Amiért nem boldog a panaszkodók sorsa
A LELKESEDÉS alig néhány hét alatt kétségbeeséssé vált. Az izraeliták kezdeti ujjongása az egyiptomi fogságból való újonnan megtalált szabadulás felett kicsinyes vitatkozássá fajult az étel miatt. Az Egyiptom elhagyását követő második hónapban az elégedetlen nemzet azt mondta: jobban szereti a rabszolgasorsot, mint ezt a nehéz életet a pusztában. A következő hónapban ez a panaszkodó szellem meggyengítette azon elhatározásukat, hogy engedelmeskedjenek Jehovának, és elveszítették azt a kilátásukat, hogy az a nemzedék belépjen az Ígéret földjére (2Mózes 16:1–3; 4Mózes 14:26–30).
A panaszkodás bizonyára nem korlátozódik csupán egy nemzedékre, vagy egyetlen emberre. Ki nem panaszkodik néha a munka, az étel, az időjárás, a gyermekek, a szomszédok, vagy a megélhetés miatt? Úgy tűnik, az emberi tökéletlenség panaszkodásra indít (Róma 5:12; Jakab 3:2).
Miért panaszkodunk olyan könnyen? Talán elkedvetlenedünk, csalódottnak érezzük magunkat, vagy betegek vagyunk. Lehet, hogy a panaszkodás levezeti a csalódottságunkat, vagy közvetett módon ezt mondhatjuk: „Én jobban tudnám elvégezni azt a munkát!” Néha a panaszkodásokat a személyes nézeteltérés táplálja. Aztán van olyan is, amikor igazi sérelem ér.
Bármi is legyen az alapvető oka, amint azt az izraeliták előbb említett példája is mutatja, a panaszkodás romboló lehet, ha szokásunkká válik. Valaki megrögzött panaszkodóvá válhat, még Jehova eljárásmódja ellen is zúgolódhat. Ez miért olyan veszélyes? És hogyan lehet a jogos panaszokkal helyesen foglalkozni?
Jogos panaszok
Ha a sérelem nem túl komoly, az első, amit megkérdezhetünk magunktól: el tudom nézni szeretettel? Igaz, talán alapos okunk van arra, hogy valakire panaszkodjunk, talán még hívőtársunkra is. Talán durván, vagy igazságtalanul bánt velünk. Mégis, panaszkodni másoknak az igazságtalan bánásmódról, mit javítana a helyzeten? Mit javasol a Biblia, hogyan reagáljunk rá? A Kolossé 3:13 ezt mondja: „Elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna; miképen a Krisztus [Jehova, NW] is megbocsátott néktek, akképen ti is.” Tehát még akkor is, ha a panasz talán jogos, az Írások a megbocsátó magatartást javasolják a panaszkodó szellem helyett (Máté 18:21, 22).
Mi a helyzet akkor, ha a dolog túl komoly ahhoz, hogy elnézzük? Akkor talán jó okunk van arra, hogy kifejezzük panaszunkat. Amikor indokolt „panaszkiáltás” szállt fel Jehovához Szodomát és Gomorrát illetően, lépéseket tett a szégyenletes helyzet elrendezésére ezekben a hanyatló városokban (1Mózes 18:20, 21, NW). Egy másik jogos panasz röviddel i. sz. 33 Pünkösdje után merült fel. Amikor az élelmet szétosztották a szükséget szenvedő özvegyek között, részrehajlás történt a héberül beszélő asszonyok javára. Érthetően ezen megbántódtak a görögül beszélő özvegyek. Végül a panasz az apostolok fülébe jutott, és hamar egy csoportot szerveztek felelős férfiakból, hogy megoldják ezt a problémát (Cselekedetek 6:1–6).
Ehhez hasonlóan ma a kinevezett keresztény véneknek nem szabad késlekedniük a szükséges lépések megtételében, amikor komoly dolgokra hívják fel a figyelmüket. A Példabeszédek 21:13 (NW) ezt mondja: „Aki bedugja a fülét az alázatosnak panaszkiáltása előtt, az maga is kiáltani fog és nem kap rá választ.” A véneknek, ahelyett hogy figyelmen kívül hagynák a jogos panaszt, megértően figyelniük kell. Másrészről mindannyian együttműködhetünk azáltal, ha a komoly panaszokat a vénekhez irányítjuk, ahelyett hogy mindenkinek elmondanánk, aki meghallgatja.
Mégis a legtöbben nyíltan elismerjük, hogy az emberi tökéletlenség néha szükségtelen panaszra indít bennünket. Ha közelebbről megvizsgáljuk az izraeliták pusztában tanúsított magatartását, segíteni fog annak felismerésében, mennyire veszélyes, ha hagyjuk az alkalmi elégedetlenkedést panaszkodó szellemmé növekedni.
Ahogyan Isten tekinti a panaszkodókat
Az izraeliták zúgolódása az élelemellátás miatt két veszélyt is feltár, ami a panaszkodásban rejlik. Először is a panaszkodás ragályos. A beszámoló elmondja, hogy „zúgolódék Izráel fiainak egész gyülekezete Mózes és Áron ellen a pusztában” (2Mózes 16:2). Valószínűleg néhányan elkezdtek panaszkodni az élelemhiány miatt, és nem sokkal ezután mindenki panaszkodott.
Másodszor, a panaszkodó gyakran eltúlozza a bajt. Ebben az esetben az izraeliták azt állították, hogy jobb lett volna, ha Egyiptomban maradnak, ahol annyi kenyeret és húst ehettek, amennyit csak akartak. Arról panaszkodtak, hogy csak azért vezették őket a pusztába, hogy éhen haljanak (2Mózes 16:3).
Vajon tényleg ennyire kritikus volt az izraeliták helyzete? Talán az élelmiszerkészletük kifogyóban volt, de Jehova előre látta a bajt, és kellő időben gondoskodott a mannáról, hogy eleget tegyen fizikai szükségleteiknek. Eltúlzott panaszaik elárulták hitük teljes hiányát. Míg Egyiptomban voltak, jogosan panaszkodtak a nehéz állapotok miatt (2Mózes 2:23). Amikor Jehova megszabadította őket a rabszolgaságból, mégis elkezdtek panaszkodni az élelem miatt. Ez alaptalan zúgolódás volt. „Nem mi ellenünk van a ti zúgolódástok, hanem az Úr ellen” — figyelmeztette őket Mózes (2Mózes 16:8).
Az izraeliták panaszkodó szelleme újra és újra megmutatkozott. Egy éven belül a manna is a panasz okává vált (4Mózes 11:4–6). Hamarosan a 12 izraelita kém közül 10-nek riasztó beszámolója felzúdulást váltott ki a feltételezett veszély miatt az Ígéret földjének meghódítását illetően. A nép olyan messzire ment, hogy ezt mondta: „Vajha megholtunk volna Egyiptom földén! vagy ebben a pusztában vajha meghalnánk!” (4Mózes 14:2). Milyen nagy az értékelés hiánya! Nem meglepő, ha Jehova ezt mondta Mózesnek: „Meddig gyaláz engemet ez a nép? Meddig nem hisznek nékem?” (4Mózes 14:11). Ezek a hálátlan panaszkodók 40 évi pusztai vándorlásra lettek ítélve, egészen addig, míg ki nem halt az a nemzedék.
Pál apostol erre a példára emlékeztet bennünket. Arra figyelmezteti a keresztényeket, soha ne legyenek azokhoz az izraelitákhoz hasonlóak, akik zúgolódók lettek, és ezzel semmi mást nem értek el, csupán azt, hogy meghaltak a pusztában (1Korinthus 10:10, 11). Világos, az indokolatlan zúgolódás és a panaszkodó szellem alááshatja a hitünket és ahhoz vezet, hogy Jehova nemtetszését vonjuk magunkra.
Mégis, Jehova türelmes szolgái iránt, akik néha talán panaszkodnak az elkedvetlenítő körülmények miatt. Amikor Illés a Hóreb hegyére menekült a gonosz Jezabel királynő üldözése miatt, meg volt győződve arról, hogy prófétai munkája a végéhez érkezett. Tévesen azt feltételezte, hogy ő Jehovának az egyedüli megmaradt imádója az országban. Jehova megmutatta isteni erejét, hogy megerősítse Illés hitét. Azután elmondták a prófétának, hogy Izraelben még 7000 hű szolgája van Jehovának, és még sok feladat áll előtte. Ennek következményeként Illés elfelejtette panaszait, és továbbment megújult életerővel (1Királyok 19:4, 10–12, 15–18). Ha a keresztény vének jó ítélőképességet alkalmaznak, hasonló módon vigasztalóan beszélhetnek a hűségesekhez, segítve nekik, hogy meglássák szerepüket abban a munkában, ami Isten céljának megfelel (1Thessalonika 5:14).
A panaszkodó szellem leküzdése
Hogyan lehet leküzdeni a panaszkodó szellemet? Nos azok, akik előtt bizonyossá vált, mennyire káros a dohány a testnek, erőteljes ösztönző hatást éreztek arra, hogy abbahagyják a cigarettázást. Ehhez hasonlóan, megértve, miért káros a panaszkodó szellem, arra indíthat bennünket, hogy hagyjuk abba e rossz szokásunkat.
Milyen előnye származik valakinek abból, ha leküzdi a panaszkodó szellemet? A panaszkodás elkerülésének egyik fontos előnye az, hogy az Írások szerint és tárgyilagosabban tudjuk szemlélni a dolgokat. A panaszkodó ritkán áll meg, hogy Jehova nézőpontja szerint gondolkodjon el a helyzeten. A panaszkodó izraeliták elfeledkeztek arról, hogy Jehova megszabadította őket a fogságból, és hogy csodálatos módon szétválasztotta a vizet a Vörös-tengernél számukra. Negatív gondolkodásuk vakká tette őket Isten erejét illetően, és elrabolta örömüket. Ennek eredményeként eltűnt Jehovába vetett bizalmuk.
Továbbá az a személy, aki tárgyilagosan tudja megítélni helyzetét, meglátja, ha az ő hibájából származtak a nehézségek. Kevésbé valószínű, hogy újra elköveti ugyanazt a hibát. Jeremiás arra figyelmeztette izraelita társait, ne panaszkodjanak a nehézségek miatt, amit Jeruzsálem pusztulása után tapasztaltak. Szenvedésük saját bűnük egyenes következménye volt, ami szükséges annak megértéséhez, hogy bánják meg bűnüket, és térjenek vissza Jehovához (Siralmak 3:39, 40). Ehhez hasonlóan Júdás tanítvány elítélte az ’istentelen embereket’, akik visszautasítják Jehova irányítását, és megrögzötten „a sorsuk miatt panaszkodók” (Júdás 3, 4, 16, NW).
Amint azt a bölcs Salamon király egyszer megjegyezte: „A vidám elme jó orvosságul szolgál; a szomorú lélek pedig megszáraztja a csontokat” (Példabeszédek 17:22). A panaszkodó szellem érzelmileg kiszáraszt minket, és elveszi az örömünket. Pesszimizmust tükröz vissza és nem optimizmust. Ellenben azok, akik megtanulják, hogyan kell „dícséretre méltó” dolgokról gondolkodni és beszélni, vidám szívvel rendelkeznek, ami által talán jobban érzik magukat (Filippi 4:8, NW).
Kétségtelenül életünk gazdagabb lesz, ha inkább az emberek jó tulajdonságait vesszük észre, mint a hibáikat. Erkölcsileg felemelő hatású lesz, ha megpróbáljuk kihozni a legjobbat a helyzetekből, mintsem hogy elégedetlenkedjünk a sors csapásai miatt. Még a próbák is lehetnek az öröm forrásai, ha úgy szemléljük azokat, mint ami lehetőség hitünk megerősítésére, kitartásunk megszilárdítására (Jakab 1:2, 3).
Fontos emlékeznünk arra is, ha zúgolódunk, akkor nem csak önmagunkban teszünk kárt. Ha állandóan kifejezésre juttatjuk panaszainkat, ez talán aláássa mások hitét. Amikor rossz hírt hoztak az izraelita kémek, az egész nép úgy látta, hogy reménytelen vállalkozás meghódítani az Ígéret földjét (4Mózes 13:26—14:4). Egy másik alkalommal Mózes olyan lehangolttá vált a nép szüntelen zúgolódása miatt, hogy arra kérte Jehovát, vegye el az életét (4Mózes 11:4, 13–15). Más részről, ha építő módon beszélünk a dolgokról, akkor talán képesek leszünk mások hitét erősíteni, és hozzájárulni az örömükhöz (Cselekedetek 14:21, 22).
Bár kísértést érezhetünk arra, hogy panaszkodjunk a munkatársunkra, a barátainkra, a családunkra vagy még a gyülekezeti vénekre is, Jehova azt szeretné, ha ’egymás iránti nagyfokú szeretet’ lenne a népe között. Ez a szeretet arra indít bennünket, hogy inkább fedezzük el mások hibáit, mintsem hogy kiemeljük azokat (1Péter 4:8). Hála érte, Jehova nem felejti el, hogy mi csupán por vagyunk és nem nézi a hibáinkat (Zsoltárok 103:13, 14; 130:3). Ha mindannyian megpróbálnánk utánozni a példáját, kétségtelenül kevesebbet panaszkodnánk a sorsunk miatt.
Ha majd újra tökéletes állapotba kerül az ember, senkinek sem lesz oka arra, hogy panaszkodjon a sorsa miatt. Míg el nem jön az az idő, szükséges ellenállnunk a kísértésnek, hogy mások miatt vagy a nehéz körülményeink miatt panaszkodjunk. Ahhoz, hogy kimutassuk, bízunk Jehovában és igazán szeretjük hittársainkat, ’mindeneket zúgolódások és versengések nélkül tegyünk’ (Filippi 2:14). Ez tetszeni fog Jehovának és nagyon is a javunkra válik. Saját jólétünk és mások jóléte érdekében ne feledkezzünk meg arról, hogy a panaszkodó sorsa nem boldog.
[Kép a 20. oldalon]
Még a manna is, amiről Isten csodálatos módon gondoskodott, a panaszkodás okává vált