Diocletianus támadja a keresztényeket
A RÓMAI Terminus isten ünnepét tartották a kis-ázsiai Nikomédiában i. sz. 303. február 23-án, a birodalom új fővárosában, s az emberek egymással vesengve nyilvánították ki hazafiúi érzelmeiket. A meglehetősen nagy keresztény közösség azonban feltűnően hiányzott.
Diocletianus császár és az alárendelt Galerius Caesar a palotájuk egyik jó kilátást nyújtó pontjáról figyelték a helybeli keresztény összejöveteli helyet. Egy adott jelre katonák és kormányzati hivatalnokok rontottak rá a keresztények épületére, kifosztották azt, és elégették az ott talált bibliamásolatokat. Végül földig lerombolták az épületet.
Így kezdődött el a Diocletianus uralkodására sötét árnyékot vető üldözés időszaka. A történészek olyan jelzőkkel látják el ezt az időszakot, mint „az utolsó nagy üldözés”, „a legkegyetlenebb üldözés”, sőt „amely a keresztény név majdnem teljes kiirtását eredményezte”. Sok minden jobban érthetővé válik, ha egy pillantást vetünk ezeknek a drámai eseményeknek a hátterére.
A pogányság a keresztényiség ellen
Diocletianus Dalmáciában született és magas rangot ért el a római hadseregben. Császárrá i. sz. 284-ben kiáltották ki, és később híressé vált politikai reformjáért, amelynek keretében megalapította a tetrarchiát, a birodalom irányítására létrehozott négyszemélyes vezetést. Diocletianus egy régi katonabajtársát, Maximianust jelölte ki, hogy második császárként, második Augusztusként szolgáljon az oldalán, különleges felelősséggel megbízva a birodalom nyugati része felett. Mind Diocletianusnak, mind Maximianusnak volt egy-egy alárendelt caesarja, akik utódlási joggal rendelkeztek. Constantius Chlorus szolgált caesarként Maximianusnál, míg a Thraciából származó Galerius kapott hatalmat Diocletianus alatt.
Galerius Caesar, Diocletianushoz hasonlóan a pogány istenek odaadó imádója volt. Galerius vágyott arra, hogy a császár örökébe lépjen, és azt állította, hogy fél az árulástól a hadseregben. Nem nézte jó szemmel a magukat keresztényeknek valló katonák növekvő befolyását. A császár szempontjából a pogány imádatban történő részvétel megtagadása, kihívást jelentett az ő hatalma ellen. Ezért Galerius sürgette Diocletianust, hogy tegyen lépéseket a keresztények kiirtására. Végül i. sz. 302—303 telén a császár engedett a Caesar keresztény ellenes érzelmeinek, és beleegyezett abba, hogy megtisztítsák a hadsereget és az udvart az ilyen egyénektől. Azonban, Diocletianus nem engedte meg a vérontást, mert félt attól, hogy a keresztény vértanúk látványa elkeseredett ellenállásra fog sarkallni másokat.
Mindazonáltal a nehéz ügynek ez a megközelítése nem bizonyult kielégítőnek, ezért Diocletianus tanácskozást tartott a katonai parancsnokokkal és a hivatalnokokkal, köztük Hieroclessel, Bitinia kormányzójával. Ez a meggyőződéses hellenista az összes keresztény elleni erőszakos akció mellett foglalt állást. Diocletianus Róma hagyományos isteneit támogatta, és ez vezetett a keresztényekkel való összeütközéshez. Ennek kimenetele Stephen Williams Diocletian and the Roman Recovery című műve szerint, „egy végkimerülésig tartó háború lett, amely Róma istenei és a keresztények istene között tört ki”.
Az ediktumok
Üldözési hadjáratának lefolytatásához, Diocletianus négy egymást követő ediktumot hirdetett ki. A nikomédiai támadás napja után elrendelte az összes keresztény összejöveteli hely és vagyontárgy elpusztítását, valamint határozatot hozott arról, hogy a szent könyveket be kell szolgáltatni és el kell égetni. Azokat a keresztényeket, akik állami hivatalt viseltek, lefokozták.
Amikor két tűzeset történt közvetlen a császár palotáján belül, a gyanú az ott alkalmazásban álló keresztényekre terelődött. Ez alapot adott egy második ediktumhoz, amely elrendelte az összes püspök, presbiter és diakónus letartóztatását és bebörtönzését. A harmadik ediktum megkísérelte hitehagyásra bírni ezeket a férfiakat, azt követelvén tőlük, hogy áldozzanak a római isteneknek és felhatalmazást adott arra, hogy szükség esetén kínzást is alkalmazhatnak velük szemben. A negyedik határozat még továbbment, és főbenjáró bűnnek számította, ha valaki a keresztény hitet vallotta.
A brutalitás hullámának eredményeként létrejött egy megbélyegzett osztály, a traditores (jelentése: „azok, akik megadták magukat”), amely hitszegővé vált Isten és Krisztus iránt, és akik megpróbálták az életüket menteni az Írásokról készült másolataik beszolgáltatásával. Will Durant történész szerint „több ezer keresztény tagadta meg a hitét . . . Az üldözöttek többsége azonban szilárdan kitartott, és a kínzások alatt tanúsított hősies helytállásuk látványa vagy híre megerősítette az ingadozók hitét, új tagokat nyervén az üldözött gyülekezetek számára.” A keresztények vértanúságot szenvedtek Frígiában, Kappadóciában, Mezopotámiában, Föníciában, Egyiptomban és a Római Birodalom sok más részében.
Eusebius caesareai egyháztörténész szerint keresztények ezrei pusztultak el az üldözés alatt. Másrészt viszont Edward Gibbon a The Decline and Fall of the Roman Empire szerzője azt állítja, hogy az áldozatok száma még a kétezret sem érte el. „Gibbon bizonyos fenntatással fogad számos ilyen történetet, mivel erősen kiszínezett keresztény forrásból származnak, és melyek célja a vértanúk dicsőítése és a hit erősítése volt”, magyarázza az egyik író. „Nem kétséges — folytatja —, hogy túloznak az írók, akik néhány halálesetből ’tömeggyilkosságokat’ csinálnak, akik nem tesznek különbséget az önkéntesen vállalt, és a szándékosan kiprovokált vértanúságok között; és akik arról számolnak be, hogy miképpen tépték szét a dühös vadállatok az összes többi elítéltet, azonban egy ’természetfölötti erő’ hatására hozzá sem értek a keresztényekhez. Mindezek ellenére, ha a történetekből levonjuk a nyilvánvaló koholmányokat, még mindig marad elegendő szörnyűség.” Bizonyos, hogy a legkegyetlenebb kínzásokat is végrehajtották, kínpadot, égetést, nyúzást és harapófogót alkalmazva.
Némely szerző azon a nézeten van, hogy inkább Galerius, mintsem Diocletianus volt az üldözés felbujtója. „Mély erkölcsi jelentősége van annak — vélekedik William Bright professzor a The Age of the Fathers című művében —, hogy a pogány világhatalomnak az a végső erőfeszítése, hogy lábbal tiporja és kiirtsa azt a királyságot, amely nem ebből a világból való, inkább Diocletianus nevéhez fűződjék, nem pedig az igazi szerzőjéhez, Galeriushoz.” Igen, Diocletianus még a tetrarchián belül is megőrizte a legfőbb hatalmat, amint Stephen Williams író megállapítja: „Kétségtelen, hogy 304-ig Diocletianus gyakorolta a fő ellenőrzést minden fontosabb politikai kérdés felett a birodalomban, és addig a dátumig övé a fő felelősség az üldözések folytatásáért.” Diocletianus i. sz. 305-ben megbetegedett és nyilvánvalóan átengedte az irányítást. Mintegy hat évvel később, a folytatódó üldözés Galerius keserű gyűlöletét tükrözte minden iránt, ami keresztény.
A negyedik századi keresztények
Ezek a negyedik század eleji borzalmas események megerősítik azt, amit Pál és Péter apostol és más ihletett írók megjövendöltek. Az előre bejelentett „törvénytelenség embere”, a magukat keresztényeknek valló papi osztály, akkorra már megvetette a lábát, amint Diocletianus ediktumai — különösen a második — bizonyítják (2Thessalonika 2:3, 4; Cselekedetek 20:29, 30; 2Péter 2:12). A negyedik századra már általánosan elterjedtek a hitehagyott szokások. A római hadseregben sok, magát kereszténynek valló katona volt. Vajon voltak még akkor olyan keresztények, akik hűségesek maradtak az apostoloktól kapott ’egészséges szavak mintájához’? (2Timótheus 1:13).
Eusebius megnevezi az üldözés némelyik áldozatát, még rajzban is ábrázolja megkínzásukat, szenvedésüket és végső haláltusájukat. Jelenleg nem tudhatjuk, hogy mindezek a vértanúk úgy haltak-e meg, hogy megőrizték feddhetetlenségüket az abban az időben számukra feltárt igazság iránt. Néhányan biztosan megszívlelték Jézus intését, hogy kerüljék a szektásságot, erkölcstelenséget és a megalkuvás minden formáját (Jelenések 2:15, 16, 20–23; 3:1–3). A néhány hűséges túlélő nyilvánvalóan rejtve maradt a történelem folyamán (Máté 13:24–30). A keresztény imádat elfojtására tett lépések olyan sikeresek voltak, hogy egy spanyolországi emlékmű abból az időből ’Krisztus babonájának eltörlőjeként’ üdvözli Diocletianust. Ennek ellenére az Írások másolatainak elkobzására és elpusztítására tett erőfeszítések — Diocletianus keresztényellenes támadásának egyik kulcseleme — nem jártak sikerrel, Isten Szavát nem voltak képesek teljesen eltüntetni a föld színéről (1Péter 1:25).
Mivel a keresztényeket nem sikerült teljesen kiirtani, Sátán az Ördög, e világ uralkodója, Constantinus császáron keresztül folytatta ravasz cselekedeteit, aki i. sz. 306—337-ig uralkodott (János 12:31; 16:11; Efézus 6:11, lábjegyzet). A pogány Constantinus nem harcolt a keresztények ellen. Sokkal célravezetőbbnek találta a pogány és a keresztény hit összeolvasztását egy új államvallás formájában.
Legyen ez figyelmeztetés valamennyiünk számára! Amikor brutális üldözésekkel nézünk szembe, Jehova iránti szeretetünk segít, hogy ne alkudjunk meg semmilyen ideiglenes fizikai szabadulás reményében (1Péter 5:9). Hasonlóképpen, azt se engedjük meg, hogy egy békés időszakban ellanyhuljon a keresztény tettrekészségünk! (Zsidók 2:1; 3:12, 13). A bibliai alapelvekhez való szigorú ragaszkodás megőrzi lojalitásunkat Jehova, az Isten iránt, aki képes megszabadítani az ő népét (Zsoltárok 18:25, 48 [18:26, 49, Károli]).
[Kép forrásának jelzése a 28. oldalon]
Róma, Capitoliumi Múzeum