„Itt vagyok, küldj engem!”

WILFRED JOHN ELMONDÁSA ALAPJÁN

Burma fegyveres katonai gárdája rontott ránk a folyó mindkét oldaláról. Szuronyos puskájukat ránk szegezve, fröcskölve gázoltak át a derékig érő vízen, és körülvettek bennünket az országúti híd alatt.

TÁRSAMMAL megrémültünk. Mi volt ez az egész? Bár nem értettük a nyelvet, hamar megértettük — letartóztattak bennünket. Csupán egy törülközővel a derekunk körül, teketória nélkül bekísértek bennünket a közeli rendőrállomásra és egy angolul beszélő tiszt kihallgatott minket.

Ez 1941-ben volt a második világháború alatt és azzal gyanúsítottak, hogy szabotőrök vagyunk. Miután a tiszt megnyugtatására keresztényi prédikáló-tevékenységünket elmagyaráztuk, azt mondta, szerencsénk van, hogy élve kikeveredtünk ebből a szembesítésből. Azt mondta: a legtöbb gyanúsítottat kérdés nélkül lelőtték. Hálát adtunk Jehovának, és megfogadtuk a tiszt tanácsát, hogy ne lábatlankodjunk a hidak alatt a jövőben.

Hogyan kerültem ilyen helyzetbe Burmában (ma már Myanmar)? Engedjétek meg, hogy elmagyarázzam, és hogy néhány dolgot elmondjak az életemből.

Egy választás, amelyet az életemben korán meghoztam

1917-ben születtem Walesben, majd hatéves koromban a szüleimmel és öcsémmel Új-Zélandra költöztünk, ahol felnőttem édesapám tehenészeti farmján. Egyik nap egy halom régi könyvet hozott haza, amelyet egy antikváriumban vett. Ezek között volt a Studies in the Scriptures két kötete, amelyet a Watch Tower and Tract Society adott ki. Ezek édesanyám nagyra becsült kincseivé váltak, és Eunikához, Timótheus édesanyjához hasonlóan a szívembe ültette azt a vágyat, hogy a fiatalságomat Jehova Királysága érdekeinek szolgálatában töltsem (2Timótheus 1:5).

1937-ben két dolog közt választhattam: vagy átveszem édesapám tehenészeti farmját, vagy azt mondom Jehovának, ahogy Isten prófétája, Ésaiás mondta: „Itt vagyok, küldj engem!” (Ésaiás 6:8, New World Translation). Fiatal, egészséges és mindenféle kötelezettségtől mentes voltam. Már belekóstoltam a farm életébe és élveztem. A másik oldalról viszont nem volt tapasztalatom a teljes idejű, vagy úttörőszolgálatban. Mi legyen tehát — dolgozzam a farmon, vagy szolgáljak úttörőként?

Jehova Tanúi ausztráliai fiókhivatalából jött szónokok buzdítás forrásai voltak. Meglátogatták a mi vidékünket Új-Zélandon és arra buzdítottak, hogy az értékes fiatalságomat töltsem Jehova szolgálatában (Prédikátor 12:3). Megbeszéltem a dolgot szüleimmel, és egyetértettek azzal a bölcsességgel, hogy Isten akaratát tegyem az első helyre. Jézus Krisztus Hegyi beszédének szavain is elmélkedtem: „Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Máté 6:33).

Választottam! Mivel akkor nem volt Jehova Tanúinak fiókhivatala Új-Zélandon, meghívtak az ausztráliai fiókhivatalba, Sydneybe. Így 1937-ben felszálltam egy Ausztráliába tartó hajóra, hogy Jehova Isten teljes idejű szolgája legyek.

’Milyen megbízatást fogok kapni?’ — szerettem volna tudni. Azonban mit számít? Végeredményben azt mondtam Jehovának: ’Itt vagyok. Használj fel bárhol, ahol szeretnél.’ Két évig segédkeztem a fonográfok elkészítésében, amelyek segítségével Jehova Tanúi azokban a napokban lejátszották a felvett bibliai beszédeket a házigazdáknak. Azonban a fiókhivatalban főként az irodalomraktárral kapcsolatos munkára képeztek ki.

Irány Szingapúr

1939-ben megkaptam a megbízatásomat Távol-Keletre, hogy szolgáljak a Társulat szingapúri raktáránál. A raktár szolgált központként az Ausztráliából, Nagy-Britanniából és az Egyesült Államokból érkező, Ázsia számos országába továbbítandó irodalom számára.

Szingapúr soknyelvű város volt, ahol keveredtek a keleti és az európai kultúrák. A maláj nyelv volt a hivatalos nyelv, amivel érintkezni tudtunk, és ahhoz, hogy el tudjunk menni prédikálni ajtóról ajtóra, nekünk külföldieknek meg kellett azt tanulnunk. Több nyelven is volt úgynevezett tanúskodó kártyánk. Ez röviden bemutatta a Királyság-üzenetet nyomtatott formában.

Kezdésként megtanultam a maláj tanúskodó kártya tartalmát, majd fokozatosan növeltem azon a nyelven a szókincsemet. De más nyelvű bibliai irodalmat is vittünk magunkkal. Például az indiai lakosság részére voltak bengáli, gudzseráti, hindi, malajalam, tamil, és urdu kiadványaink. Új élmény volt, hogy ilyen soknyelvű csoporttal találkoztam.

Nagyon jól emlékszem a rémisztő hírre, amikor 1939 szeptemberében bejelentették, hogy kitört a háború Európában. Szerettük volna tudni: ’Vajon tovább terjed és eléri a Távol-Keletet is?’ Nekem úgy tűnt, mintha Armageddon előzménye lenne — úgy gondoltam, épp idejében! Elégedettnek éreztem magam, hogy teljesen és helyes módon használtam fel a fiatalságomat.

A raktári munkám mellett teljes mértékben részt vettem a gyülekezeti összejöveteleken és a szántóföldi szolgálatban. Bibliatanulmányozásokat vezettem, néhány ember válaszolt és vízalámerítésre jelentkezett. A közeli tengerpartra vittük őket, és alámerítkeztek Szingapúr meleg vizű kikötőjében. Azt is elhatároztuk, hogy tartunk egy kongresszust, feltűnés nélkül körbehordtuk a meghívókat az érdeklődők között. Örömünkre körülbelül 25-en jöttek el az összejövetelre, úgy gondoltuk, talán az utolsó Armageddon előtt.

A háború keményen korlátozta a kapcsolatot a Társulat fiókhivatalai között. Például a mi szingapúri raktárunk egy rövid értesítést kapott, mely szerint három német úttörőnek valamikor egy névtelen hajón ismeretlen megbízatással Szingapúrba kellene érkeznie. Néhány héttel később megérkeztek és izgalmas tíz órát töltöttek velünk. Bár nyelvi nehézségeink voltak, azt meg tudtuk érteni, hogy kinevezésük helye Sanghaj.

Kinevezésem Sanghajba

Egy évvel később én is megkaptam a kinevezést, hogy Sanghajban szolgáljak. Nem volt meg az utca címe, csak a postafiókszám. Miután alaposan kikérdeztek a postahivatalnál, kellőképpen igazolni tudtam a személyazonosságomat ahhoz, hogy megadják a Társulat tartózkodási helyét. A kínai bérlő azonban tájékoztatott, hogy a fiókhivatal elköltözött és nincs további cím.

’Mit csináljak most?’ — szerettem volna tudni. Csendesen imát mondtam a vezetésért. Ahogy felnéztem, a pillantásom három emberre esett, valamivel magasabbak voltak, mint általában az itteni emberek és valahogy más volt a megjelenésük. Pontosan úgy néztek ki, mint az a három német testvér, akik Szingapúrban megszakították útjukat arra a röpke néhány órára. Gyorsan elébük léptem.

„Elnézést kérek” — hebegtem izgatottan. Megálltak és fürkésző szemekkel csodálkozva meredtek rám. „Szingapúr. Jehova Tanúi. Emlékeztek rám?” — kérdeztem.

Néhány pillanat múlva válaszoltak: „Ja! Ja! Ja!” Önkéntelenül összeölelkeztünk, és örömkönnyek gördültek végig az arcomon. Több millió ember közül, hogyan lehetséges, hogy ennek a három embernek pont akkor kellett elmenniük azon a helyen és abban a bizonyos időpontban? Én csak egyszerűen azt mondtam: „Köszönöm, Jehova.” Három kínai család, a három német testvér és én voltunk összesen Tanúk Sanghajban.

Hongkong, majd Burma

Miután néhány hónapot szolgáltam Sanghajban, Hongkongba kaptam megbízatásomat. Amikor a várt úttörőtársam nem érkezett meg, magam maradtam az egyedüli Tanú a gyarmaton. Újra emlékezetembe kellett idéznem, amit Jehovának mondtam: „Itt vagyok, küldj engem!”

A tevékenységem főként az angolul beszélő kínai emberekre irányult, azonban nehéznek bizonyult bejutnom a házak kapuin, mivel az odaállított szolgálók csak kínaiul beszéltek. Így megtanultam egy keveset a kínai nyelv két legtöbbet használt nyelvjárásából. Bevált! Odamentem a szolgáló őrökhöz, megmutattam a névjegyemet, kevés kínai tudásomat bevetettem, majd ezután általában bevezettek.

Egyszer, amikor egy iskolát látogattam meg, ugyanezt az eljárást követtem, annak érdekében, hogy az igazgatóval beszélhessek. Egy fiatal tanárnővel találkoztam az előcsarnokban. Néhány tantermen keresztül követtem, felfigyeltem a gyermekek tiszteletteljes magatartására és arra készültem, hogyan fogok bemutatkozni az igazgatónak. A tanárnő kopogott, kinyitotta az ajtót és jelezte, hogy menjek előre. A legnagyobb megrökönyödésemre udvariasan a toalettre vitt! Úgy tűnt, félreértették, amit mondtam kínaiul, és ahogy később az igazgató elmondta, tévesen vízvezeték- és csatornaellenőrnek néztek.

Négy hónapi tevékenység után a hongkongi rendőrség tájékoztatott, hogy betiltották a prédikálómunkánkat, és vagy elhallgatok, vagy kiutasítanak. A kiutasítást választottam, mivel még mindig volt lehetőség arra, hogy valahol máshol prédikáljak. Mialatt Hongkongban voltam, elhelyeztem 462 könyvet és két másik embernek segítettem, hogy részt vehessen a szolgálatban.

Hongkongból Burmába kaptam meg a kinevezésemet. Itt úttörőszolgálatot végeztem, és segédkeztem a raktár munkájában Rangoonban (ma Yangon). Az egyik legérdekesebb tapasztalatot akkor éltük át, amikor a Rangoontól Mandalayig vezető főút mentén szétszórtan elhelyezkedő városokban, falvakban és a kínai határmenti Lashio városban prédikáltunk. Az úttörőtársammal együtt az angolul beszélő közösségekre irányítottuk a figyelmünket, és több száz előfizetést szereztünk a Vigasz (ma az Ébredjetek!) folyóiratra. Mellesleg ez volt az a főút Rangoontól Mandalayig, amely úgy vált ismertté, mint a Burmai út, az az út, amelyen az amerikai hadi utánpótlást Kínába küldték.

Miközben a bokáig érő porban kutyagoltunk, gyakran éreztük annak a szükségét, hogy megfürödjünk. Ez vezetett a bevezetőben említett incidenshez, amikor letartóztattak bennünket, miközben éppen fürödtünk a folyóban egy híd alatt. Nem sokkal ezután a katonai hadműveletek és a betegség arra kényszerített minket, hogy térjünk vissza Rangoonba. Egészen 1943-ig tudtam Burmában maradni, amíg a háború fokozott hadműveletei arra nem kényszerítettek, hogy visszatérjek Ausztráliába.

Vissza Ausztráliába

Időközben Jehova Tanúi tevékenységét betiltották Ausztráliában. A betiltást azonban hamarosan feloldották és végül újra meghívtak, hogy a fiókhivatalban dolgozzam. Később, 1947-ben feleségül vettem Betty Mosst, aki az ausztráliai fiókhivatalnál dolgozott. Betty édesapja és édesanyja úttörő volt, és arra buzdították őt is és a bátyját is, Billt, hogy az úttörőszolgálat legyen az életcéljuk. Betty 14 évesen kezdte el az úttörőszolgálatot, azon a napon, amikor befejezte az iskolát. Úgy gondoltam, jól illenénk egymáshoz, amennyiben ő is azt mondja Jehovának: „Itt vagyok, küldj engem!”

Mikor egyéves házasok voltunk, meghívtak a körzetfelvigyázói munkára, hogy látogassam meg Jehova Tanúinak a gyülekezeteit. Igazi kihívás volt Ausztrália elhagyatott vidékein munkálkodni. A hirtelen esőzések okozta vízáradat gyakran jelentett problémát az utazásnál, különösen a csúszós, agyagos utakon. Nyáron a hőmérséklet felszökött egészen 43 °C-ig árnyékban. Mivel vászonsátrakban laktunk, úgy éreztük, a nyári kánikula majdnem elviselhetetlen, a tél pedig kegyetlenül hideg.

Öröm volt kerületfelvigyázóként szolgálni, amikor még csak két kerület volt Ausztráliában. Donald Maclean szolgált az egyik kerületben és én a másikban. Akkoriban kerületet cserélhettünk. Felvillanyozó érzés hallani azokról a gyülekezetekről, ahol egykor szolgáltunk. A Biblia igazságának magvai kétségtelenül kicsíráztak és termést hoztak.

Vissza oda, ahol minden elkezdődött

1961-ben kiváltságomban állt részt venni a Gileád misszionárius iskola első osztályán, miután az a New York-i Brooklynba költözött. Már korábban is kaptam meghívást az iskolába, de egészségügyi okok miatt nem tudtam elfogadni. A tíz hónapos tanfolyam befejeztével felkértek, hogy vállaljam el új megbízatásomként Új-Zélandot.

Így 1962 januárjától Betty és én itt vagyunk Új-Zélandon, a világ végén. Gyakran utalnak rá, mint a Csendes-óceán egyik gyöngyszemére. Teokratikus értelemben öröm volt mind a körzet-, mind a kerületfelvigyázói munkában szolgálni. Az elmúlt 14 évben — 1979 áprilisa óta — az új-zélandi fiókhivatalban dolgozunk.

Bettyvel mindketten a hetvenes éveink közepén járunk és együttesen 116 évet töltöttünk el a teljes idejű Királyság-szolgálatban. Betty 1933 januárjában kezdte el az úttörőszolgálatot, én 1937 áprilisában. Nagy az örömünk, amint látjuk, mit tesznek a mi szellemi gyermekeink és unokáink; amit mi tettünk, amikor mi voltunk fiatalok, nevezetesen figyelembe vettük a Prédikátor 12:3 tanácsát: „Emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében.”

Micsoda kiváltság, hogy gyakorlatilag az egész életünket Isten Királysága jó hírének prédikálásával és tanítványképzéssel töltöttük, ahogyan a mi Urunk, Jézus Krisztus megparancsolta! (Máté 24:14; 28:19, 20). Annyira boldogok vagyunk, hogy Isten meghívására úgy válaszoltunk, mint Ésaiás próféta régen: „Itt vagyok, küldj engem.”