Olvasók kérdései

◼ Miért fordítja az Új Világ fordítás a héber ʽa·rumʹ szót az 1Mózes 3:1-ben „óvatos”-nak, holott más bibliafordítások „ravasz”-t vagy „eszes”-t mondanak?

Az írásszöveg így szól: „Márpedig a kígyó bizonyult a legóvatosabbnak a mező összes állatai közül, amelyeket Jehova Isten alkotott. Ezért beszélni kezdett az asszonyhoz: ’Valóban azt mondta Isten, hogy a kert összes fájáról nem szabad ennetek?’ ”

A Példabeszédek 12:23-ban, [12:22, Károli]) és más helyeken az Új Világ fordítás a héber ʽa·rumʹ szót „éles eszű”-nek fordítja, ami egyik alapjelentése a szónak, amikor azt emberekre alkalmazzák. De mint annyi más szó esetében, az ʽa·rumʹ-nak is különféle jelentésárnyalata van. Például Benjamin Davidson így határozza meg az ʽa·rumʹ szót: „I. ravasz, fortélyos, körmönfont, II. körültekintő, óvatos” (The Analytical Hebrew and Chaldee Lexicon).

Nos, akkor miért választja az Új Világ fordítás a másodrendű „óvatos” jelentést az 1Mózes 3:1-nél? Ez a választás összhangban van más fordításokkal. Például, amikor az 1Mózes 3:1-et a Septuaginta változatban i. e. a harmadik században görögre fordították a phroʹni·mos szót használták — s ugyanezt a szót használták később a Máté 10:16-ban is: „Legyetek hát óvatosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok” (Today’s English Version).

A héber nyelvtudós Ludwig Koehler 1945-ben ezt a magyarázatot adta: „A kígyó félénk. Ezt jól ki lehet fejezni a görögben a phronimos szóval, mert ezzel a félénkséggel vagy óvatossággal nyilvánítja ki a kígyó, hogy megvan benne a phrenes és gyakorolja is azt.” A phreʹnes itt egyfajta ösztönös bölcsességet jelent, amit más állatok is kinyilvánítanak. (Vö. Példabeszédek 30:24.)

Van azonban ennél fontosabb ok is, amiért az „óvatos” szót használjuk az „éles eszű” vagy „okos” kifejezés helyett az 1Mózes 3:1-ben. Okosnak nevezni a kígyót itt, közvetlenül azelőtt, hogy bűnre csábítja Évát, számos olvasót arra a végkövetkeztetésre indíthatna, hogy a Biblia egy egyszerű kígyót ír le, amint ezt a tervet saját szokatlan eszességével, okosságával hajtja végre. Ilyen értelmezés a beszámolót a mítosz szintjére alacsonyítaná le — méghozzá együgyű mítosz szintjére.

Ellenkezőleg, a Biblia azt tanítja, hogy több volt itt, mint csupán egy okos kígyó, aki Éden kertjében tevékenykedett. A Jelenések 12:9 világosan Sátánnal, az Ördöggel azonosítja ezt az „őskígyót”. Ő volt az a láthatatlan emberfeletti hatalom, amely úgy irányította az egyszerű hüllőt, ahogyan egy hasbeszélő használja a bábuját. A kígyó természetes óvatossága eszményi lehetőséget kínált a ravasz félrevezetéshez. Amikor nem vonult félénken és óvatosan el onnan, ahogy a természete diktálta volna, hanem bátran kinyitotta a száját és beszélni kezdett Évához, annál eredményesebben hívta fel magára Éva figyelmét.

Isten ihletett Szava mentes a mítoszoktól, és pontos fordításával, az Új Világ fordítás segít nekünk értékelni ezt a tényt (2Timótheus 3:16).

◼ Mivel Jehova Tanúi tudják, hogy a halottak öntudatlanok, miért érzik mégis fontosnak, hogy részt vegyenek hívőtársaik temetésén?

A halottak állapotával kapcsolatos és a Bibliából merített pontos ismeret megóvja Jehova Tanúit a téves magatartástól és a temetésen megmutatkozó, nem bölcs viselkedéstől. Egyben okot is ad nekik arra, hogy jelen legyenek keresztény temetésen.

Isten Szava világosan megmutatja, hogy amikor valaki meghal, nem él tovább mint halhatatlan lélek (Prédikátor 9:5, [9:7, Károli]). A test a halál után visszatér a porba, akár természetes bomlás, akár elhamvasztás által. Az elhunyt nem élő személy többé; csak akkor élhet majd újra, ha a jövőben Isten feltámasztja (János 5:28, 29; Cselekedetek 24:15).

Ezért Jehova Tanúi nem követnek olyan temetési szertartásokat, amelyek azon a hiedelmen alapulnak, mely szerint a halottnak halhatatlan lelke van, amely tovább él. Nem vesznek részt halott virrasztásokon, ahol hangosan énekelnek vagy sóhajtoznak, hogy elriasszák „a szellemeket”, se nem virrasztanak egész éjjel, és nem is nyilvánítanak ki túlzott szomorúságot a halott megnyugtatása céljából.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy Isten népe nem gyászol. Egy rokon vagy közeli barát halála szomorú esemény még az igaz imádók számára is, akiknek pontos ismeretük van a halottakról. Például, amikor Jákob azt gondolta, hogy egy vadállat megölte Józsefet, a patriarcha „sok napon át gyászolta a fiát”. Azt olvassuk, hogy „felkeltek mind az ő fiai és leányai, hogy vigasztalják őt” (1Mózes 37:33–35). Amikor a hithű Jákob meghalt, József „megparancsolta szolgáinak, az orvosoknak, hogy balzsamozzák be atyját” és „az egyiptomiak hetven napon át ontottak könnyeket érte”. Jóllehet Jákob családja nem vallotta az egyiptomiak nézetét a halottak tekintetében, világos, hogy Jákob halála megindította őket. „József egész háznépe és az ő testvérei” azt akarták, hogy Jákobot méltó módon temessék el, és még a kívülállók is megfigyelhették, hogy meggyászolták őt (1Mózes 50:1–11).

Számos bibliai példát lehet megemlíteni, amelyekben Jehova szolgáit valóban megindította egy hívőtársuk vagy egy rokonuk halála és illő módon meggyászolták.a Amikor Jézus Lázár szomorkodó rokonainál volt, nem maradt érzéketlen vagy oda nem illő módon vidám. Bár bízott a feltámadás erejében, Jézus mégis sírt (János 11:33–35). Amikor maga Jézus is meghalt, a tanítványai meggyászolták, jóllehet megmondta nekik, hogy meg fogják ölni és újra életre kel majd (Máté 16:20; János 16:17–20; 20:11).

Isten mai szolgái is érezhetik és érzik is a halál okozta szomorúságot. A Bibliából merített megértésük azonban segít enyhíteni vagy egyensúlyban tartani gyászukat az 1Thessalonika 4:13, 14. verseivel összhangban: „Testvérek, nem akarjuk, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik a halálban alusznak, hogy ne legyetek szomorúak, mint a többiek is, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és ismét életre kelt, akkor Isten is előhozza Jézus által és vele együtt azokat, akik halálalvásba merültek.”

Mit mondjunk tehát arról, ha egy keresztény részt vesz egy temetésen (vagy egy hívővel kapcsolatos temetési beszéden)? Lehetnek bibliai okok, amiért a Tanúk úgy érzik, hogy hasznos ilyeneken részt venni.

Emlékezzünk arra, hogy amikor Jákob úgy érezte, elvesztette a fiát, „felkeltek mind az ő fiai és leányai, hogy vigasztalják őt” (1Mózes 37:35). Számos országban szokás, hogy a rokonok egybegyűlnek a temetésre. Ez alkalmat ad másoknak, akik nem olyan közeli rokonok és ezért érzelmileg nem annyira érintettek, hogy együttérzésüket fejezzék ki és vigaszt nyújtsanak. Miután Lázár meghalt, ’a zsidók közül sokan mentek el Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérükkel kapcsolatban’ (János 11:19). Ez a keresztényekre is vonatkozik, akik szeretnének képesek lenni arra, hogy ’megvigasztalhassanak bármely nyomorúságban levőket’ (2Korinthus 1:4).

Keresztény felvigyázók, jóllehet talán nagyon elfoglaltak, járjanak élen abban, hogy vigasztalást nyújtsanak a nyájnak. Arra gondolnak, hogy példaképük, Jézus, a Jó Pásztor azt a megbízást kapta, hogy ’kötözze be a megtört szívűeket és vigasztaljon meg minden gyászolót’ (Ésaiás 61:1, 2; János 10:14). Jézus nemcsak akkor kínálta fel ezt a vigaszt, amikor az kellemes volt számára. Hajlandó volt még az útirányát is megváltoztatni, hogy Lázár gyászoló hozzátartozóival legyen — hogy részt vegyen szomorúságukban (János 11:11, 17, 33).

Még azok a keresztények is, akik képtelenek sokat mondani az elhunyt személy hozzátartozóinak egy temetésen, már a puszta jelenlétükkel is jót cselekedhetnek. A gyászoló családtagok jelentős vigaszt meríthetnek a keresztény gyülekezet számos tagjának — fiataloknak és idősebbeknek — az együttérző jelenlétéből. Gondoljunk csak némely zsidónak a reagálására, amikor Jézus eljött Lázár szomorkodó nővéreihez: „Nézzétek, milyen szeretettel volt iránta!” (János 11:36). A hitetlen rokonok, szomszédok vagy munkatársak, akik jelen vannak egy kereszténynek a temetésén, kedvező benyomást szerezhetnek a jelenlevő Tanúk nagy számából és talán fogékonyabbnak mutatkoznak majd a felkínált bibliai igazságok iránt.

A jelenlevő Tanúk viselkedése legyen a helyzethez illő. Bár tudják, hogy az elhunyt személy nem szenved, és bízva abban, hogy minden lojálisra a feltámadás vár, megszívlelik a tanácsot: „Ideje van a sírásnak és ideje van a nevetésnek, ideje a jajgatásnak és ideje az ugrándozásnak” (Prédikátor 3:4). A temetés vagy a megemlékezési szertartás nem a hangos, derűs beszélgetés ideje. Ez alkalom az együttérzésre a következő tanáccsal összhangban: „Örvendezzetek az örvendezőkkel; sírjatok a sírókkal” (Róma 12:15).

Van még egy ok, amiért Jehova Tanúi jelen vannak a temetéseken. Isten Szava ezt mondja: „Jobb a gyászoló házba menni, mint az ünneplő házba, mert ez minden ember vége; és meg kell szívlelnie ezt az élőnek . . . A bölcsek szíve a gyásznak házában van, az ostobák szíve azonban a vigasság házában” (Prédikátor 7:2–4).

Míg Jehova Tanúinak okuk van a reménységre, ezek a szavak ihletettek és a mi javunkra jegyezték fel azokat a Bibliában. A temetés „a gyászoló ház”-hoz hasonlítható. Amíg ott vagyunk, a gondolataink a szokásos gondoktól vagy tevékenységtől elfordulnak és az élet rövidségére összpontosulnak. Akár betegség, akár „előre nem látható események” folytán, bármelyikünkre lesújthat a halál és hamar semmivé válhatunk, mert „az ember nem ismeri a maga idejét” (Prédikátor 9:11, 12, [9:13, 14, Károli]). A szülők, akiknek a gyermekei is ott vannak a temetésen, úgy vélhetik, hogy ez lehetőséget ad a halál valóságáról, a megváltás szükségességéről és arról való beszélgetésre, hogy mennyire bölcs dolog azt az „Istent szolgálni, aki feltámasztja a halottakat” (2Korinthus 1:9; Prédikátor 12:1, 13 [12:3, 15, Károli]).

Jehova Tanúi nem tekintik szentségnek a temetési szertartást, de elismerik, hogy ez a szomorú esemény alkalmat kínál a vigasztalásra. Ha részt vesznek ilyenen, a keresztények bebizonyíthatják keresztény társuk iránti szeretetüket és tiszteletüket. Arra érezhetnek indíttatást, hogy még komolyabban elgondolkozzanak az élet értelmén, azon, hogyan használhatják fel saját életüket Isten előtt.

[Lábjegyzet]