Lenyeltem a büszkeségemet és boldogságot találtam
AKKORIBAN, 1970-en 23 éves voltam és nagyravágyó. A munkahelyemen, az olaszországi Ivrea-ban levő autóklubban irodavezetőnek neveztek ki. Eltökéltem, hogy viszem valamire. Mégis nagyon depressziós és bánatos voltam. Vajon miért?
A férjem ideje legnagyobb részét kocsmákban töltötte, barátaival kártyázott, a családi felelősségek pedig az én vállamra nehezedtek. A kapcsolatunk romlani kezdett. A legkisebb dolgokon is összevesztünk. Ez azt eredményezte, hogy az elmém tele volt negatív gondolatokkal.
’Valójában senki sem törődik veled — mondogattam. — Csak a helyzetedet akarják kihasználni.’ Azt mondtam magamban: ’Isten nem létezhet, mivel ha létezne, nem engedne meg ilyen sok szenvedést és gonoszságot. Az élet nem más, mint versenyfutás a halál felé.’ Nem értettem, miért van ez így.
A változás kezdete
Egy napon 1977-ben Jehova két Tanúja kopogtatott az ajtómon. A férjem, Giancarlo, behívta őket a nappaliba beszélgetni. A célja az volt, hogy meggyőzze őket saját evolucionista nézeteiről, de valójában nekik sikerült megváltoztatni az ő gondolkodásmódját!
Rövidesen Giancarlo szintén kezdett változtatásokat eszközölni az életében. Sokkal türelmesebb lett, több időt és figyelmet szentelt rám és a lányunkra. Megpróbált beszélni nekem azokról a dolgokról, amelyeket tanult, én azonban a beszélgetést változatlanul egy durva megjegyzéssel zártam le.
És akkor egy nap, amikor a Tanúk ellátogattak hozzánk, leültem és igazán hallgattam. Beszéltek a dolgok e rendszere befejezéséről és Isten Királyságáról, a paradicsomi földről és a halottak feltámadásáról. Nagyon meglepődtem! A következő három éjszakán át nem aludtam! Többet akartam tudni, de a büszkeségem megakadályozott abban, hogy a férjemtől kérdezősködjek. Akkor egy napon szigorúan ezt mondta nekem: „Ma meg fogsz engem hallgatni. Minden kérdésedre választ tudok adni.” Ezután szinte elárasztott a bibliai igazságokkal.
Giancarlo elmondta nekem, hogy a Teremtő neve Jehova, az ő legfőbb tulajdonsága a szeretet, és Ő elküldte Fiát váltságul, hogy örökké tartó életünk lehessen, és a gonoszok Armageddonkor történő elpusztítása után Jézus Krisztus fel fogja támasztani a halottakat az Ezeréves Uralma alatt. Azt mondta, hogy a feltámasztottak elmebeli és testi tökéletességre jutnak, és lehetőségük lesz örökké élni a paradicsomi földön.
A következő nap először kísértem el férjemet a Királyság-terembe. Utána azt mondtam neki: „Ezek az emberek szeretik egymást. Továbbra is szeretnék idejárni, mivel valóban boldogok.” Elkezdtem rendszeresen látogatni az összejöveteleket, és bibliatanulmányozás kezdődött velem. Sokat gondolkodtam azon, amit tanultam, és meggyőződtem arról, hogy megtaláltam Isten igazi népét. A férjem és én alámerítkezéssel szimbolizáltuk Jehovának történő önátadásunkat 1979 januárjában.
A teljes idejű szolgálat
Később, abban az évben a körzetgyűlésen egy előadás buzdított a teljes idejű prédikálószolgálatra. Indíttatva éreztem magam erre a szolgálatra, és Jehova elé tártam a dolgot imában. Ámde állapotos lettem, és a terveimet módosítanom kellett. A következő négy évben három gyermekünk született. Ketten közülük olyan születési rendellenességgel jöttek világra, amely már-már az életüket fenyegette. Hálás vagyok, hogy mind a ketten teljesen felépültek.
Most már éreztem, hogy nem halogathatom tovább terveimet a teljes idejű szolgálatra vonatkozóan. Feladtam a világi munkámat, hogy több figyelmet fordíthassak a feleségi és anyai feladataimra. A férjemmel terveket készítettünk arra, hogyan élhetnénk egy fizetésből, ami magában foglalta minden nem lényeges dolog feladását. De Jehova gazdagon megáldott bennünket, sohasem éreztük magunkat elhagyatva és nem szenvedtünk szükséget.
A lányom, aki 1984-ben 15 éves volt és nemrég merítkezett alá, megkezdte a teljes idejű szolgálatot mint úttörő. Ugyanakkor a férjemet kinevezték vénnek. És én? Mivel úgy éreztem, hogy még nem végezhetem az úttörőszolgálatot, havi 30 órát tűztem ki célul a prédikálómunkában. Sikerült elérnem és ezt mondtam magamnak: ’Jól csinálod! Sokat végzel.’
A büszkeségem azonban újból nehézségeket okozott. (Példabeszédek 16:18.) Állandóan arra gondoltam, milyen sokat teszek és nincs szükségem további szellemi előrehaladásra. A szellemiségem kezdett halványodni, és még a jó tulajdonságaimat is kezdtem elveszíteni. Ezután megkaptam a fegyelmezést, amire szükségem volt.
Két utazófelvigyázó lett a vendégünk feleségével együtt az otthonunkban 1985-ben, amikor az időszaki látogatást végezték gyülekezetünkben. Ezen alázatos, önfeláldozó keresztények megfigyelése arra indított, hogy elgondolkozzak a dolgokon. Kutatást végeztem az alázatosság témakörében, felhasználva az Őr Torony Társulat kiadványait. Arra a nagy alázatosságra gondoltam, amit Jehova tanúsított velünk bűnös emberekkel való bánásmódjában. (Zsoltárok 18:35 [18:36, Károli].) Tudtam, hogy változtani kell a gondolkodásmódomon.
Kértem Jehovát: segítsen alázatosságot ápolnom, hogy szolgálhassam őt olyan módon, ahogyan ő akarja, és segítsen felhasználni képességeimet az ő dicsőségére. Kitöltöttem egy jelentkezési lapot az úttörőszolgálatra, és 1989 márciusában teljes időben kezdtem őt szolgálni.
Ma már elmondhatom, hogy valóban boldog vagyok, és a büszkeségem lenyelése hozzájárult a boldogságomhoz. Megtaláltam az élet valódi értelmét — segíteni a szükséget szenvedőknek felismerni, hogy Jehova, az igaz Isten, nincs messze azoktól, akik keresik őt. (Vera Brandolini elmondása alapján.)