Olvasók kérdései
◼ Helyes-e, ha a keresztény vadászni vagy halászni jár?
A vadászattal kapcsolatos különféle reagálások gyakran mély érzelmeket is érintenek. Ezért az a legjobb, ha a keresztény igyekszik megérteni és alkalmazni Jehova Isten gondolkodásmódját erről a kérdésről, ahogyan az a Bibliában megtalálható.
Isten uralkodási jogot adott az emberiségnek mind a „vad”-, mind a „házi”-állatok felett. Kezdetben az emberek nem kaptak engedélyt a Teremtőtől, de talán semmilyen fizikai szükség sem kényszerítette őket arra, hogy táplálékszerzés okán megöljenek állatokat (1Mózes 1:24, 29, 30). Csak a Vízözön után adta meg Isten az emberiségnek azt a jogot, hogy állati húst egyen, de csak olyat, amelyből előzőleg jól kifolyatták ’annak lelkét — a vérét’ (1Mózes 9:3, 4). Ez lehetett akár háziállat, akár vadon élő állat húsa.
Az izraeliták állatokat neveltek: például juhokat és szarvasmarhákat, amelyeket azután levághattak étkezés céljából, amikor hús után vágyódtak. Ugyanakkor vadásztak és halásztak is táplálékszerzés céljából (5Mózes 12:20–24; 14:4–20). Ez összhangban van azzal, amit Isten jelképesen mondott, tudniillik, hogy ’sok halászt küld ki népe kihalászására és sok vadászt annak vadászására’ (Jeremiás 16:16). Később Jézus halászokat is elhívott az apostolai közé, és tényleges halászatra vonatkozóan is adott utasításokat (Máté 4:18–22; 17:27; Lukács 5:2–6; János 21:4–7).
Amikor az idős Izsák patriarcha ízletes húsételt kért, fia, Jákób készségesen levágott két fiatal kecskét, hogy húsételt készítsen apjának. Ézsau viszont vadon élő állatot ejtett el, hogy vadhúst készítsen számára. Figyeljük meg, hogy bár háziállatok húsa is rendelkezésre állt, Izsák mégis vadászásból eredő ételt kért. Jegyezzük meg továbbá, hogy mindkét fiú állatokat ölt meg, amelyekből nem saját magának, hanem más valakinek készült az étel (1Mózes 27:1–19).
Állatokat lehetett ölni más okból is, mint a húsuk miatt. Az állatok bőréből ruha készült (2Királyok 1:8; Márk 1:6; Zsidók 11:37). Védőtakarók és háztartási eszközök is készültek állatok bőréből, még olyanokéból is, amelyek étkezésre tisztátalanoknak minősültek, és amelyeket az izraeliták ezért nem fogyasztottak el (2Mózes 39:33, 34; 4Mózes 24:7; Bírák 4:19; Zsoltárok 56: 8 [56:9, Károli]).
Istennek az a követelménye, hogy a leölt állatok vérét folyassák ki, arra kívánta emlékeztetni a vadászokat, hogy az állatok élete is Istentől van, ezért tisztelettudóan kell azt kezelni, és nem szabad az állatokat indokolatlanul elejteni (3Mózes 17:13). Nimród kétségkívül tömegesen pusztította az állatokat, és valószínűleg még dicsekedett is vadászi képességével, a leölt állatok méretével és számával, vagy a belőlük készített trófeákkal. „Jehovának ellenszegülő hatalmas vadász” volt (1Mózes 10:9).
Egy keresztényben is kifejlődhet az állatok vadászása vagy elejtése, vagy a halak kifogása iránti izgalom. Sok olyan vadász vagy halász, aki kezdte kifürkészni a saját szívét, megállapította, hogy megfertőzte az ’elejtés öröme’. Az ilyenfajta izgalom-érzés, és az állati élet indokolatlan semmibevevése kéz a kézben járnak. S bár nem helytelen dolog vadászni vagy halászni (amikor az elejtés vagy halfogás valakinek a táplálására vagy egyéb helyénvaló célra szolgál), nyomban helytelenné lesz, ha egy keresztényben ott van a Nimródra emlékeztető szellem. De a vadászattal, a vad elejtésével vagy a trófea szerzéssel járó izgalmon kívül vannak veszélyek is.
Az Őrtorony 1983. július 15-i száma a 23-26. oldalon azt fejtegette, miért nem viselnek vagy tartanak az igaz keresztények lőfegyvert, hogy emberek ellen vagy azoktól való védekezés céljából használják [magyarban: w 84/2 15-20. oldal]. Az ott kapott tanács feletti elmélkedés egyes Tanúkat arra késztetett, hogy újra átgondolják, legyen-e akárcsak vadászfegyverük is. Nem kevesen úgy döntöttek, hogy minden lőfegyverüktől megszabadulnak, vagy legalábbis nem hagyják szem előtt és nem teszik könnyen hozzáférhetővé. Ezek a keresztények ezzel azt jelezték: nem kívánnak olyan benyomást kelteni, mintha fegyvereikkel büszkélkednének vagy azokban bíznának. Azonkívül azzal, hogy még vadászfegyvert sem tartanak vagy nem teszik azt könnyen hozzáférhetővé, elkerülhetik az esetleges tragédiát. A halálos fegyverek így nem kerülhetnek gyermekek kezébe, akik véletlenül megsebesíthetnének vagy megölhetnének valakit, és akkor sem lenne lőfegyver kéznél, ha valaki rendkívüli módon megijedne vagy depresszióba esne. (Vö. Példabeszédek 22:3.)
Egyes keresztények talán kedvelik bizonyos vadkészítmények vagy halételek ízét és úgy vélik, az a legegyszerűbb, ha az ilyen ételek elkészítéséhez ők maguk vadásznak vagy halásznak. Mások azt szeretik, ha jó levegőn lehetnek, vagy az erdőben járhatnak és testmozgást végezhetnek vadászás közben, vagy a horgászással eltöltött csendes órákat tartják pihentetőnek. A Biblia nem emel szót az ilyesmi ellen, ezért nem szabad senkit annak alapján megítélni, hogy kedveli-e vagy sem az ilyen dolgokat. Izsáknak és fiainak a példája pedig arra int minket, hogy nem szükséges vitakérdés tárgyává tenni, hogy ki eszik vadat vagy halat (Máté 7:1–5; Róma 14:4).
Péter apostolt nyilvánvalóan sok szál fűzte a halászathoz. A feltámasztott Jézus segített neki abban, hogy elemezze a saját érzelmeit a halak vagy a halászat tekintetében, amikor néhány hal hevert ott a közelükben. Jézus megkérdezte Pétertől: „Simon, Jónának fia, jobban szeretsz-e engem ezeknél?” (János 21:1–3, 9–15; lásd még Az Őrtorony 1988. november 1-jei száma 31. oldalát [magyarban: w 89/5 31–33. oldal]).
Hasonlóképpen, egy keresztény, aki jó lelkiismerettel úgy dönt, hogy elmegy vadászni vagy halászni, szintén tartsa be a helyes sorrendet. Ha például a vadászat vagy a halászat ideje arra az időpontra esik, amikorra gyülekezeti összejövetel esedékes, vajon mit tesz az illető? Vagy a beszélgetése azt mutatja, hogy büszke a vadászatban vagy a halászatban elért sikereire? Milyen szép dolog, amikor egy érett keresztény, aki esetenként a vadászat vagy a halászat mellett dönt, meggyőződéssel mondhatja: „Igen, Uram, te tudod, hogy jobban szeretlek téged [ezeknél a tevékenységeknél]” (János 21:16).