A vallás — Miért nem mutatkozik érdeklődés iránta?
„AZ EMBER vallás nélkül olyan, mint a ház ablak nélkül.” Így magyarázta egy japán férfi a fiának, Mitsuonak, hogy mennyire fontos a vallás nyújtotta felvilágosítás az ember számára. Mitsuo azonban nem vette komolyan apja intését. És úgy látszik, hogy Japánban, akárcsak másutt a világon, egyre nő azoknak a száma, akik hasonló módon gondolkodnak. Ők megelégszenek azzal, hogy ’ablak nélküli házak’ legyenek, érdeklődésük nemigen terjed ki odáig, hogy a vallás világossága beragyogjon az életükbe.
Ily módon, amikor Japánban egy országos személyiségvizsgáló felmérést készítettek, a lakosság 69 százaléka kijelentette, hogy nem tartja magát vallásosnak. A fiatalok között ez az arány még rosszabb képet mutatott. Ugyanúgy az egykor oly vallásos buddhista országban, Thaiföldön, a városi lakosságnak 75 százaléka nem jár többé buddhista templomokba. Angliában az anglikán templomoknak csaknem egy nyolcada bezárt az elmúlt 30 év folyamán, mivel nem használták őket többé.
Japánban mégis még mindig előszeretettel viselik a vallási célokra használt ruhadarabokat. De miként az értékes porcelánokat, ezeket a ruhadarabokat is csak ritka alkalmakkor veszik elő — például esküvő és temetések alkalmával. A vallást inkább a helyi kultúra és a családi örökség megőrzésében betöltött szerepe miatt értékelik, mintsem a szellemi felvilágosítást nyújtó szolgálata miatt. Sokan úgy tekintenek a vallásra, mint ami pusztán látszatgyógyszer a gyengék és a bajbajutottak számára; úgy találják, hogy egyéb kézzelfogható hasznot nem hajt. ’Tulajdonképpen a vallással nincs semmi gond és bekapcsolódhatsz gyakorlásába, ha van rá időd vagy ha szükségét érzed — mondják némelyek —, mindazonáltal magadban kell bíznod ahhoz, hogy megkeresd a kenyeredet és kifizesd a számláidat.’
Mi áll e mögött az egykedvűség mögött? Számtalan okát megnevezhetnénk ennek. Először is a társadalmi környezet, amelyben élünk. Sok fiatal kevés vallásoktatásban részesült, vagy egyáltalán nem volt része benne. Nem csodálkozhatunk rajta, hogy sokan azok közül, akik e világ társadalmaihoz tartoznak, amely társadalmak szemében az anyagi javak megszerzése képviseli a legnagyobb értéket, ezek a fiatalok anyagias felnőttekké válnak.
Bizonyos országokban a kapzsi és erkölcstelen tévéevangélisták botrányos viselkedése és más fontos állást betöltő vallási vezetők szintén közrejátszottak abban, hogy az emberek elfordultak a vallástól, miként az is tény, hogy a vallás belebonyolódott a politikai ügyekbe és a háborúk támogatásába. Ezt a tényt jól kiemeli az, ami Japánban történt a sinto vallást illetően. „Azzal, hogy a háborúban [a II. világháborúban] végezetül legyőzték Japánt 1945 augusztusában, a sinto szentélyek válságos helyzetbe kerültek”, állapítja meg az Encyclopædia of the Japanese Religions. A sinto vallás, amely szította a háborús szenvedélyeket és győzelmet ígért, tehát csalódást okozott az embereknek. Az a filozófia, hogy Isten vagy Buddha nem létezik, igen gyorsan elterjedt az emberek között.
Felvetődik azonban a kérdés: valóban elégedjünk meg az önző, rövid távú szempontokkal — az itt és most felfogással? A legtöbb ember érdeklődő, kutató szellemű. Tudni akarják, honnan jöttek, hova mennek, miért élnek és hogyan éljenek. Tudják, hogy előremozdíthatja őket a reménység. Az olyan elképzelés, hogy az élethez kapcsolódó kérdéseket félretesszük az útból, egyáltalán nem kielégítő, vagy elnyomjuk magunkban azzal a felkiáltással, hogy „ezek a dolgok nem ismerhetőek meg”. Még az ateista Bertrand Russell is beszélt róla; „van egy furcsa vad fájdalom — valaminek a keresése, ami túl van azon, mint ami fellelhető a világban”. Való igaz, hogy a vallás véget vethet ennek a keresésnek. De hogyan? Milyen bizonyíték van arra, hogy bármelyik vallás megérdemli, hogy komolyan vegyék?