Az öröm, melyet Jehova szolgálata szerzett nekem
GEORGE BRUMLEY BESZÁMOLÓJA SZERINT
Épphogy befejeztem Hailé Szelasszié császár fiatal rendőrtiszt-jelöltjeinek tartott, rádiókészülékek javításával foglalkozó előadásomat, amikor egyikőjük hozzám lépett, és négyszemközt közölte velem, tudja rólam, hogy Jehova Tanúi egyik misszionáriusa vagyok. „Lenne kedve tanulmányozni velem a Bibliát?” — kérdezte tőlem várakozásteljesen.
MIVEL munkánk akkortájt be volt tiltva Etiópiában, engem is kiutasítottak volna az országból — miként ezt a többi Tanúval tették —, ha a hatóságok tudomására jutott volna, hogy misszionárius vagyok. Tanakodni kezdtem magamban, hogy vajon a diák közeledése őszinte-e vagy mint a kormány ügynöke kitervelten akar csapdába csalni. Mint családfőt, akire három apró gyermek felnevelésének gondja hárul, megijesztett az a gondolat, hogy elveszítem az állásomat és erőszakkal eltávolítanak az országból, és meg kell válnom azoktól a barátoktól, akik a szívemhez nőttek.
„De hogyan történt az — kérdezheted —, hogy egy amerikai, akinek egy családot kell eltartania vonzónak találja a letelepedést Északkelet-Afrikában, oly messze otthonától és rokonaitól?” Kedves engedelmetekkel megmagyarázom.
Gyermekkorom az Egyesült Államokban
Tehát az 1920-as években, amikor még az általános iskola alsó osztályaiba jártam, apa előfizetett az Őrtorony folyóiratra és megszerezte az Írástanulmányok egy teljes sorozatát. Apa szeretett olvasni és csak úgy bújta a könyveket. Szellemes, egyben humoros egyéniség volt, amint ez abból is kitűnik, ahogyan megtréfálta a látogatókat, akiket vasárnaponként meghívott hozzánk. Volt egy csodás bőrkötéses könyve, amelynek címoldalán és gerincén arany betűkkel ez állt: „Szent Biblia”. A beszélgetést mindig a következőképpen vezette be: „Hát vasárnap van. Lennél szíves néhány verset felolvasni nekünk?”
A látogató mindig kapva kapott a lehetőségen, amikor azonban kinyitotta a könyvet, egyetlen oldalon sem talált nyomtatott írást! Az illető persze meglepődött. Apa akkor azt mondta, hogy a prédikátoroknak fogalmuk sincs a Bibliáról, ezzel kezébe vett egy rendes példányt és felolvasta az 1Mózes 2:7-et. Ott, az első ember megteremtésének leírásánál a Biblia kijelenti: „Így lőn az ember élő lélekké” (1Mózes 2:7).
Ilyenkor apa megállt és megmagyarázta, hogy az embernek nincs lelke, hanem ő maga az; hogy a bűn bére a halál, és hogy amikor az ember meghal, valóban halott, egyáltalán semmiről nincs tudomása. (Prédikátor 9:7, 12; Ezékiel 18:4; Róma 6:23.) Így, mielőtt még jól tudtam volna olvasni, már kívülről tudtam az 1Mózes 2:7-et. Ezek az első emlékeim arról, hogy a Biblia igazságait ismerni és megosztani másokkal valódi öröm.
Mivel már akkor az otthonunkba küldték Az Őrtorony-t, az egész család élvezettel kezdte fogyasztani a szellemi táplálékot. Velünk élt anyai nagyanyám is, és családunkban ő lett a Jóhír első hírnöke. Carbondale-ben, Illinois államban, ahol éltünk, még nem alakult gyülekezet, nem hivatalos összejöveteleket azonban tartottak. Anya elvitt minket gyermekeket, mind az ötünket, a város ellenkező részébe, ahol az Őrtorony–tanulmányozást idősebb hölgyek vezették le. Egyidejűleg kezdtünk részt venni a szántóföldi szolgálatban is.
Rádiós munkától a börtönig
Még csak 17 éves voltam, amikor 1937-ben megnősültem. Megpróbáltam rádiójavítással kenyeret keresni és másokat is megtanítani erre a mesterségre. Két gyermekem, Peggy és Hank születése után házasságom zátonyra futott. A válást az én hibámból mondták ki; nem éltem keresztényhez méltó módon. Az a tény, hogy nem nekem ítélték oda két idősebb gyermekemet és nem én nevelhettem fel őket, egész életemen át szívfájdalommal töltött el.
Kitört a második világháború és ez arra késztetett, hogy sok mindenről elkezdjek töprengeni. Katonai alakulatok lehetőséget kínáltak, hogy mint hadnagy rádiózást tanítsak az újoncoknak a hadseregben, de az afeletti aggodalom, hogy miként vélekedik Jehova a háború felől arra késztetett, hogy naponta imában forduljak hozzá. Előfizetésem Az Őrtorony folyóiratra lejárt. Erről értesítették Lucille Haworth-ot, aki felkeresett emiatt. Perry Haworth, Lucille édesapja, kiterjedt rokonságának legnagyobb részével együtt 1930 óta Tanú volt. Lucille és én egymásba szerettünk, és 1943 decemberében házasságot kötöttünk.
Alámerítkezésre 1944-ben jelentkeztem, utána pedig mint úttörő csatlakoztam feleségemhez a teljes idejű szolgálatban. Nem sokkal ezután behívtak katonának, én azonban megtagadtam a katonai szolgálatot. Ennek egyenes következménye az volt, hogy elítéltek három évre, amit El Renóban, Oklahomában a szövetségi büntetőtáborban kellett letöltenem. Nagy örömömre szolgált, hogy Jehováért szenvedtem. Reggelente, amikor felébredtem és tudatára ébredtem annak, hogy hol vagyok és miért, nagy megelégedést éreztem és hálát adtam Jehovának. A háború befejeztével megkezdődött azoknak a feltételes szabadlábra helyezése, akik betöltötték 25. életévüket. Engem 1946 februárjában bocsátottak szabadon.
Teljes idejű szolgálat
Amikor ismét csatlakoztam Lucille-hez, ő éppen Wagoner városkában, Oklahomában úttörősködött. Kocsink nem volt, így mindenhova gyalog mentünk és úgy munkáltuk be az egész várost. Később oklahomai Wewokába költöztünk. Rövidesen munkát kaptam egy közeli rádió-adóállomáson s csakhamar hozzá is láttam feladatom végzéséhez, a közvetítéshez. A munkahelyen töltött napi hat órát nem volt könnyű egyeztetni az úttörő időrenddel, de boldoggá tett bennünket az a kiváltság, hogy szolgálhatjuk Jehovát. Sikerült egy öreg kocsit vásárolnunk 1947-ben, éppen idejében ahhoz, hogy a Los Angeles-i kongresszusra eljussunk. Ott felmerült bennünk a gondolat, hogy jelentkezzünk az Őrtorony Gileád Biblia Iskolára, hogy misszionáriusi kiképzésben részesüljünk.
Felmértük, hogy ez komoly lépés lesz, és nem akartuk elhamarkodni a döntést, mert ez azt jelentette, hogy elhagyjuk az Egyesült Államokat. Még mindig gyötört a fájdalom amiatt, hogy elvesztettem gyermekeimet, így hát megint csak megpróbáltuk a gyámságot megszerezni fölöttük. Korábbi életmódom és a bűnügyi nyilvántartóban való szereplésem miatt kérelmünk eredménytelen volt. A döntés tehát, hogy megbirkózunk a misszionáriusi feladattal, megszületett. Megjött a meghívás is, hogy részt vehetünk a Gileád Iskola 12. osztályán.
Diplománkat 1949-ben kaptuk meg, először azonban Tennessee-be neveztek ki, hogy az ottani gyülekezeteket látogassuk. Három évet töltöttünk el az Egyesült Államokban az utazószolgálatban, amikor levél érkezett az Őr Torony Társulat elnöki hivatalától, melyben megkérdezték, hogy hajlandóak lennénk-e Etiópiában iskolában tanítani és ráadásul vállalni a prédikálómunkát. Az uralmon levő kormány egyik követelménye az volt, hogy a misszionáriusok tanítsanak. Elfogadtuk a feltételt, és 1952 nyarán elindultunk Etiópiába.
Etiópiába érkezésünk után délelőttönként az általános iskola alsó tagozatán tanítottunk, délutánonként pedig ingyenes bibliatanulmányozó osztályokat oktattunk. Olyan sokan és oly gyors egymásutánban jelentkeztek bibliatanulmányozásra az érdeklődők, hogy gyakran napi három–négy óra hosszat is tanulmányoztuk velük a Bibliát. A tanulmányozók között akadtak rendőrök, míg mások tanítók vagy segédlelkészek voltak valamelyik misszionáriusok által vezetett iskolában, vagy az egyik etiópiai ortodox iskolában. Előfordult az is, hogy 20-an vagy még ennél is többen voltak egy-egy bibliatanulmányozó osztályban! Sokan ezek közül a diákok közül otthagyták a hamis vallást és Jehova szolgálatába álltak. Elragadtatással figyeltük a fejleményeket. Amikor reggelente felébredtem, megint csak hálát adtam Jehovának.
Szülői örömök és prédikálás a betiltás alatt
Szülők leszünk! — tudtuk meg 1954-ben, ezért el kellett döntenünk, visszatérünk-e az Egyesült Államokba vagy Etiópiában maradunk. Ottmaradásunk persze attól függött, hogy el tudok-e helyezkedni vagy sem. A megoldás nem váratott magára sokáig. Mint mérnök állást kaptam Hailé Szelasszié császár rádióállomásán. Így hát maradtunk.
Leánykánk, Judith 1954. szeptember 8-án született meg. Úgy véltem, állásom miatt nem kell nyugtalankodnom, hiszen a császárnak dolgozom, mégis két évvel később elveszítettem. A dolgok azonban úgy alakultak, hogy kevesebb, mint egy hónap elteltével, a rendőrség alkalmazott — méghozzá magasabb fizetéssel —, hogy betanítsak egy fiatalemberekből álló osztályt rádió adó-vevő készülékek javítására. A következő három év folyamán megszülettek fiúgyermekeink, Philip és Leslie.
Időközben megváltozott az a lehetőségünk, hogy szabadon végezhessük a prédikálómunkát. Az etiópiai ortodox egyház rávette a kormányt, hogy Jehova Tanúi összes misszionáriusát kiutasítsa az országból. A Társulat tanácsára vízumomban nem misszionáriusi, hanem világi munkát neveztem meg foglalkozásomként. Misszionáriusi munkánkat betiltották, és nekünk körültekintő és elővigyázatos módon kellett eljárnunk. Továbbra is megtartottuk az összes gyülekezeti összejövetelt, de kis tanulmányozó-csoportokban jöttünk össze.
A rendőrség átkutatta a gyanúba fogott Tanúk lakását. Előttük azonban ismeretlen volt, hogy a rendőrség egyik hadnagya, aki Jehova imádója volt, mindig azonnal értesített minket, amikor valamelyikünknél házkutatást terveztek. Ennek eredményeként azokban az években nem koboztak el tőlünk semminemű irodalmat. Az Őrtorony-tanulmányozásainkat vasárnaponként tartottuk meg, amikor is a város szélén álló éttermekbe mentünk, ahol helyet foglalhattunk a szabadban felállított, étkezéshez előkészített asztalok mellett.
Ez idő alatt történt — amíg az említett rendőrségi tisztjelölteknek rádiójavítást tanítottam —, hogy a szóban forgó diák, akiről a beszámolom elején szót ejtettem, megkért, folytassak vele bibliatanulmányozást. Feltételezésem szerint közeledése őszinte volt, tehát nekiláttunk a tanulásnak. Mindössze két tanulmányozás után jött vele egy második diák, majd egy harmadik is. Óva intettem őket, hogy bárkinek is szóljanak róla, hogy velem tanulmányoznak, és ők nem is beszéltek róla.
Az Isteni Akarat Nemzetközi Kongresszust 1958-ban a New York-i Yankee Stadionban és a Polo Pályán tartották meg. Időközben Peggy és Hank, valamint nagy családom több más tagja, tevékeny Tanú lett. Mekkora öröm volt számomra, hogy nekem is sikerült a kongresszuson lennem! Nemcsak az tett boldoggá, hogy újra együtt lehettem két idősebb gyermekemmel és másokkal a családból, de mélyen megindított a több mint negyedmilliós nagy tömeg látványa, amely a kongresszus utolsó napján összegyűlt!
A következő évben a Társulat elnöke, Nathan H. Knorr meglátogatott minket Etiópiában. Nagyszerű javaslatai voltak azt illetően, hogy hogyan végezhetjük betiltás alatt a munkát, de érdekelte őt a mi családunk is, hogy milyen a szellemi állapotunk. Ismertettem vele, hogy imádkozni tanítjuk gyermekeinket. Megkérdeztem, akarja-e hallani, miként imádkozik Judith. A válasz igen volt, az ima után pedig azt mondta Judithnak: „Ez nagyon jó volt, Judith!” Étkezés előtt azután megkérdeztem Knorr testvértől, hogy imádkozna-e, s amikor befejezte imáját Judith megjegyezte: „Ez nagyon jó volt, Knorr testvér!”
Gyermekeink felnevelése az Egyesült Államokban
A rendőrséggel kötött szerződésem 1959-ben lejárt. Maradni szerettünk volna, a kormány azonban nem egyezett bele egyetlen új szerződés megkötésébe sem. Vajon hova is mehetnénk? Igyekeztem más országokba eljutni, ahol nagy szükség volt testvérekre, de nem sikerült. Kissé elszomorodva visszatértünk hát az Egyesült Államokba. Megérkezésünkkor az egész család vidám együttlétnek örvendhetett; mind az öt gyermekem megismerkedett egymással és az első perctől fogva őszinte szeretettel viseltettek egymás iránt. Közelebb vannak egymáshoz, mint valaha.
Mi Wichitá-ban, Kansas államban telepedtünk le, ahol rádiós mérnökként és lemezlovasként helyezkedtem el. Lucille háziasszonyi feladatainak tett eleget, a gyerekek pedig az otthonunkhoz közel levő iskolába jártak. A családi Őrtorony-tanulmányozást minden hétfőn este én vezettem le, mindig azon fáradozva, hogy élénkké és érdekessé tegyem. Naponta ellenőriztük, hogy felmerültek-e az iskolában nehézségek.
Mivel mindegyik gyerek beiratkozott a Teokratikus Szolgálati Iskolába, ez a kiképzés segítséget jelentett nekik az iskolában is. Zsenge gyermekkoruktól fogva kiképzést kaptak a szántóföldi szolgálatból is. Megtanulták, hogyan kínálják fel az ajtóknál a bibliai irodalmat, és magunkkal vittük őket a házi bibliatanulmányozásokra is.
Az élettel kapcsolatos alapvető dolgokra is igyekeztünk megtanítani őket, megmagyaráztuk nekik, hogy nem részesülhetnek mindig mindnyájan abban, amiben egyikőjük részesül. Például nem kaphatja mindegyikük mindig ugyanazt az ajándékot. „Ha a bátyád vagy a nővéred kap egy játékot — érveltünk velük — és te nem jutsz hozzá egy ugyanolyanhoz, illő dolog-e, hogy panaszkodj?” Más alkalmakkor persze a másik gyerekek kaptak valamit, így senkit sem hanyagoltunk el. Mindig szerettük mindnyájukat, soha nem tettünk kivételt egyikkel sem.
Más gyermekeknek megengedtek olyan dolgokat, amelyeket mi nem engedélyeztünk a mieinknek. Gyakori volt ez a szólam: „X. Y. megteheti, akkor mi miért nem?” Megpróbáltam megmagyarázni, de néha egyszerűen így kellett válaszolnom: „Te nem ahhoz a családhoz tartozol; te egy Brumley vagy. Nekünk más szabályaink vannak.”
Szolgálat Peruban
Amióta visszatértünk Etiópiából, Lucille és én egyre csak arra vágyakoztunk, hogy újra felvegyük a misszionáriusi szolgálatot. Végre 1972-ben alkalmunk adódott rá, hogy Peruba, Dél-Amerikába menjünk. Keresve sem találhattunk volna megfelelőbb helyet, ahol tizenéves korban levő gyermekeinket felnevelhetjük. A misszionáriusok, különleges úttörők és mások társasága, akik Peruba jöttek szolgálni, segített gyermekeinknek első kézből tapasztalni, mekkora örömük van azoknak, akik igazán a Királyság-érdekeket teszik az első helyre. Társaságukat Philip egyenrangúak pozitív befolyású érdekcsoportjának nevezte.
Bizonyos idő múlva, Kansasből néhány régi barátunk is csatlakozott hozzánk Peruban, miután megtudták, milyen sikereket értünk el a Királyság-szolgálatban. Otthonunkban bevezettem a misszionáriusi otthon rendszabályait. Mindenkinek megvolt a maga feladata, hogy mindnyájunknak legyen ideje élvezni a szántóföldi szolgálat kiváltságát. Minden reggel megbeszéltünk egy bibliai szöveget az asztalnál. Milyen boldog idők voltak azok minden jelenlevő számára! Megint csak minden reggel, amikor felébredtem és tudatára ébredtem annak, hogy hol vagyok és miért, magamban szívből jövő köszönetet mondtam Jehovának.
Idővel Judith lányom férjhez ment, és ők szinte azonnal visszatértek az Államokba, mert a férjének nem sikerült tartózkodási engedélyt kapnia. Három évi különleges úttörőszolgálat után Philip jelentkezett Bétel-szolgálatra Brooklynba, New Yorkba — s jelentkezését jóváhagyták. Utoljára Leslie is visszautazott az Egyesült Államokba. Vegyes érzelmekkel hagytak ott bennünket; és gyakran mondogatta, hogy a legjobb dolog, amit valaha is tettünk értük az volt, hogy Peruba vittük őket.
A perui gazdasági helyzet romlásával mi is rájöttünk, hogy el kell hagynunk ezt az országot. Miután 1978-ban visszaérkeztünk Wichitába, rábukkantunk egy csoport spanyol nyelvű Tanúra. Megkértek, maradjunk velük és segítsünk nekik, aminek mi örömmel tettünk eleget. Gyülekezet alakult itt, és hamarosan őket is annyira szerettük, mint azokat, akiknek korábban szolgáltunk.
Ecuador hív
Az agyvérzés ellenére, mely részben megbénított, Lucille meg én sóvárogva reménykedtünk abban, hogy újra idegen országban szolgálhatunk. Egy utazófelvigyázó 1984-ben beszélt nekünk az Ecuadorban tapasztalt növekedésről és a keresztény vének iránt mutatkozó szükségről. Rámutattam, hogy csak kevéske az, amit bénaságom következtében a szántóföldi szolgálatban tehetek, ő azonban biztosított róla, hogy még egy hatvanötéves, részben béna vén is jelenthet segítséget.
Miután elment, egész éjjel nem tudtuk lehunyni a szemünket azt a lehetőséget fontolgatva, hogy Ecuadorba megyünk. Lucille-ban is megvolt az az égő vágy, mint bennem, hogy menjünk. Hirdetést adtunk hát fel a kis rovarirtó üzletünkre, amit két héten belül el is adtunk. A házunkat mindössze tíz nap alatt értékesítettük. Így a hatvanas éveinket taposva újra visszatértünk a számunkra legnagyobb örömet jelentő munkához, az idegen földön végzett misszionáriusi szolgálathoz.
Quitóban telepedtünk le, és a szántóföldi szolgálat csodálatos volt; mindennap meghozta a maga új tapasztalatát vagy élményét. De egyszer csak 1987-ben, az orvosok vastagbél rákot állapítottak meg nálam; azonnali sebészi beavatkozásra volt szükség. Az operációra hazautaztunk Wichitába, és sikeresen túljutottam rajta. Még csak két éve voltunk újra Quitóban, amikor ismételten rákos daganatot találtak nálam, és most már állandó tartózkodásra kellett visszatérnünk az Államokba. Észak-Karolinában telepedtünk le, ahol jelenleg is élünk.
Egy gazdag, kielégítő élet
Jövőbeni egészségi állapotom bizonytalan. Colostomiát kellett végezni rajtam 1989-ben. De még így is képes vagyok vénként szolgálni és számos bibliatanulmányozást vezetni olyanokkal, akik az otthonomban keresnek fel. Az évek folyamán szó szerint százaknak segítettünk azáltal, hogy ültettük, öntöztük, vagy ápoltuk az igazság magvait. Ez egy olyan öröm, amely soha nem halványul el, akárhányszor ismétlődik is meg.
Örömömet ráadásul még az is növeli, hogy tudom: Jehovát szolgálja az összes gyermekem. Peggy 30 éven át elkísérte férjét, Paul Moskét az utazószolgálatba az Egyesült Államokban. Philip és Judith házastársukkal együtt különleges szolgálatot végeznek a brooklyni Bételben, New Yorkban. Hank és Leslie házastársukkal együtt tevékeny Tanúk, négy fivérem és nővérem családjaikkal, beleértve több, mint 80 vér szerinti rokonomat is, mind Jehovát szolgálja. Lucille pedig példás keresztény feleség volt közel 50 évi házasságunk egész ideje alatt. Az utóbbi években panasz nélkül tett eleget sok kellemetlen feladatának, amikor segített nekem eltorzult testem gondozásában.
Az életem valóban örömteli volt. Boldogabb voltam, mint ahogy az szavakban kifejezhető lenne. Jehova szolgálata olyan örvendetes, hogy teljes szívemből örökké kívánom őt imádni ezen a földön. Gondolataim mindig a Zsoltárok 59:17 körül forognak, ami így szól: „Én pedig éneklem a te hatalmadat, és reggelenkint zengem a te kegyelmességedet; mert váram voltál és menedékem az én nyomorúságom napján.”
[Kép a 23. oldalon]
George Brumley az etióp uralkodóval Hailé Szelassziéval
[Kép a 25. oldalon]
George Brumley és felesége, Lucille