Alámerítkezés „a . . . nevébe”
A SZÁZADUNK elején az egyiptomi sivatagban talált több ezer ókori papirusztekercs tanulmányozása gyakran érdekesen világítja meg a Keresztény Görög Iratokat. Hogyan? Azáltal, hogy ráirányítja a figyelmet arra a módra, ahogyan bizonyos szavakat használtak, és így az Írásokban található ugyanazon szavak pontosabb megértéséhez vezet minket.
Az egyik ilyen példa, ahogyan Jézus a „nevében” kifejezést használta, midőn az egekbe való visszatérése előtt a következőt parancsolta követőinek: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelve [alámerítve, New World Translation] őket az Atyának, a Fiúnak, és a Szent Léleknek [szent szellemnek, NW] nevében.” Hogyan értette ezt Jézus? (Máté 28:19).
Tudósok felfedezték, hogy a világi feljegyzésekben a „nevében” vagy „nevébe” (Kingdom Interlinear) kifejezést használták „valakinek a számlájára” történő befizetéssel kapcsolatban. Dr. G. Adolf Deissmann, a teológia professzora úgy gondolta, hogy tekintettel a papiruszokban talált bizonyítékokra, „ez a gondolat az alapja . . . az alámeríteni az Úr nevébe vagy hinni az Isten Fiának nevében kifejezéseknek, vagyis az alámerítkezés vagy a hit alkotja az Istenhez vagy az Isten Fiához való tartozást”. (Kiemelés Deissmanntól.)
Érdekes módon hasonló kifejezést használtak a Jézus korabeli zsidók, ahogyan a Theological Dictionary of the New Testament kifejti. „Egy prozelita körülmetélése . . . ’a prozelita nevében’ történik, hogy befogadják őt a judaizmusba. Ezt a körülmetélést . . . a ’szövetség nevében’ végzik, hogy befogadják őt a szövetségbe.” Ezáltal rokoni kapcsolat jön létre és a nem zsidó prozelitává válik a szövetség fennhatósága alatt.
Így a keresztény számára az önátadást követő alámerítkezés bensőséges kapcsolatot hoz létre Jehova Istennel, az ő Fiával Jézus Krisztussal és a szent szellemmel. A megtért személy elismeri az őket megillető hatalmat új életútján. Vegyük szemügyre, hogyan mondható ez el mindhárom nevezettről!
Isten fennhatóságának elismerése által közel kerülünk hozzá és rokoni kapcsolatra lépünk vele (Zsidók 12:9; Jakab 4:7, 8). Mi Isten tulajdonává lettünk mint rabszolgái, megvásároltatván Jézus Krisztus váltságáldozatának árán (1Korinthus 3:23; 6:20). Pál apostol is azt mondta az első századi keresztényeknek, hogy ők Jézus Krisztushoz tartoznak, nem valamely emberhez, aki elvihette nekik az igazságot (1Korinthus 1:12, 13; 7:23; vö. Máté 16:24). Az alámerítkezés a Fiú nevében magában foglalja e tény elismerését, elfogadva Jézust mint aki „az út, az igazság és az élet” (János 14:6).
A szent szellem szintén fontos a Jehovával és Jézus Krisztussal való jó kapcsolatunkhoz. Az alámerítkezés a szent szellem nevében azt mutatja, hogy elismerjük a szellem szerepét Isten velünk kapcsolatos bánásmódjában. Követni szeretnénk vezetését, nem hagyjuk figyelmen kívül, nem cselekszünk ellene, megakadályozva ezzel rajtunk való működését (Efézus 4:30; 1Thessalonika 5:19). A szellem személytelen volta nem okoz nehézséget, ami az értelmezést és szóhasználatot illeti, ugyanúgy, mint „a szövetség nevében” szóhasználat sem okozott ilyesmit a judaizmusban.
Az önátadás és alámerítkezés idején tehát imateljesen el kell gondolkodnunk azon, mit is foglal magában új rokoni kapcsolatunk. Megköveteli, hogy alávessük magunkat Isten akaratának, amint azt Jézus Krisztus példája és a váltságról való gondoskodása bemutatja, hogy mindez a szent szellem által megvalósuljon, mialatt ez a szellem Isten minden szolgáját irányítja szeretetben és világméretű egységben.