető az ő „őrangyalában” vagy kedvenc „szentjében”? Már eddig is sok őszinte katolikus vesztette életét autóbaleset következtében, noha a „szent” Kristóf medáll ott volt a nyakában. Vagy helyes-e azt hinni a kereszténynek, hogy Isten különleges gondoskodása megvédi őt a balesettől a repülőgépen? Hogyan áll a helyzet bizonyos veszélyes sportok űzésénél a különleges védelemmel kapcsolatban? Ésszerű-e Isten próbára tenni ilyen körülmények között?

Jehova keze nem rövidült meg

A Szentírásban láthatunk olyan helyzeteket, amelyekben nyilvánvaló volt Jehova Isten közbelépése népe érdekében, amikor a Királyság jó hírét prédikálták, vagy amikor a gyülekezet került veszélybe. Ésaiás próféta így biztosít bennünket: „Íme, Jehova keze nem túl rövid ahhoz, hogy ne tudna megmenteni, sem a füle nem túl rest ahhoz, hogy ne tudna meghallani” (Ésaiás 59:1).

A Biblia meggyőző példákkal igazolja, hogy Jehova használta oltalmazó kezét az apostolok esetében. Heródes király abból a célból, hogy a zsidók kedvében járjon, bebörtönöztette és szigorú őrizet alá vétette Pétert. És mi történt? Jehova angyala megjelent és kiszabadította Pétert a fogságból. Még Pétert is meglepte az eseményeknek ez a váratlan fordulata. Ezt mondta: „Most tudom igazán, hogy Jehova elküldte angyalát és kiszabadított engem Heródes kezéből” (Cselekedetek 12:1–11).

Ugyanebben a beszámolóban viszont arról olvasunk, hogy Heródes kivégeztette Jakab apostolt, János testvérét. Jehova ez esetben megengedte a vértanúhalál bekövetkezését. Ebből is látható, hogy Jehova egyrészt megvédhet és megszabadíthat, másrészt hagyhatja az események szabad kibontakozását, és így megengedheti, hogy önátadott szolgái bebizonyítsák mindhalálig tartó feddhetetlenségüket. Nagyon ideillők Jakabnak, Jézus féltestvérének szavai: „Nem tudjátok, mi lesz holnap az életetekkel. Mert pára vagytok, amely rövid ideig látszik, azután eltűnik. Ehelyett azt kellene mondanotok: ’Ha Jehova akarja, élni fogunk, és ezt vagy azt megtesszük’ ” (Jakab 4:14, 15; vö. Jób 2:3–5).

Egy dolog biztos: a természeti katasztrófák és balesetek idején mindenkire egyformán érvényes a következő bibliai alapelv: „Az idő és az előre nem látott körülmény mindenkit utolér” (Prédikátor 9:11, [9:13, Károli]). És bár helyes imádkoznunk Jehovához üldözés idején védelemért és segítségért, de tisztában kell lennünk azzal is, hogy „nem kerülhetik el az üldözést azok, akik eltökélték, hogy igazi krisztusi életet fognak élni” (2Timótheus 3:12, Phillips).

A józanság szelleme

Való igaz, hogy a múltban Jehova megvédte népét; például, amikor Egyiptomból megmentette a fáraó hadserege elől Izraelt, de önteltség lenne azt gondolni, hogy Istennek kötelessége minden keresztényt megvédeni ostobasága következményeitől, vagy ha az ’idő és az előre nem látott körülmény’ előadódna. Pálnak a római keresztényekhez intézett levele nagyon sokatmondó e tekintetben. Közülük egyesek később vértanúként fejezték be az életüket az arénában. Ezt mondta: „Mert a nekem adott ki nem érdemelt kedvesség folytán mondom mindegyiketeknek: senki se gondoljon többet magáról a kelleténél, hanem gondolkodjék magáról mindenki józanul az Istentől neki adott hit mértéke szerint” (Róma 12:3). J. B. Phillips fordítása itt így hangzik: „Próbálja mindenki ésszerűen felmérni képességeit.”

Ez a tanács — bár más szövegösszefüggésben — napjainkban is ugyanígy érvényes. Ha egy keresztény azt képzelné, hogy meggondolatlanul vagy alkoholos befolyásoltság hatása alatt odaülhet a kormány mögé és elkerülheti a bajt, mert Isten őt megvédi, vajon a „józanság szellemét” nyilvánítja ki ezzel? Felméri-e ésszerűen a képességeit? És ha veszélyezteti felebarátja testi épségét, vajon ezzel úgy ’szereti felebarátját, mint önmagát’? (Máté 22:39).

Próbáljuk alkalmazni a józanság szellemét arra az esetre is, amikor valaki egy lakónegyedet olyan helyen akar létesíteni, ahol földrengésveszély van, vagy ahol a működő vulkán ugyan szunnyad, de állandó veszélyforrást jelent. Ennek jó szemléltető példája a Nevado del Ruiz környéke Kolumbiában, amit már idéztünk. A kolumbiai El Pais című napilap szerint, César Zárate építész 1982-ben tanulmányt készített, és ebben jelezte, hogy a Lagunilla folyó már a múltban is elöntötte Armerot, és a város még mindig nélkülözi a kellő védelmet. Köztudott volt az is, hogy a Nevado del Ruiz nevű vulkán 1570 óta hat ízben kitört. A történelmi adatok szerint a vulkántevékenység 140 év és 9 hónap, valamint 110 év és 2 hónap közötti ciklusban szabályos rendszerességgel megismétlődött.

Az armeroi katasztrófa előtt néhány héttel ezt a tájékoztatást megküldték a kolumbiai El Tiempo napilapnak a vasárnapi kiadás számára. A tájékoztató kategórikusan kijelentette: „Az újabb áradás . . . ez év november közepére várható. A figyelmeztető jelek sokasodtak: füstöl az ’Aréna’ kráter. Hamueső hullt, gázszag érződött. A vizek és termések elszennyeződtek. Hányingert keltő szagok terjengenek. A vulkánban keletkező morajlások már szeptember 11-én hallatszottak. A hósapka olvadni kezdett . . . Következésképpen, itt van az idő a cselekvésre.”

A cikk természetesen nem jelent meg. Talán úgy gondolták, fölösleges a katasztrófa veszélyt felnagyítani. Az El Tiempo kiadói később a katasztrófát „az előrelátás és megérzés hiányának, valamint annak a naív elképzelésnek tulajdonították, hogy semmi baj sem történhet”.

A Nevado del Ruiz vulkán menetrendszerű pontossággal, 1985. november 13-án éjjel kitört. Több mint 20 000 ember vesztette életét Armeroban, és további ezrek haltak meg Chinchinában és más közeli falvakban. Az Ameroban elpusztult emberek között volt Jehova 41 tanúja és velük kapcsolatban álló személy is. Egyesek nem okosan a Királyság-terembe menekültek, amely egy mélyebb fekvésű helyen feküdt. Ezt a víz elárasztotta és ők ott lelték halálukat. Szerencsére más tanúk magasabb fekvésű helyekre futottak és megmenekültek.

Utólag természetesen könnyű okosnak lenni, amikor már megtörtént a baj. De azért tanulhatunk ezekből a szörnyű esetekből.

Az ókori figyelmeztetések semmibevevése

A Biblia több példát is idéz olyan személyekről, akik nem szívlelték meg időben a figyelmeztetést, vagy azt gondolták, hogy ez nem történhet meg az ő idejükben vagy az ő területükön. Ennek meggyőző esete, amikor Lót figyelmeztetést kapott, hogy meneküljön ki Szodomából és Gomorából. Vejeit e szavakkal figyelmeztette: „Keljetek fel, menjetek ki erről a helyről, mert Jehova el fogja pusztítani ezt a várost.” Hogyan fogadták ők ezt a figyelmeztetést? „Vőinek úgy tűnt, hogy csak tréfál.” A „tréfa” nem sokáig tartott. Jehova kénköves tüzes esőt bocsátott a pusztulásra ítélt erkölcstelen városra. Lót vői a környék összes erkölcstelen lakóival együtt ott vesztek. Lót felesége szemmel láthatóan hitetlenkedve és gyanakodva menekült Szodomából. „Mögötte [Lót mögött] menő felesége azonban hátratekintett, és sóoszloppá vált” (1Mózes 19:12–26).

Több mint 1900 évvel ezelőtt Jézus megjövendölte, hogy az ősi Jeruzsálem szörnyű pusztulást fog szenvedni. Jézus egész pontos részleteket közölt azokról az eseményekről, amelyek a város pusztulását majd megelőzik: „Amikor pedig látjátok Jeruzsálemet táborozó seregektől körülvéve, akkor megtudjátok, hogy elközeledett az ő pusztulása.” Majd hozzáfűzte figyelmeztetését: „Akkor akik Júdeában lesznek, meneküljenek a hegyekbe, akik annak közepette, menjenek ki abból, akik pedig vidéken tartózkodnak, ne menjenek be abba” (Lukács 21:20–24).

Amikor a római hadsereg körülvette i. sz. 66-ban Jeruzsálemet, a városban levő keresztények felismerték a Jézus által adott intő jelt. Cestius Gallus tábornok azonban addigi zsákmányával minden érthető ok nélkül visszavonult csapataival. A keresztények számára itt volt a várt alkalom a menekülésre, és ők elmenekültek a Jordán túlsó partjára. I. sz. 70-ben a rómaiak visszatértek Titus hadvezér irányításával, és elpusztították Jeruzsálemet. A pusztulásra ítélt városban rekedt zsidók százezrei haltak meg az ostrom és a harc közben.

Ezekben az esetekben elhangzott az isteni figyelmeztetés. A lényeges ebben az volt, hogy csak kevesen szívlelték meg az üzenetet és csak kevesen menekültek meg. A többség egyszerűen nem vett róla tudomást. Félvállról vették az isteni figyelmeztetést.

Miben tehetjük mi is próbára Istent?

Míg a természeti katasztrófáknál gyakran vannak intő jelek — például feljegyzések a területen előforduló korábbi katasztrófákról, vagy újabb jelek, illetve tudományos adatok —, amelyek bizonyos időn belül valószínűvé teszik a veszély bekövetkezését. Az is lehet, hogy valaki árvíz-veszélyes területen lakik. Az ésszerűen gondolkodó embernek mérlegelni kell minden tényezőt, mielőtt döntene abban, hogy indokolt-e és lehetséges-e elköltözni más vidékre vagy sem. Természetesen lehetetlen előre megmondani minden természeti katasztrófa pontos idejét és helyét. Mi is figyelembe vehetjük a nagy átlagok törvényét és a legrosszabb bekövetkezése esetén bizonyos biztonsági intézkedéseket is. Nem ésszerű azonban különleges védelmet várni Istentől. Ha ezt tennénk, Istent kísértenénk meg oly módon, ami meg nem engedett, vagy ami tervszerűtlen lenne.

De egy másik értelemben maga Jehova szólít fel bennünket, hogy tegyük őt próbára. Malakiás próféta idejében Izrael nem helyes módon tette próbára Istent azzal, hogy értéktelen áldozatot vitt az oltárra. Romlott kenyerükkel és sánta állatáldozataikkal azt bizonyították, hogy megvetik Jehova asztalát. Malakiáson keresztül Jehova arra szólította fel őket, hogy térjenek meg és jobbítsák meg útjaikat. „Hozzátok be a tizedet a tárházamba, hadd legyen eleség tárházamban; és így tegyetek próbára engem — mondja a seregek Jehovája —, hogy nem nyitom-e meg az egek csatornáit és nem árasztom-e ki rátok áldásomat bőségesen” (Malakiás 3:10).

Igen, a szellemi áldások tekintetében „próbára tehetjük”, illetve kipróbálhatjuk Jehovát, hogy hűséges-e adott szavához. Ha először a Királyságát és igazságosságát keressük, ahogyan azt Jézus mondotta, ’minden mást megkapunk tőle’. Azt is Jézus mondta: „Folyton kérjetek és kaptok; folyton keressetek és találtok; állandóan kopogtassatok és ajtót nyitnak nektek.” Ha tökéletlen emberek jó adományokat tudnak adni gyermekeiknek, „mennyivel inkább tud a ti mennyei Atyátok is adni jó dolgokat azoknak, akik [akaratával összhangban] kérik tőle?” (Máté 6:33; 7:1–11; 1János 5:14).

Ma is elhangzik a figyelmeztetés a nemzeteknek arról, hogy hamarosan Jehova elkezdi megtorló aktusát a dolgok sátáni rendszerének minden részével szemben (Jelenések 16:14, 16; 18:20). A megfontolt emberek milliói megszívlelik ezt az üzenetet, amelyet Jehova Tanúi hirdetnek, és elkülönülnek és Isten Királysága oldalára állnak. Kijönnek e világ romlott politikai és vallási szövetségéből, mielőtt még túl késő lenne (Jelenések 18:4). Ily módon felkészülnek a Krisztus uralma alatti földi örökké tartó életre, amikor maga a föld is az igazságosság és méltányosság paradicsomává változik. Te is megszívleled ezt a figyelmeztetést? (2Péter 3:13; Titus 1:2).

[Kép a 13. oldalon]

Armero romjai között talált diploma, amely szomorú emléke annak, hogy az armeroiak ezrei nem szívlelték meg a figyelmeztetéseket

[Kép a 14. oldalon]

Autóvezetési szokásaid visszatükrözik-e a keresztényi józanság szellemét?

[Képek a 15. oldalon]

Az egykori Armero színhelye, amely most pusztaság. Több mint 20 000 személy pusztult el itt

Ez a tönkrement autó jó szemléltetője az armeroi katasztrófának