Többre tartod-e személyes véleményedet mindenki másénál?
„ÚJ egyházszakadás a homoszexuális papok miatt” – címen olvasható ez a szalagcím az újságban. Az újságriport ezután részletesen feltárja, milyen mély szakadás támadt az anglikán egyházban a homoszexuális papok miatt.
„Az egyházban helyük van a homoszexuálisoknak is” – bizonygatta az a lelkész, aki megbízást kapott, hogy lelkészeket toborozzon az egyház számára. Az ő nézete szerint az a homoszexuális, aki ’becsületes és felelősen jár el’ egy másik férfival kapcsolatban, jogosult arra, hogy pappá lehessen szentelni.
„Homoszexuális papok alkalmazása bűnös, és el kell érni, hogy lemondjanak” – fejezte ki véleményét az anglikán egyház egyik ellenzéki papja. Szerinte a papoknak egész erkölcsi viselkedésükben példamutatóknak kell lenniük. – The Sunday Times, London, 1987. november 8.
Kétségtelenül mindkét csoport képviselője meg volt győződve a maga igazáról. De vajon az a leglényegesebb, hogy minden fontos kérdésben miénk legyen a döntő szó? Lehet, hogy igennel válaszolsz erre a kérdésre, azt gondolván, hogy mindenkinek joga van a saját véleményének kinyilvánítására.
Mégis, vizsgáljunk meg két ihletett bibliai szövegmagyarázatot: „Törekedjetek tehát azokra a dolgokra, amik a békességet és az egymás építését szolgálják.” „Intelek azért titeket, testvérek,. . . hogy mindnyájan egybehangzóan beszéljetek és ne legyenek nézeteltérések köztetek, hogy megfelelően egységesek lehessetek ugyanabban az értelemben és ugyanabban a gondolatmenetben” (Róma 14:19; 1Korinthus 1:10).
Mi történik tehát, ha te mint keresztény nehezen tudsz kijönni a keresztény gyülekezettel valamilyen fontos kérdésben? Hogyan kezelnéd azt az ügyet oly módon, hogy meg lehessen őrizni a gyülekezet békéjét és egységét? (Máté 5:9; 1Péter 3:11).
Vizsgáljuk meg a keresztény gyülekezetben azt az első századi helyzetet, amikor egyesek személyes véleményüket mindenki másénál fontosabbnak tekintették. Aztán vizsgáljuk meg, végül is mihez vezetett ez, és kérdezd meg magadtól: ’Mit tettem volna én, ha akkor ott lettem volna?’
A körülmetélkedés kérdésében támadt nehézségek
I. sz. 36-ban történt első ízben, hogy körülmetéletlen pogányok is a krisztusi gyülekezet tagjai lettek. Bár Isten felkészítette Péter apostolt erre a drámai eseményre, Péter és a vele levők meglepetve látták, hogy a szent szellem kitöltetett a körülmetéletlenekre is (Cselekedetek 10:1–16, 34–48). Sokan a zsidókból lett keresztények közül nehezen tudták ezt elfogadni. Egyes zsidó keresztények, a „körülmetélkedés támogatói”, Pétert például éppen azért bírálták, mert körülmetéletlenekkel is kapcsolatot ápolt (Cselekedetek 11:2, 3).
Mi volt az, ami ezeket a bírálgatókat zavarta? Az, hogy majdnem 2000 éven át a körülmetélkedés volt a jele az Istennel való különleges kapcsolatnak. Amikor Jehova Isten megparancsolta Ábrahámnak, hogy háznépének minden tagját metélje körül, ezt mondta: „Legyen ez jel köztem és közted . . . határtalan ideig” (1Mózes 17:10–13). Sok évszázad múlva, a körülmetélkedés még mindig fontos volt a zsidók számára. Közülük sokan úgy érezték, hogy a körülmetéletlenség egyet jelent a tisztátalansággal (Ésaiás 52:1). Úgy gondolták, Isten szent népének nem szabad semmi kapcsolatot ápolni tisztátalan, körülmetéletlen pogányokkal.
Pál apostol i. sz. 49-ben a szíriai Antióchiában szembetalálta magát a „körülmetélkedésnek ezekkel a védelmezőivel”. Első misszionárius útjának végén beszámolt a gyülekezetnek, hogy Isten „megnyitotta [a körülmetéletlen] emberek előtt is az utat a hitre”. Pál megértette, hogy nem szükséges ezeknek körülmetélkedniük. Egyesek azonban Júdeából más véleményen voltak. „Ha nem metélkednek körül Mózes szokása szerint – bizonygatták –, nem részesülhetnek megmentésben.” Úgy látták, a körülmetélkedés elengedhetetlen a megmentéshez, és minden krisztusi hitre tért pogánynak körül kell metélkednie (Cselekedetek 14:26–15:1).
A vita heves érzelmeket váltott ki belőlük. Bizonyára megpróbálták saját véleményüket meggyőző érvekkel alátámasztani. Hogyan lehetett megőrizni a gyülekezet békéjét és egységét? Miután komoly viták támadtak ez ügyben, az antióchiai gyülekezet „úgy rendelkezett, hogy ebben a vitás ügyben Pál, Barnabás és néhányan mások is menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe” (Cselekedetek 15:2). Ilyen súlyos ügyben szó sem lehetett, hogy mindenki azt gondolja a dologról, amit jónak látott. Ezek a keresztények kellő alázattal és a teokratikus rend iránti igazi lojalitással valamennyien azt akarták, hogy a központi tanító testület hozzon végérvényes döntést (1Korinthus 14:33, 40; Jakab 3:17, 18; 1Péter 5:5, 6).
Döntés születik
Az apostolok és a jeruzsálemi vének (nyilvánvalóan őket ismerték el az első keresztény gyülekezet vezető testületének) gondosan megvizsgálták az Isten szellemétől ihletett Írásokat és felvázolták, hogy az elmúlt 13 év alatt a szent szellem hogyan irányította a dolgokat. És mi volt a döntésük? Nem tekintették a körülmetélkedést a megmentés szempontjából előfeltételnek a pogány megtértek esetében (Cselekedetek 15:6–29). Itt volt a félreérthetetlen utasítás, aminek alá kellett rendelniük személyes véleményüket.
Azok a gyülekezetek, amelyek megszívlelték ezt az útmutatást, „állandóan erősödtek a hitben, és számban napról napra gyarapodtak” (Cselekedetek 16:4, 5). Voltak persze olyanok is, akik nem fogadták el a vezető testület döntését. Makacsul ragaszkodtak saját véleményükhöz és azt hangoztatták, hogy a mózesi törvény megtartása fontos a megmentéshez. Te mit tettél volna akkor? Ezek veszélyes befolyást gyakoroltak a keresztényekre, ami megosztotta őket. Tekintsd csak meg, mit tanácsolt nekik Pál apostol a következő 15 év alatt, miközben megpróbálta a hűséges keresztényeket megvédeni az olyanok befolyásától, akik konokul ragaszkodtak saját véleményükhöz.
A kisázsiai Galácia, i. sz. 50-52 táján. Veszélyben forgott a keresztényeknek Jézus Krisztus váltságáldozata által nyert szabadsága. Az ellenséges zsidók részéről jövő üldözéstől való félelem miatt egyes keresztények a mózesi törvényből vett előírásokat akarták rákényszeríteni a keresztény társaikra (Galata 6:12, 13). Pál apostol emlékeztette a tanítványokat arra, hogy az ilyen zsidó szokások, mint például a körülmetélkedés átvételével magukat újból „a rabszolgaság igájába hajtanák”. Mivel bűnösök voltak, és senki sem tudta tökéletesen megtartani a Törvényt, a Törvény elítélné őket is, miként a zsidókat. Csak Jézus áldozata képes megtisztítani és megmenteni. „Ha ti körülmetélkedtek [és így kötelezitek magatokat az egész Törvény megtartására] – mondta Pál –, Krisztus semmit sem használ nektek” (Galata 5:1–4; Cselekedetek 15:8–11).
Görögországi Korinthus, i. sz. 55 táján. A körülmetélkedés kérdésében a zsidók megosztották a gyülekezetet. Pál tudta, hogy a körülmetélkedés önmagában nem bűn. Része volt Isten tökéletes Törvényének (Zsoltárok 19:7, [19:8, Károli]; Róma 7:12). Maga Pál intézkedett arról, hogy az ifjú társa, Timótheus (akinek anyja zsidó volt) körülmetélkedjék. Pál ezt tette, nem azért, mintha kötelező lett volna, hanem azért, hogy ne szolgáltasson botránykövet a jó hírrel kapcsolatban a zsidóknak (Cselekedetek 16:3). Arra buzdította tehát a keresztényeket, hogy ne bonyolódjanak heves, szakadáshoz vezető vitákba. „Körülmetélten hivatott el valaki?” – kérdezte Pál. „Ne váljék körülmetéletlenné. Körülmetéletlenül hivatott el valaki? Ne metélkedjék körül [azt gondolván, hogy ez fontos a megmentéshez].” Egy volt fontos: engedelmeskedni kellett Isten világos parancsainak, beleértve azokat is, amelyek a keresztény gyülekezettől jöttek (1Korinthus 7:18–20; Zsidók 13:17).
Görögországi Filippi i. sz. 60-61 táján. Azok, akik úgy gondolták, hogy a keresztények még mindig kötelesek megtartani a zsidó törvényt, egyszerűen nem akarták tudomásul venni azt a nyilvánvaló tényt, hogy Jehova áldása nyugodott a krisztusi gyülekezeten, amelybe most sok körülmetéletlen hívő is beletartozott. A körülmetélkedés hívei személyes véleményük másokra kényszerítésével szellemi kárt okoztak hívőtársaiknak. Ezért Pál apostol itt már keményebb szavakat használ: „Óvakodjatok a kutyáktól [a zsidók szerint ezeket az állatokat szertartásilag tisztátalanoknak tekintették], óvakodjatok a gonosz munkásoktól, óvakodjatok azoktól, akik a testet megcsonkítják” (Filippi 3:2).
Kréta, i. sz. 61-64 táján. Pál apostol azért hagyta hátra Titust, hogy felügyeljen a krétai keresztények munkájára. Érdekes megjegyezni, hogy a nem zsidó Titust nem kényszerítették a körülmetélkedésre (Galata 2:3). Pál arra utasítja Titust, hogy határozottan járjon el az igazság ellenségeivel, vagyis azokkal, akik a körülmetélkedés hangadói voltak. Még a gyülekezetből is ki kellett zárni őket, ha nem voltak hajlandók felhagyni a széthúzást keltő véleményük hangoztatásával. Főleg azokról beszélt, akik ’engedetlenek, haszontalan fecsegők és ámítók, akik a körülmetélkedéshez ragaszkodnak’, majd így folytatja: „Ezeknek be kell tömni a szájukat, mivel egész családokat feldúlnak, tisztességtelen nyereségért olyan dolgokat tanítva, amiket nem kellene” (Titus 1:10, 11; 3:10, 11; 1Timótheus 1:3, 7).
Micsoda szomorú következmények! Annyira büszkék voltak ezek a férfiak személyes véleményükre, hogy nem voltak hajlandók engedelmeskedni a krisztusi gyülekezet irányításának, feldúlták mások hitét, és tönkretették azok Istennel való jó kapcsolatát. (Vö. 4Mózes 16:1–3, 12–14, 31–35.)
Mit teszel te?
El tudjuk-e kerülni, hogy hasonló hibákba essünk? Igen, ha először is meggyőződünk arról, hogy személyes véleményünk nem ütközik-e a Biblia tanításába. Például, a homoszexualitás kérdésében a Biblia azt mondja: „Sem a szexuális téren erkölcstelenek. . . sem a homoszexuális vétkesek. . . nem öröklik Isten királyságát” (1Korinthus 6:9, 10, New International Version). Amikor a szentírási tanács esetleg azt kívánja tőlünk, hogy legyünk nyitottak mások véleményére, legyünk elég alázatosak és készek – miként az első keresztények –, hogy elfogadjuk az Isten gyülekezetétől jövő döntéseket és útmutatásokat. Végül, még azokban az esetekben is, amelyekben Szentírásilag nem bizonyítható, hogy egy álláspont helyes-e vagy helytelen, vagyis, ha az személyes elbírálás alá tartozik, becsüljük többre a másokkal való békét, és legyünk készek engedni nézetünkből, ha kell, többször is.
Kész vagy-e ilyen szellemet kinyilvánítani? Ha igen, ezzel azt bizonyítod, hogy megvan benned a kiegyensúlyozottság szép szelleme, és ezzel azt is elismered, hogy a béke és az egység értékesebb számodra, mint a saját személyes véleményed.