Az Úr vacsorája — Milyen gyakran kell megtartani?

KARÁCSONY, húsvét, búcsúk. Sok ünnepet és ünnepséget tartanak a kereszténység egyházai. De tudod, hány ünnep megtartását rendelte el Jézus a követői számára? A válasz: csupán egyet! Egyetlen más ünnepséget sem engedélyezett a keresztényiség Megalapítója.

Nyilvánvaló, ha Jézus csupán egy ünnepet vezetett be, akkor ez az ünnep nagyon fontos. A keresztényeknek pontosan úgy kellene megtartaniuk, ahogyan Jézus meghagyta. Mi volt ez az egyedülálló szertartás?

Az egyetlen ünnep

Ezt a szertartást Jézus vezette be halála napján. A zsidó Pászka-ünnepről emlékezett meg apostolaival. Majd ezután továbbadta nekik a kovásztalan Pászka-kenyeret és ezt mondta: „Ez jelenti az én testemet, amely tiérettetek adatik.” Ezután Jézus továbbadott egy pohár bort a következőket mondva: „Ez a pohár jelenti az új szövetséget az én vérem által, amelyet tiértetek kell kiontani.” Még ezt is mondta: „ezt cselekedjétek . . . az én emlékezetemre” (Lukács 22:19, 20, NW; 1Korinthus 11:24–26). Úr Vacsorájának, vagy Emlékünnepnek hívják ezt a szertartást. Ez az egyetlen ünnep, amelynek megtartását Jézus meghagyta követői számára.

Sok egyház azt állítja, hogy ők megtartják ezt a szertartást a többi ünnepséggel együtt, azonban a legtöbben másképp emlékeznek meg róla, mint ahogyan Jézus meghagyta. Talán a legfigyelemreméltóbb különbség az ünnep megtartásának gyakoriságában mutatkozik. Némely egyház havonta, hetente, sőt még naponta is megtartja. Vajon ez volt Jézus szándéka, amikor ezt mondta követőinek: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” A Csia fordítás ezt mondja: „Ezt cselekedjétek rám emlékezésül!” (1Korinthus 11:24, 25). Milyen gyakran tartanak meg egy emlékünnepet vagy évfordulót? Általában csak egyszer egy évben.

Azt se feledd, hogy Jézus a zsidó naptár szerinti niszán hó 14-éna vezette be ezt a szertartást, és ezután halt meg. Ez a Pászka-nap volt, a zsidókat az i. e. XVI. században történt, Egyiptomból való nagy szabadulásukra emlékeztető ünnepség. Abban az időben a bárány feláldozása a zsidó elsőszülöttek megmenekülését eredményezte, míg Jehova angyala minden egyiptomi elsőszülöttre lesújtott (2Mózes 12:21, 24–27).

Hogyan segít ez nekünk a megértésben? Nos, a keresztény Pál apostol ezt írta: „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk” (1Korinthus 5:7). Jézus halála egy nagyobb Pászka-áldozat volt, az emberiség számára ezzel lehetőséget adva egy sokkal nagyszerűbb megmentésre. A keresztények számára ezért Krisztus halálának Emlékünnepe került a zsidó Pászka helyébe (János 3:16).

A Pászkát évenként ünnepelték. Ésszerű tehát, hogy az Emlékünnepet is évenként ünnepeljük. A Pászka — Jézus halálának napja — mindig a zsidó niszán hónap 14-ére esett. Éppen ezért Krisztus haláláról egy évben egyszer kell megemlékeznünk, a niszán hó 14-ének megfelelő naptári napon. 1994-ben ez a nap március 26. szombat, naplemente után. Miért nem tartanak azonban a kereszténység egyházai különösebb szertartást ezen a napon? Ha egy rövid pillantást vetünk a történelemre, választ kapunk erre a kérdésre.

Veszélyben az apostoli szokás

Nem kétséges, i. sz. az első század folyamán azok, akiket Jézus apostolai irányítottak pontosan úgy ünnepelték az Úr Vacsoráját, ahogyan ő meghagyta nekik. A második század folyamán azonban néhányan kezdték megváltoztatni a megemlékezés időpontját. A hét első napján (amely ma vasárnap) tartották az Emlékünnepet, nem pedig azon a napon, amely niszán hó 14-ének felelt meg. Miért tették ezt?

A zsidóknál a nap úgy körülbelül este hat órakor kezdődött és másnap ugyanezen időpontig tartott. Jézus i. sz. 33. niszán hó 14-én halt meg, ami csütörtök estétől péntek estig tartott. A harmadik napon, vasárnap kora reggel támadt fel. Néhányan évente egy állandósult napon szerették volna megtartani a Jézus haláláról való megemlékezést, ahelyett hogy azon a napon tartották volna meg, amely napra esett niszán 14. Ezenkívül Jézus feltámadásának napját fontosabbnak tartották, mint halálának a napját. Éppen ezért a vasárnap mellett döntöttek.

Jézus azt hagyta meg, hogy a haláláról emlékezzenek meg és ne a feltámadásáról. S mivel a zsidó Pászka minden évben más napra esik a most használatos Gergely-naptár szerint, természetesen, ugyanez igaz az Emlékünnepre is. Éppen ezért sokan ragaszkodtak az eredeti elrendezéshez, és minden évben niszán hó 14-én tartották meg az Úr Vacsoráját. Idővel quartodecimánusoknak kezdték el őket hívni, amely „tizennégyeseket” jelent.

Néhány tudós felismerte, hogy a „tizennégyesek” követték az eredeti apostoli mintát. Egy történész a következőket mondta: „Ami a Pászka [az Úr Vacsorája] megtartásának napját illeti, a kis-ázsiai quartodecimánus egyházak a jeruzsálemi egyház szokását követték. A második században ezek az egyházak pászkájuk során niszán hó 14-én emlékeztek meg a megváltásról, amely Jézus halála által valósult meg” (Studia Patristica, 1962. V. kötet 8. oldal).

Erősödik a vita

Bár sokan követték Kis-Ázsiában az apostoli gyakorlatot, Rómában vasárnap tartották meg az Úr vacsoráját. I. sz. 155-ben a szmirnai Polükarposz az ázsiai gyülekezetek képviselőjeként meglátogatta Rómát, hogy megvitassák ezt a kérdést és egyéb nehézségeket. Sajnos nem született megegyezés ebben a dologban.

A lyoni Irenaeus a következőket írta levelében: „Még [a római] Anikétosz sem tudta rávenni Polükarposzt, hogy ne tartsa meg azt, amit mindig is megtartott a mi Urunk tanítványával, Jánossal és a többi apostollal együtt, akikkel kapcsolatban állt; de Polükarposz sem tudta rávenni Anikétoszt ennek megtartására, mivel Anikétosz azt mondta, hogy az előtte levő vének szokásához kell ragaszkodnia” (Eusebius, 5. könyv 24. fejezet). Figyeld meg, hogy Polükarposz a beszámoló szerint az apostolok tekintélyére alapozta állásfoglalását, míg Anikétosz az őt megelőző római vének szokására hivatkozott.

Ez a vita az i. sz. második század végéig csak fokozódott. I. sz. 190 körül egy bizonyos Viktort választottak meg római püspöknek. Ő úgy vélte, hogy az Úr Vacsoráját vasárnap kell megtartani, és próbálta megszerezni ehhez a lehető legtöbb vezető támogatását, amilyen sokét csak tudta. Viktor nyomást gyakorolt az ázsiai gyülekezetekre, hogy térjenek át a vasárnapi elrendezésre.

A Kis-Ázsiában élőket képviselve az efézusi Polükratész kijelentette, hogy nem hajlandók engedni a nyomásnak. Ezt mondta: „Mi pedig sértetlenül üljük meg ezt a napot, semmit sem teszünk hozzá, de semmit sem veszünk el belőle.” Több tekintélyt felsorolt, köztük János apostolt is. „Ezek mindannyian — jelentette ki — a . . . tizennegyedik napon ülték meg a húsvétot, az evangéliumi hagyománytól semmiben sem tértek el.” Polükratész még hozzáfűzte: „Ezért testvéreim . . . én nem ijedek meg attól, aki minket megfenyeget. Mert a mi nagy példaképeink azt is mondották: Inkább kell engedelmeskedni az Istennek, mint az embereknek” (Ókeresztényi írók, III. kötet 56. oldal XLV. pont).

Viktor nem volt elragadtatva ettől a választól. Egy történelmi tanulmány arról számol be, hogy „kiközösítette az összes ázsiai egyházat, és körlevelet küldött minden egyházhoz, amely egyetértett vele, hogy nem szabad közösséget ápolni velük”. „Ezt az elhamarkodott és merész tettet” azonban „az ő oldalán álló bölcs és józan férfiak mindegyike kelletlenül fogadta, néhányan közülük élesen írtak neki, azt tanácsolva . . ., őrizze meg a szeretetet, az egységet és a békét” (Bingham: Antiquities of the Christian Church, 20. könyv 5. fejezet).

Intézményesített hitehagyás

Az ilyenfajta tiltakozások ellenére a kis-ázsiai keresztények egyre inkább elszigeteltekké váltak a miatt a kérdés miatt, hogy mikor kell megünnepelni az Úr Vacsoráját. Különféle változatok szivárogtak be mindenfelé. Voltak, akik niszán hó 14-étől kezdve a vasárnapig tartó időszak alatt végig ünnepeltek. Mások gyakrabban tartották meg — minden héten vasárnap.

Az arles-i zsinat (Franciaország) i. sz. 314-ben megpróbálta kikényszeríteni a római elrendezést, és kizárni mindenféle más lehetőséget. A megmaradt quartodecimánusok kitartottak. A pogány Konstantin császár i. sz. 325-ben összehívott egy egyetemes zsinatot, a niceai zsinatot, hogy ezt lezárja és még egyéb olyan ügyeket, amelyek megosztották birodalmában az állítólagos keresztényeket. Ez a zsinat kiadott egy rendeletet, amely arra utasított Kis-Ázsiában mindenkit, hogy alkalmazkodjon a római szokáshoz.

Érdekes megfigyelni az egyik fő érvet, amelyet arra hoztak fel, hogy elhagyják Krisztus halála Emlékünnepének a zsidó naptár szerinti dátumnak megfelelő megtartását. A K. J. Hefele által kiadott A History of the Christian Councils című könyv elmondja: „Kijelentették, hogy kiváltképp nem méltó a legszentebb ünnephez a zsidók szokása (számítása) szerint ünnepelni, akiknek a kezét a legszörnyűbb bűntett szennyezi, és akiknek az elméje elvakult volt” (I. kötet 322. oldal). A zsidó szokás követését „a zsidó zsinagógáknak való »szégyenteljes alárendeltségnek«” tekintették, „ami bosszantotta az egyházat” — számol be róla J. Juster, idézve ahogyan a Studia Patristica, idézi őt az 1961-es kiadásban a IV. kötet 412. oldalán.

Ez bizony antiszemitizmus! Azokat, akik Jézus halálának Emlékünnepét ugyanazon a napon tartották, amikor ő meghalt, júdaistáknak tekintették. Elfelejtették, hogy maga Jézus is zsidó volt, és hogy ő adta meg e napnak a jelentőségét, felajánlva ekkor életét az emberiség érdekében. Ettől kezdve a quartodecimánusokat eretnekekként és szakadárokként elítélték és üldözték. Az antiochiai zsinat i. sz. 341-ben elrendelte, hogy ki kell őket közösíteni. Mindennek ellenére még mindig sokan voltak quartodecimánusok i. sz. 400-ban, és kis számban még ezután is sokáig kitartottak.

Ettől az időtől kezdve a kereszténység nem tért vissza Jézus eredeti elrendezéséhez. William Bright professzor beismerte: „Amikor Jézus kínszenvedéséről kezdtek egy külön napon, nagypénteken megemlékezni, már túl késő volt ahhoz, hogy azt csupán a »pászkával« kapcsolatos hagyományokra korlátozzák, amelyeket Szt. Pál az áldozati halállal hozott összefüggésbe: a »pászkával« kapcsolatos hagyományokat szabadon magára a feltámadási ünnepre vonatkoztatták, és az eszmék kavarodása honosodott meg a görög és latin kereszténység rituális nyelvezetében” (The Age of the Fathers, I. kötet 102. oldal).

Mi a helyzet napjainkban?

„Ennyi év után — kérdezheted — számít az, mikor tartjuk meg az Emlékünnepet?” Igen, számít. Ezeket a változtatásokat független gondolkozású, hatalomra törekvő emberek hozták. Az emberek a saját eszméiket követték, ahelyett hogy engedelmeskedtek volna Jézus Krisztusnak. Nyilvánvalóan beteljesedett, amire Pál figyelmeztetett: „én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jőnek ti közétek [keresztények közé] gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják” (Cselekedetek 20:29, 30).

A hangsúly itt az engedelmességen van. Jézus csupán egy megtartandó ünnepet vezetett be a keresztények számára. A Biblia világosan elmagyarázza, mikor és hogyan kell ezt megtartani. Kinek van hozzá akkor joga, hogy ezen változtasson? A korai quartodecimánusok inkább elszenvedték az üldöztetést és a kiközösítést, minthogy megalkudjanak ebben a tekintetben.

Talán felkelti érdeklődésedet, ha megtudod, hogy még mindig vannak e földön keresztények, akik tiszteletben tartják Jézus kívánságát, és halálának Emlékünnepéről azon a napon emlékeznek meg, amelyet meghatározott. Jehova Tanúi ez év március 26-án szombaton 18 óra után jönnek össze Királyság-termeikben a világ minden részén, amikor niszán hó 14. napja megkezdődik. Ugyanazt fogják akkor tenni, amit Jézus is mondott, hogy meg kell tenniük ezen legjelentőségteljesebb alkalomkor. Miért ne tartanád meg az Úr Vacsoráját velük? Azáltal, ha jelen vagy, te magad is kimutathatod, hogy tiszteletben tartod Jézus Krisztus kívánságát.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 6. oldalon]

„AZ A DRÁGA VÁLTSÁGDÍJ”

Jézus Krisztus váltságáldozata távolról sem csupán tantétel. Jézus a következőket mondta önmagáról: „az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért” (Márk 10:45). Azt is elmondta, hogy „úgy szerette Isten” az emberiség e világát, „hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3:16). A halottak előtt a váltságdíj által nyílik meg az út a feltámadáshoz, és ezáltal válik lehetővé az örök élet kilátása (János 5:28, 29).

Jézus Krisztus e létfontosságú haláláról emlékeznek meg az Úr Vacsorájának megtartásakor. Áldozata oly sok mindent vált valóra! Egy hölgy, akit istenfélő szülők neveltek, és aki évtizedeken keresztül járt Isten igazságának ösvényén, a következő szavakkal fejezte ki háláját:

„Nagyon várjuk az Emlékünnepet. Minden évben egyre különlegesebbé válik. Emlékszem, mikor húsz évvel ezelőtt ott álltam a ravatalozónál, néztem drága édesapám holttestét, és igazi szívből jövő értékelést kezdtem érezni a váltságdíj iránt. Azelőtt csupán elméleti síkon gondoltam rá. Ó, mennyire ismertem mindazokat a bibliaverseket, és azok magyarázatát! De csak akkor töltötte el szívem örömmel igazán, hogy mit is fog megvalósítani számunkra az a drága váltságáldozat, amikor megéreztem a halál rideg valóságát.”