Hű ragaszkodás Isten szervezetéhez

ROY A. RYAN ELMONDÁSA ALAPJÁN

JOGGAL nevezték Sandhillnek (Missouri), hiszen alig volt nagyobb, mint egy terjedelmes homokdomb a dimbes-dombos vidéken. Ez az útkereszteződésben fekvő falu 5 kilométernyire helyezkedett el nyugati irányba Rutledge-től és csupán nyolc vagy kilenc házból, egy metodista templom és egy kovácsműhelyből állt. Itt születtem 1900. október 25-én.

ÉDESAPÁM volt a falu kovácsa. Noha szüleim ritkán jelentek meg a templomban, édesanyám elküldött engem a metodista egyház vasárnapi iskolájába. A metodista név egyáltalán nem nyerte el tetszésemet, mert úgy véltem, hogy az embert nevezzék kereszténynek; mégis a Biblia igazsága iránti szomjúságot és az örök élet iránti érdeklődést dédelgettem magamban.

Amikor 16 éves lettem, elmentem dolgozni a Santa Fé-i vasúti munkásokhoz. Egy Jim nevű fiatalembert, aki a Nemzetközi Bibliakutatókhoz (amint Jehova Tanúit akkor nevezték) tartozott, a mi munka csoportunkba osztották be, és mi ketten gyakran dolgoztunk együtt. Jim beszélt, én pedig figyelemmel hallgattam mindazt, ami mondanivalója volt a Bibliáról. Amit mondott csodálatosnak hangzott előttem, így megkértem őt, hogy adja kölcsön nekem egyik könyvét.

Jim kölcsönadta nekem a Studies in the Scriptures (Írástanulmányok) első kötetét, amelyet a Nemzetközi Bibliakutató Egyesülettől C. T. Russell adott ki. Amikor visszaadtam, további köteteket kértem tőle. Jim röviddel ezután otthagyta a vasútnál betöltött állását, legközelebb Rutledge-ban találkoztam vele az utcán, ahol megrendeléseket vett föl a Scenario of the Photo-Drama of Creation (A Teremtés fotodrámája szövegkönyvének) illusztrált példányaira. Később a csoportos összejövetelekre hívott meg, amelyeket az otthonában tartottak. Öt kilométert gyalogoltam minden vasárnap Rutledge-ba, hogy részt vehessek az összejövetelen.

Amikor az Aranykorszak folyóirat (most Ébredjetek!) először megjelent 1919-ben, el akartam kezdeni a szántóföldi szolgálatot. Egy másik kezdő Bibliakutató és én elhatároztuk, hogy ezt az új folyóiratot ajtóról ajtóra fogjuk terjeszteni. A gondolat, hogy az embereket saját lakóhelyükön keressük fel némiképp megfélemlített minket, így hát vonatra szálltunk és egy közeli város felé vettük az irányt. Reggel, amikor megérkeztünk szétváltunk, ki-ki a maga útján ment bekopogtatva az ajtókon egészen délutánig, s ezt tettük úgy, hogy semmiféle kiképzésben nem részesültünk e munka végzését illetően. Két előfizetésre vettem fel megrendelést, az egyiket egy olyan embertől, akivel együtt dolgoztam a vasútnál.

Alámerítkezésemre 1920. október 10-én egy Rutledge melletti tóban került sor. Szüleim ellenezték, hogy kapcsolatba lépjek a Nemzetközi Bibliakutatókkal. Ennek oka a papság által sugallt ellenállás volt, amelyet a Bibliakutatók az 1914-1918-as háborús évek alatt tapasztaltak. Az apám később mégis részt vett a Bibliakutatók néhány összejövetelén, és Az Aranykorszak-ot is olvasta. Halála előtt, anyám kedvezőbben reagált arra, ahogyan mi a Biblia igazságát megértettük. Ennek ellenére ezt az igazságot a családom egyetlen tagja sem tette magáévá.

A megpróbáltatás időszaka

Csupán hárman voltak rajtam kívül — azokban a korai napokban —, akik rendszeresen jelen voltak a bibliatanulmányozási összejöveteleken Rutledge-ban. E három ember végül is elhagyta a szervezetet. Az egyik közülük kiváló szónok volt, aki nyilvános bibliai előadásokat tartott a területünkön. Képességei azonban büszkévé tették őt, így méltóságán alulinak tartotta, hogy részt vegyen a házról házra történő prédikálásban, ahogyan azt a korai keresztények végezték (Cselekedetek 5:42; 20:20).

Amikor ez a három ember megszakította a kapcsolatot a Nemzetközi Bibliakutatókkal, emlékszem úgy éreztem magamat, mint Péter apostol annál az alkalomnál, amikor Jézus arról beszélt az embereknek, hogy ’egyék Jézus hústestét és igyák az ő vérét’. Mivel az ő tanítása botlásukra volt, annál az alkalomnál sokan elhagyták őt. Akkor Jézus megkérdezte az apostolokat: „Ti is el akartok menni?” Péter ekként válaszolt: „Uram, kihez mehetnénk? Örökké tartó élet beszédei vannak tenálad” (János 6:67, 68).

Noha Péter nem értette teljesen meg, mit értett Jézus azon, hogy ’egyék Jézus hústestét és igyák az ő vérét’, azt felismerte, hogy Jézusnál vannak az életnek beszédei. Így éreztem én is a szervezettel kapcsolatban. Ez a szervezet az igazság birtokában van, akkor is, ha nem értettem meg mindent teljesen, amit a kiadványokban olvastam. Mindamellett, ha bármikor elhangzott valami, amit nem értettem, sohasem vitattam azt. A dolog később tisztázódott, illetve a nézőpontokat időnként helyesbítették. Mindig boldog voltam, hogy türelmesen vártam a dolog tisztázódására (Példabeszédek 4:18).

Alkalmazkodás az úttörőmunkához

Columbusban (Ohio) nemzetközi kongresszuson vettem részt 1924 júliusában. Az Aranykorszak megfogalmazása szerint: „a Bibliakutatók legnagyszerűbb kongresszusa volt ez a korszakok folyamán”. Ezen a kongresszuson fogadták el a vérpezsdítő „Vádirat” határozatot. Az ott szerzett információ és a kongresszuson kinyilvánított szellem buzdításomra szolgált, hogy a teljes idejű szolgálatot válasszam, vagyis, hogy úttörő legyek.

Visszatérve a kongresszusról felmondtam állásomat a vasútnál, és egy Bibliakutató társammal hozzáláttunk, hogy mint úttörők szolgáljunk. Körülbelül egy év múlva azonban szüleim egészségi állapota oly mértékben megromlott, hogy szükségük volt az én segítségemre. Abbahagytam az úttörőmunkát és állást vállaltam egy csővezeték fektető társaságnál, az ott dolgozó munkások azonban nem voltak jó hatással rám, így hát kiléptem erről a munkahelyről, elkezdtem méhészkedni és eladtam a mézet.

Szüleim 1933 őszére mindketten meghaltak, ezáltal távozásuk szabaddá tett a kötelezettségek alól. Méheimet tehát 1934 tavaszán rábíztam egy másik személy gondjára, építettem egy kis utánfutót és úttörőként újból beálltam a teljes idejű szolgálatba. Először egy idősebb Tanúval munkálkodtam együtt Quincy közelében (Illinois államban). Később visszaköltöztem Missouriba, ahol egy úttörő-csoporthoz csatlakoztam.

Midwest-et 1935-ben tartós szárazság sújtotta, s mivel kimondottan mezőgazdasági területen munkálkodtunk, ez kemény munkát jelentett számunkra. Senkinek nem volt pénze, a hálás emberek ezért gyakran adtak élelmiszereket vagy egyéb közszükségleti cikkeket cserébe a náluk hagyott irodalomért.

Úttörőszolgálat délen

Hogy a hideg időt elkerüljük, azon a télen Arkansasba költöztünk. Azon a területen több irodalmat sikerült elterjesztenünk és konzerveket kaptunk cserébe, amelyeket jól fel tudtunk használni. Elfogadtunk más dolgokat is, amelyeket készpénzre válthattunk, például használt alumínium cikkeket, sárga- vagy vörösrezet, elhasznált autóhűtőket és akkumulátorokat. Így szereztünk pénzt benzinre a Model A Fordomhoz, amelyet a szolgálat során használtunk.

A hegyekkel borított Ozark fennsík Newton, Searcy és Carroll nevű megyéiben szolgáltunk. Arkansas hegyvidéki lakók között végzett prédikálásunk során szerzett tapasztalataink kitennének egy könyvre valót. Mivel az utak kezdetlegesek voltak vagy egyáltalán nem is léteztek azokban a napokban, munkánk nagy részét gyalogosan kellett végezni. Néhány úttörő, aki a csoportunkhoz tartozott, lóháton közelítette meg a hegyfokokat, hogy kapcsolatot teremthessen az ott lakókkal.

Egy alkalommal egy Sam nevű érdeklődőről hallottunk, akit végül meg is találtunk egy hegy tetején elhelyezkedő otthonában. Kitárt karokkal fogadott minket és boldog volt, amikor megtudta, hogy nála töltjük az éjszakát. Bár Sam feleségét nem érdekelte az üzenetünk, 16 éves fiát, Rexet vonzotta. Távozásunkkor Sam visszahívott bennünket. Ezért két héttel később ismét felkerestük őket.

Második látogatásunk utáni távozásunk alkalmával Sam felesége volt az, aki visszahívott bennünket. Azt mondta, hogy jó hatással vagyunk Rexre. „A fiú igen durván beszél — magyarázta — és úgy gondolom közel sem káromkodott annyit, amióta ti, itt voltatok.” Rex-szel évekkel később újból találkoztam, amikor is részt vett a Gileád misszionárius iskolán Dél-Lansingben (New York). Az évek során szerzett hasonló tapasztalatok nagy megelégedéssel töltöttek el engem.

Bétel-szolgálat

Egyidejűleg azzal, hogy úttörőszolgálatra jelentkeztem kérelmeztem azt is, hogy New Yorkban szolgálhassak Jehova Tanúi főhivatalában, amit Bételnek neveznek. Kérelmem elfogadásáról 1935 tavaszán értesítettek, valamint arról, hogy az Őrtorony Társulat Királyság-farmján Dél-Lasingben, New York államban kell jelentkeznem, hogy Bétel-szolgálatomat elkezdjem. Azonnal intézkedtem, hogy az úttörőszolgálatban használt lakókocsimat egy Tanú-társam átvegye.

New Yorkba hajtottam a Model A Fordomban, és 1935. május 3-a reggelén körülbelül fél tizenegykor meg is érkeztem. Úgy egy óra körül aznap délután már oda állítottak fát hasogatni. Másnap jelentkeztem a tehénistállónál, hogy segítsek teheneket fejni. Sokáig dolgoztam a tehenészetnél, néha reggel és este tehenet fejtem, napközben pedig a kertben és a mezőn dolgozókhoz társultam. Méheket is gondoztam és begyűjtöttem a mézet a Bétel-család számára. Majd 1953-ban áthelyeztek a sajtkészítő részleghez.

Egyike azoknak, akik életemre nagy hatással voltak, mivel kitűnő példát mutattak alázatosságból, lojalitásból és Jehova iránti engedelmességből Walter John volt, becenevén Thorn „Papa”. Egy volt aközül a 21 Bibliakutató közül, akiket 1894-ben az első pilgrimeknek neveztek ki — olyan emberek voltak ezek, mint akik ma a körzetfelvigyázói feladatot látják el —, akik buzdítás végett látogatnak meg több gyülekezetet. Az utazómunkában töltött sok év után, Thorn testvér a Királyság-farmra jött és a baromfiudvarban dolgozott. Sok ízben hallottam őt így beszélni: „Bármikor, amikor kezdek eltelni magamtól, sarokba állítom magamat és ezt mondom: ’Te kis porszem. Mid van, amire büszke lehetsz?’ ”

Egy másik szerény ember, aki az alázatosság mintaképe lett számomra John Booth volt, aki most Jehova Tanúi Vezető Testületének tagja. Éveken át idézték azt, amit mondott: „Nem annyira az számít, hogy hol szolgálsz, hanem az, hogy kit szolgálsz, nos az, ami igazán fontos.” Egyszerű megállapítás, de mennyire igaz! Jehova szolgálata az összes kiváltságok közül a legnagyobb!

Bétel-szolgálatom egyik fénypontja a Gileád misszionárius iskola megnyitása volt 1943-ban a Királyság-farmon. Csakugyan izgalmas dolog volt a világ sok részéről érkező úttörők társaságában lenni. Azokban a napokban minden osztályban mintegy száz tanuló volt, tehát minden hat hónapban száz új tanuló érkezett a Királyság-farmra. Az emberek ezreit vonzotta a diploma elnyerése ebbe az oktatási intézménybe a New York állam északi részén fekvő tanyavilágba.

Változás a munkában

Amikor a Gileád Iskola Brooklynba költözött, és a hálószobákat és tantermeket magában foglaló főépületet Dél-Lasingenben eladták, a tehenészetet átköltöztették az Őrtorony-farmra Wallkillbe (New York). Engem is átköltöztettek 1969 őszén a Wallkillben levő farmra, ahol folytattam a sajtkészítést 1983-ig. Akkor megváltozott a munkaköröm és angolkert kialakításával kezdtem foglalkozni.

Amikor nemrégen interjút készítettek velem, megkérdezték, mi a véleményem arról, hogy 30 évig tartó sajtkészítő munkám után más beosztást kaptam. „Egyáltalán nem okozott gondot nekem — jegyeztem meg egészen őszintén —, mert különben sem szerettem sajtot készíteni.” A lényeg az, hogy bármely megbízást boldogan teljesíthetünk Jehova szolgálatában, ha mindvégig kellő megvilágításban látjuk a dolgokat és alázatosan alárendeljük magunkat a teokratikus vezetésnek. Így — bár valójában nem szerettem sajtot készíteni —, örvendeztem a megbízatásomnak, mert munkámmal hozzájárultam a Bétel-család jólétéhez. Ha nagy Istenünket, Jehovát hűségesen és panaszkodás nélkül szolgáljuk, boldogok lehetünk bármi legyen is a megbízatásunk.

Életem alkonyán, nem gondolom, hogy jobb helyzetben lehetnék, mint hogy a Bételben szolgálok. Kiválóan gondoskodnak rólam és tudom folytatni a munkákat, amelyeket rám bíznak, noha a 90. évemben járok. Hosszú évek óta az a kiváltságom, hogy elnöklő vagyok a Bétel-család reggeli imádati programjában, amikor rám kerül a sor itt az Őrtorony-farmon. Mivel megvan rá a lehetőségem, arra buzdítom az új testvéreket a Bételben, hogy fordítsanak javukra minden szolgálati kiváltságot, amit kapnak, és tanulják meg, hogy megelégedettek és boldogok legyenek e kiváltságok birtokában.

Az évek folyamán többször is alkalmam nyílt, hogy külföldre látogassak — Indiába, Nepálba, Távol-Keletre és Európába. Az itt következő tanácsom segítségére illetve javára lehet azoknak, akik világszerte Jehova népe gyülekezeteihez tartoznak: Legyetek boldogok és elégedettek jelenlegi körülményeitek között és viruljatok szellemi értelemben abban a talajban, ahova elültettek benneteket.

Úgy döntöttem, hogy nőtlen maradok, hiszen így soha semmi nem vonta el a figyelmemet az Istennek végzett szolgálatomtól. A hűség jutalmaként, nagy Istenünk az örökké tartó élet jutalmát helyezte elénk. Sokak számára ez vég nélküli életet jelent paradicsomi otthonban itt a földön. Mások közülünk viszont alig várják a végtelen életet az egekben, eleget téve bármely megbízatásnak, amelyet kapunk.

Némelyek azt gondolnák, hogy 90 év hosszú és gazdag életet jelent. Az én életem gazdag volt, de nem elég hosszú. Egy örökkévalóságon át élhetünk ha állandóan szoros kapcsolatban maradunk Isten szervezetével és igazságának szavaival.a

[Lábjegyzet]

[Kép a 24. oldalon]

[Kép a 26. oldalon]

Ryan testvér a kezdeti években egy Ford T-modell mellett