Láttam a növekedést Afrika déli részén
Robert Albert McLuckie elbeszélése nyomán
A KIRÁLYSÁG-prédikáló tevékenység Dél-Afrikában nagy léptekkel halad előre. Abból a néhány száz hírnökből, aki az 1920-as évek végén itt tevékenykedett, napjainkra mintegy 45 000-en lettek, akik a jó hírt prédikálják Dél-Afrikában. További mintegy 150 000 hírnök pedig más országokban prédikál, ahol a dél-afrikai fiókunk gyakorolta korábban a felügyeletet.
Abban az örömben volt részem, hogy láthattam ezt a csodálatos növekedést Afrika déli részén az elmúlt 60 év folyamán! Hadd mondjam el röviden, milyen nagy kiváltságban volt részünk, a családomnak és nekem ebben a munkában.
Tragédiával kezdődött
Feleségem, Edna 1927. június 22-én meghalt, hátrahagyva hároméves Lyall lányunkat és kétéves Donovan fiúnkat. Én csak 26 éves voltam akkor. Feleségem halála mélyen lesújtott és egészen felkavart. Vajon hol van ő? Mivel nem hittem, hogy a pokolban van, éjszakánként megkönnyebbülést éreztem, amikor azt álmodtam, hogy az égben van.
Annak az évnek júliusában a kis Donovan a kezembe nyomott egy kis traktátust, amely másnak volt címezve, de valahogyan a mi postánk közé keveredett. Joseph Rutherfordnak, az Őr Torony Társulat második elnökének egyik előadását tartalmazta. A beszéd tartalma annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy nyomban megrendeltem a traktátusban felsorolt összes kiadványt. Aligha gondoltam volna, hogy ez megváltoztatja egész életemet!
A postán érkezett füzetek közt volt egy, amelynek ez volt a címe: Hell — What is It? Who Are There? Can They Get Out? Ez mindjárt a szemembe tűnt. Egészen felvillanyozott, amikor ezt a füzetet megpillantottam! Két vagy három oldal elolvasása után valósággal felnevettem az örömtől!
Mivel szerettem volna mielőbb megosztani másokkal is, amit tanultam, nyomban levelet írtam vagy beszélni kezdtem a szüleimnek és más családtagoknak. Ennek eredményeként négy testvérem, Jack, Percy, William és Sydney nemsokára érdeklődni kezdett és prédikált másoknak is. Évekkel később pedig az apám, anyám és két nővérem, Connie és Grace szintén elfogadta a hitet.
Nem sikerült más Bibliakutatót találnom akkor Dél-Afrikának ebben a részében. Abban az időben így hívták Jehova Tanúit. Elköltöztem hát Dél-Rhodesiába, ma Zimbabwe, és körülbelül egy évig Jack testvéremmel együtt egy marhatenyészetben dolgoztunk. Az Őr Torony Társulat irodalmának az olvasása révén nemsokára sürgető vágyat éreztem arra, hogy a teljes idejű szolgálatba lépjek.
Még mindig nem találkoztam egyetlen hívőtársammal sem azokon a személyeken kívül, akiknek tanúskodtam. Ezért vonaton elutaztam a 2300 kilométerre levő dél-afrikai Fokvárosba, a Társulat fiókhivatalához. Micsoda meleg fogadtatásban volt részem George Phillips részéről, aki Afrika déli részében a munka felelős vezetője volt! Alámerítkezésem 1930. január 10-én volt.
Az úttörő szolgálat első évei
Bár az előző három év során többszáz személynek beszéltem a Bibliáról, még nem vettem részt a házról házra végzett szolgálatban. Mindazonáltal úttörőként végeztem a teljes idejű szolgálatot. Abban az időben még nem létezett oktatási program. A hírnökök ténylegesen ritkán mentek kettesével ugyanahhoz az otthonhoz. Mivel oly kevesen voltunk hírnökök, gyakorlatilag nem látszott hasznosnak, hogy kettesével menjünk.
Természetesen érdekelt a gyermekeim, Lyall és Donovan jóléte is, akiket a nagyszüleik láttak el. Mivel jó ellátásban részesültek akkor, jónak láttam, hogy a Királyság-üzenet terjesztésére összpontosítsam az erőfeszítéseimet. És ezt is tettem.
A következő három éves úttörőszolgálat alatt öt társam volt, Syd testvéremet is beleértve. Később megkapta a tífuszt az úttörőszolgálata során és meghalt. Abban a kezdeti időszakban nem volt könnyű dolog az úttörőszolgálat. Kereskedelemben alkalmazott fedett teherkocsit használtunk beépített ágyakkal, amelyeket mindkét oldalon fel lehetett hajtani. Ez lehetővé tette, hogy a kocsiban aludjunk, üljünk, főzzünk és étkezzünk.
Kezdeti úttörő napjaim legkiemelkedőbb eseménye az volt, amikor megkaptuk az új nevünket: Jehova Tanúi, 1931-ben az új füzettel együtt, amelynek a címe: Királyság a világ reménysége. Világosan emlékszem, mennyire rettegtem arra gondolva, hogy vajon méltóképpen tudom-e majd használni ezt a dicső nevet.
Egy másik emlékezetes esemény volt azokban az években Jack testvéremnek és feleségének, Dorrellnek az alámerítkezése a krokodiloktól hemzsegő Nuanetsi folyó vizében, Dél-Rhodesiában. A bemerítés előtt néhány szikladarabot dobtunk a folyóba, hogy elijesszük az esetleg lesben álló krokodilokat. Később, az 1950-es években anyámat egy fürdőkádban merítettük alá.
Más országokban
Ötödik társam Robert Nisbet és én 1933-ban új, érintetlen területre — Mauritius szigetére és Madagaszkár szigetére kaptunk megbízást, Afrika délkeleti partjainál. Az azokon a szigeteken töltött négy hónap javarészét a bibliai igazság magvának elhintésére fordítottuk. Micsoda öröm ma azt látni, hogy Mauritiuson mintegy 800 Királyság-hírnök, Madagaszkáron pedig mintegy 3000 hírnök van! Amikor visszatértünk Dél-Afrikába, Robert és én elváltunk egymástól. Ő később Syd testvéremmel végezte az úttörő szolgálatot, utána pedig Mauritius szigetén szolgált mint fiókfelvigyázó.
Mielőtt visszatértünk Dél-Afrikába, elintéztem, hogy találkozzak Lyallal és Donovannal apám otthonában. Miután meglátogattam őket, elérkezett az elkerülhetetlen búcsúzás, könnyek kíséretében. Elutaztam, hogy találkozhassak Phillips testvérrel, a fiókfelvigyázóval és átvegyem következő kinevezésemet. Ez Nyaszaföldre szólított, amelyet most Malawinak hívnak. Egy 1929-es típusú Chevroletet vásároltak részemre, hogy ott használjam.
Elindultam hát 1934-ben az 1900 kilométeres útra, nagyrészt földutakon a dél-afrikai Johannesburgból Zambába, Nyaszaföld fővárosába. Végül megérkeztem rendeltetési helyemre, egy afrikai testvér, Richard Kalinde otthonába. Ő lett közeli munkatársam és tolmácsom amíg Nyaszaföldön tartózkodtam. Idővel kaptam két szobát egy öreg szállodában, amelyet már nem használtak. Az egyik szobát raktár-irodának, a másikat lakószobának használtam.
Nyaszaföldi megbízatásom főleg abból állt, hogy rendet teremtsek az ottani kaotikus állapotokban, amelyek az úgynevezett Őrtorony mozgalom következtében álltak elő. Évekkel korábban egy afrikai, aki jól ismerte az Őr Torony Társulat első elnökének, Charles Taze Russellnak az írásait, felelős volt ezeknek a mozgalmaknak a kialakulásáért, jóllehet ő maga sohasem lett Jehova Tanúja. (Lásd: Jehova Tanúi 1976-os Évkönyve 71-74. oldal [angolban].)
Sorra látogattam azoknak a gyülekezeteit, akik az Őr Torony irodalmat használták, és felolvastam egy határozatot az új nevünkkel kapcsolatban. Mindazokat, akik a határozat mellett voltak, felkértem, hogy kézfelemeléssel jelezzék ezt. Bár a többség ezt jelezte, sokan mégsem értették meg teljesen, miről is volt valójában szó. Ezért az évek során, míg némelyek nem fejlődtek szellemi téren, mások azonban teljesen megvonták támogatásukat attól a személytől, akit vezetőjüknek tekintettek, és valóban Jehova Tanúivá lettek.
Miután körülbelül hat hónapot töltöttem Nyaszaföldön, Mozambikba mentem, ahol még nem hirdették a Királyság-üzenetet. Ott találkoztam egy fiatal portugál tiszttel, akivel Robert Nisbet és én akkor kerültünk kapcsolatba, amikor hajóval Mauritiusra utaztunk. Meghívott egy étkezésre és további beszélgetést folytathattam vele.
Egy másik alkalommal, amikor Mozambik északi részében egy faluban tartózkodtam, egy gépkocsi állt meg előttem. Kiderült, hogy az illető a terület kormányzója. Érdeklődött, hogy miben segíthetne és meghívott az otthonába, ahol számos Őr Torony kiadványt fogadott el. Bár most Mozambikban, valamint Nyaszaföldön (Malawi) be van tiltva a prédikálómunka, szívderítő számomra azt tudni, hogy sok hű testvér és testvérnő tevékeny azokban az országokban.
Béthel-kiváltságok
Miután visszatértem Nyaszaföldre, nagy meglepetésben volt részem. Meghívtak, hogy legyek a dél-afrikai fiókhivatal személyi állományának tagja Cape Townban, és a William öcsémet küldték helyettem Nyaszaföldre. Nekivágtam hát a 3500 kilométeres útnak a Chevrolet kocsimon. Útközben meglátogattam Donovant és Lyallt. Akkor 11 illetve 12 évesek voltak, és újabb évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megint láthassam őket.
Kineveztek, hogy lássam el a fiókhivatal vezetését, amikor a fiókfelvigyázó, Phillips testvér távol van. Jóllehet rendszeres kapcsolatom egyáltalán nem volt Jehova Tanúi egyetlen gyülekezetével sem, amióta kilenc évvel korábban megismertem az igazságot, 1936-ban kineveztek elnöklő felvigyázónak a Cape Town-i gyülekezethez, ahol mintegy 20 hírnök volt.
Változás a helyzetemben
Nem akartam feláldozni szolgálati kiváltságaimat, de Lyall és Donovan nemsokára belépett a tizenévesek sorába, és érdekelt a jólétük, a szellemi egészségüket is beleértve. Hálásan köszönöm, hogy a megoldás nem váratott magára.
Phillips testvér 1936. június 6-án bemutatott az Ausztráliából akkor érkezett Seidel testvérnőnek és vonzó 18 éves leányának, Carmennek. Még abban az évben feleségül vettem Carment. Világi munkát szereztem és otthont alapítottam.
Egy évig Dél-Afrikában volt állásom, de akkor Carmen, jómagam és Peter nevű kisbabánk Dél-Rhodesiába költöztünk, ahol Jack fivérem meghívott, hogy csatlakozzam hozzá egy aranybánya vállalkozásban. Miután letelepedtünk, Lyall és Donovan, akik addig Carmen édesanyjánál voltak, szintén csatlakoztak hozzánk.
A háborús idők üldözéseivel kell szembenéznünk
A második világháború 1939. szeptember 1-jén kitört, és a következő évben betiltották a bibliai irodalmunkat. Elhatároztuk, hogy próbára tesszük a törvény legalitását, és megpróbáljuk elterjeszteni bármi áron is az irodalmunkat. Letartóztatás és bírósági eljárás következett, könyveinket és Bibliáinkat pedig elkobozták és elégették.
Egy reggel, a prédikáló munkánk után egy nyomozó felszólított bennünket, hogy vegyük át a gyermekeinket a rendőrőrszobán, ahová elvitték őket. Megtagadtuk, rámutatva, hogy mivel a fiatalok nyilván letartóztatásban vannak, a rendőrség dolga, hogy törődjön velük. Aznap délután, amikor a szántóföldi szolgálatból hazatértünk, a gyermekeket teljes épségben otthon találtuk, de egyetlen rendőrt sem láttunk a közelben!
Egy másik alkalommal, 1941-ben, Carment három hónapi börtönre ítélték, annak ellenére, hogy állapotos volt. Estrella azonban megszületett, mielőtt Carmen megkezdte volna a börtönbüntetés letöltését. Ahelyett, hogy nálam hagyta volna a gyermekét, Carmen magával vitte a börtönbe. Így azután Estrellának egy afrikai nő lett úgymond a dajkája, aki meggyilkolta a férjét. Amikor Carmen kiszabadult, a gyilkos nőt ez annyira letörte, hogy keservesen sírt. Mellesleg megjegyezve, Estrella 1956-ban 15 éves korában kezdte el az úttörőszolgálatot. Később férjhez ment Jack Joneshoz, majd több mint húsz évig szolgált a férjével együtt Dél-Afrikában, jelenleg pedig az Őr Torony Társulat brooklyni főhivatalában szolgálnak, New Yorkban.
Nemsokára azután én is több hónapot töltöttem börtönben a prédikálásért. Mialatt ott voltam, Joseph Rutherford 1942 januárjában meghalt. Nem tudtam megállni, hogy néhány könnyet ne ejtsek el azon az éjszakán, a cellám magányában. Volt alkalmam a tanúskodásra is, és egy vasárnap délelőtt, amikor a többiek mind a külső udvarban végezték a gyakorlatot, alámerítettem egyik rabtársamat, aki kedvezően reagált a Királyság-üzenetre.
Új fiókhivatal
Miután kiszabadultam, a vasutaknál helyezkedtem el Bulawayoban. Carmen a börtönben varrni tanult, és ezt a szaktudását felhasználta arra, hogy segítse a családot. Lyall visszatért Dél-Afrikából, ahol úttörő volt és szintén hozzájárult a kiadásaink fedezéséhez. Ilymódon nemsokára több lett a jövedelmünk, mint amennyire szükségünk volt, ezért megbeszéltük a dolgot és megállapodtunk abban, hogy én újra elkezdem a teljes idejű szolgálatot.
Mivel vasúti szabadjegyem volt, 1947-ben elutaztam Cape Townba, meglátogatni Phillips testvért. Nagy meglepetésemre kineveztek arra, hogy létesítsek egy lerakatot Balawayoban a Társulat irodalom anyagának a kezelésére. A rá következő évben pedig Nathan H. Knorr, az Őr Torony Társulat harmadik elnöke, meglátogatott és intézkedett, hogy a lerakat 1948. szeptember 1-jén fiókhivatallá alakuljon át, ahol Eric Cooke lett Dél-Rhodesia fiókhivatalának a felvigyázója. A következő 14 év alatt abban a kiváltságban volt részem, hogy a fióknál dolgozhattam, miközben természetesen otthon laktam egyre népesebb családommal. Nagyon hálás vagyok azért az anyagi támogatásért, amelyet Carmen és a nagyobb gyermekeink nyújtottak, ami lehetővé tette számomra, hogy a fiókhivatalban szolgálhassak.
Újabb kinevezés a prédikálásra
Carmen és én 1962-ben szerettünk volna újra kimenni a szántóföldre és ott szolgálni, ahol nagyobb szükség van ránk. Eladtuk az otthonunkat és magunkhoz vettük két legkisebb gyermekünket, Lindsayt és Jeremyt — a másik öt már felnőtt és elment hazulról — majd irányt vettünk a Seychelle-szigetek felé!
Előbb gépkocsival utaztunk, többnyire földutakon, mintegy 2900 kilométert és megérkeztünk Mombasába, Kenyába. A gépkocsit egy testvérnél hagytuk és hajóra szálltunk a Seychelle-szigetek felé. Egy érdeklődő személy bemutatott minket néhány másiknak, és nemsokára már összejöveteleket tartottunk szinte a püspök házának árnyékában. Egy másik összejövetelt egy közeli szigeten tartottunk meg, egy magántulajdonban levő csónakházban, hatalmas pálmafáktól körülvéve és a partot ostromló hullámok morajának kíséretében.
Nemsokára ismertté lett a tevékenységünk, és a hatóságok elrendelték a prédikálás beszüntetését, amibe egyszerűen nem tudtunk belenyugodni (Cselekedetek 4:19, 20). Ezért valósággal deportáltak minket, de időközben öt személyt már alámerítettünk. A Seychelle-szigeteken töltött öt hónap alatt Carmen Andrew-val, az utolsó gyermekünkkel lett állapotos. Amikor visszatértünk Dél-Rhodesiába, Pauline lányunk meghívott, hogy lakjunk nála és a férjénél, Andrew megszületéséig.
Áldások és megelégedettség
Örömmel mondhatom, hogy mind a nyolc gyermekünk, Lyallt és Donovant is beleértve, ilyen vagy olyan időszakban részt vett az úttörő szolgálatban. Fiaink és vejeink közül négyen jelenleg vének, két másik pedig kisegítő szolga. Azonkívül milyen boldogok vagyunk, hogy az unokáink és a dédunokáink közül sokan a szüleikkel együtt hirdetik az örömhírt, nem kevesebb, mint négy országban, s a McLuckie család több másik tagja is Jehovát szolgálja. Meg vagyok győződve, hogy ez annak köszönhető, hogy a család rendszeresen jelen volt az összejöveteleken és rendszeresen részt vett a prédikáló tevékenységben.
Most, 89 évesen még mindig az a kiváltságom, hogy vén lehetek a dél-afrikai Pietermaritzburgban levő gyülekezetünkben. Igazi megelégedéssel tölt el, ha visszatekintek a Jehova áldott szolgálatában eltöltött több mint 60 évre. Különösen nagy áldás számomra, hogy láthattam családunk öt nemzedékét, a szüleimet is beleértve, dicséretet szerezni Jehovának, az egész világegyetem nagy Istenének!