Valóban lopásnak minősül?

ABIODUN főpincér volt egy nagy hotelben, Nigériában. Egyik este a különterem bezárásakor talált egy erszényt, amelyben 1827 USA-dollárnak megfelelő készpénz volt. Késedelem nélkül leadta a pénzt, amelyet később keresett is a tulajdonosa, a hotel egyik vendége. A hotel vezetősége kettős előléptetéssel jutalmazta Abiodunt, és az „év legjobb dolgozója” díjat adományozta neki. A pénz tulajdonosa is megjutalmazta őt.

A Quality nevű helyi hírmagazin kiemelt helyen közölte a történteket, „Jó Szamaritánusnak” nevezve Abiodunt. Amikor arról kérdezte őt a Quality, hogy érzett-e kísértést a pénz eltulajdonítására, Abiodun így felelt: „Jehova egyik Tanúja vagyok. Így hát, ha találok valamit, ami nem az enyém, visszaadom azt a tulajdonosnak.”

Sokan meglepődtek a környéken Abiodun nyilvánvaló becsületességén. Abiodun Tanú-társait örömmel töltötték el a történtek, de nem lepődtek meg. Jehova Tanúi magasrendű alapelveikről ismertek az egész földön. A becsületesség náluk nem kivétel, hanem szabály, amely nélkülözhetetlen része az igaz keresztényiségnek.

Esetenként azonban a körülmények mintha elhomályosítanák a becsületes és nem becsületes dolgok közötti határvonalat. Gondolkodj el a következő helyzeten. Festusnaka, aki a hozzájárulásokat és számlákat kezelte Jehova Tanúi egyik nyugat-afrikai gyülekezetében, pénzre volt szüksége, mégpedig égetően. Súlyos műtétet kellett végrehajtani feleségén, amely orvosai szerint nem tűrt halasztást. A kórház ötven százalékos előleget kért.

Festusnak szüksége volt a pénzre. Amikor több személyhez is kölcsönért folyamodott, elutasításba ütközött. Ekkor a gondjaira bízott pénzre gondolt, és így érvelt: „Vajon helyes dolog életveszélynek kitennem a feleségemet, ha egyszer tehetek valamit ez ellen? Miért ne »vennék kölcsön« a gyülekezet pénzéből? Vissza tudom fizetni, ha megadja néhány adósom a tartozását.”

Festus felhasználta a kórházi költségek kifizetésére a pénzt, ami nem az övé volt. Vajon helyesen érvelt? Igazolható volt a cselekedete, ha figyelembe vesszük, hogy vészhelyzettel nézett szembe?

Kinek a pénze?

E kérdéseket boncolgatva tekintsünk át röviden néhány pontot az olyanfajta pénz céljára és forrására vonatkozóan, amilyet elvett Festus. A pénzalap a gyülekezet tagjainak önkéntes hozzájárulásaiból tevődik össze, akik Jehova tiszta imádatát kívánják előmozdítani (2Korinthus 9:7). Nem munkabérfizetésre használjuk, mivel senki sem kap fizetést a gyülekezetben végzett munkájáért. Ellenkezőleg, az anyagi hozzájárulásokat elsősorban az összejöveteli hely — rendszerint Királyság-terem — megszerzésére és gondozására fordítjuk. Ez kedvező és kényelmes helyet biztosít fiataloknak és időseknek, gazdagoknak és szegényeknek, ahol bibliai oktatás céljából találkozhatnak.

Kié ez a pénz? A gyülekezeté, mint közös tulajdon. Egy gyülekezeti tag sem döntheti el egyénileg, hogy mire költendő a pénz. Bár a vének testülete irányítja a gyülekezet megszokott költségeinek kifizetését, ha rendkívüli kiadásra van szükség, a vének a teljes gyülekezet elé terjesztik az ügyet jóváhagyás végett.

Kölcsönzés vagy lopás?

Festus kölcsönzésnek tekintette cselekedetét, mert úgy tervezte, hogy a lehető leghamarabb visszahelyezi a pénzt. A magyar nyelv értelmező szótára azonban más szavakkal jelöli azt, ha valaki ’a tulajdonos tudta és beleegyezése nélkül alattomban és jogtalanul birtokába vesz valamit’. Ilyen szavak a „lopás” és a „tolvaj”. Festus engedély vagy felhatalmazás nélkül vett el a gyülekezet pénzéből. Így tehát lopásban, igen lopásban volt vétkes. Tolvaj volt.

Hogy mennyire ítélhető el a lopás, annak természetesen megvannak az indítéktól függő fokozatai. Láthatjuk ezt Júdás Iskariot példájából, aki azt a megbízást kapta, hogy őrizze Jézus és a hű apostolok pénzét. A Biblia ezt mondja: „[Júdás] tolvaj vala, és nála vala az erszény, és amit abba tesznek vala, elcsené” (János 12:6). Gonosz szívtől és leplezetlen kapzsiságtól hajtva Júdás egyre romlottabbá vált. Végül is odáig süllyedt, hogy 30 ezüstpénzért kész volt elárulni Isten Fiát (Máté 26:14–16).

Festust azonban a gyengélkedő felesége iránti törődése hajtotta. Vajon ez azt jelenti, hogy ártatlan volt? Semmi esetre sem. Figyeld meg, mit mond a Biblia egy másik lopásról, amely látszólag vészhelyzetben történik: „Nem vetik meg a tolvajt, ha azért lop, hogy jóllakjék, mert éhezik; mégis hétannyit kell fizetnie, ha rajtakapják, háza egész vagyonába is kerülhet” (Példabeszédek 6:30, 31, Újfordítású revideált Biblia). Más szóval, ha elkapják a tolvajt, szembe kell néznie a törvény szerint megérdemelt büntetéssel. A Mózesi Törvény kártérítésre kötelezte a tolvajt a bűntettéért. A Biblia tehát nemhogy támogatná vagy mentegetné a lopást, de arra figyelmeztet, hogy még a vészhelyzetben elkövetett tolvajlás is gazdasági veszteséghez, szégyenhez és — ami a legrosszabb — Isten helyeslésének elvesztéséhez vezethet.

Jehova Tanúiként az igaz keresztényeknek, s különösen a gyülekezeti felelősségekkel felruházott személyeknek, egytől egyig jó példát kell mutatniuk, ’ne lehessen kifogást emelni ellenük’ (1Timótheus 3:10, Új Testamentum, 1930). Festus nem kapta meg a remélt pénzt adósaitól, és így nem tudta visszahelyezni a pénzt, amit elvett. Kitudódott a cselekedete. Mi lett vele? Ha megbánást nem tanúsító tolvaj lett volna, kiközösítették volna a tiszta keresztényi gyülekezetből (1Péter 4:15). De furdalta a lelkiismeret, és megbánta bűnét. Ennélfogva a gyülekezetben maradhatott, noha elvesztette szolgálati kiváltságait.

Bizalom Istenben

Pál apostol arra figyelmeztetett, hogy egy magát Jehova szolgájának valló személy tolvajlása szégyent hozhat Isten nevére és az Ő neve népére. Ezt írta Pál: „A ki azért mást tanítasz, magadat nem tanítod-é? a ki azt hirdeted, hogy ne lopj, lopsz-é? Mert az Istennek neve miattatok káromoltatik” (Róma 2:21, 24).

Agur, az ősi időkben élt bölcs férfi ugyanezt hangsúlyozta. Annak elkerüléséért imádkozott, hogy ’a szükségtől kényszerítve lopjon, és hamisan esküdjön Istene nevére’ (Példabeszédek 30:9, Káldi fordítás). Figyeld meg, hogy e bölcs férfi elismerte, hogy a szegénység olyan körülményeket teremthet, hogy még egy igazságos személy is kísértést érezhet a tolvajlásra. Igen, a nehéz idők próbára tehetik egy keresztény abba vetett hitét, hogy Jehova képes kielégíteni népe szükségleteit.

Mégis, Jehova lojális Tanúi — beleértve a szegényeket is — hisznek abban, hogy Isten „megjutalmazza azokat, a kik őt keresik” (Zsidók 11:6). Tudják, hogy Jehova megjutalmazza hűségeseit, segítséget nyújtva nekik szükségleteik kielégítéséhez. Jézus világossá tette ezt Hegyi beszédében, midőn ezt mondta: „Ne vegyetek hát gondot magatokra ilyen beszéddel: Mit együnk? mit igyunk? mivel ruházkodjunk? . . . Hiszen mennyei Atyátok tudja, hogy mindezekre szükségetek van. A királyságot és az Isten igazságosságát keressétek előbb és azokhoz ezeket is hozzáadják majd nektek!” (Máté 6:31–33, Csia fordítás).

Hogyan látja el Isten a szükségben lévőket a keresztény gyülekezetben? Sokféleképpen. Például a hívőtársakon keresztül. Isten szolgái őszinte szeretetet nyilvánítanak ki egymás iránt. Komolyan veszik a Biblia intését: „Akinek pedig világi javai vannak és látja, hogy az atyjafia szűkölködik, és bezárja előtte az ő szivét, hogyan marad meg abban az Isten szeretete? Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal” (1János 3:17, 18, Czeglédy fordítás).

Világszerte több mint 73 000 gyülekezetben, Jehova több mint négy és fél millió Tanúja törekszik arra szorgalmasan, hogy az Ő igazságos alapelvei szerint szolgálja Istent. Tudják, hogy Isten sohasem hagyja el lojálisait. Akik hosszú évek óta szolgálják Jehovát, azok Dávid királlyal egyetértve emelik fel hangjukat, aki ezt írta: „Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé” (Zsoltárok 37:25).

Mennyivel jobb, ha Istenbe, e szavak ihletőjébe veti hitét az ember, semhogy engedjen a tolvajlás kísértésének, és esetleg örökre elveszítse Isten kegyét! (1Korinthus 6:9, 10).

[Lábjegyzet]