A hazudni nem tudó Isten támogatott

MARY WILLIS ELMONDÁSA ALAPJÁN

A gazdasági világválság hatása 1932-re Nyugat-Ausztrália elhagyatott vidékeit is utolérte. Ebben az évben, mikor még csak 19 éves voltam, Ellen Davies-szel olyan területet kaptunk megbízatásként a prédikálásra, amely körülbelül 100 000 négyzetkilométert foglalt magában. A kiindulópontunk Wiluna kisvárosa volt, mintegy 950 kilométerrel északkeletre Nyugat-Ausztrália fővárosában, Perthben lévő otthonunktól.

AZ ODAFELÉ vezető úton egy kedves kalauz osztotta meg velünk a vonat személyzeti kocsiját. Minden egyes alkalommal, amikor a vonat megállt, a kalauz kedvesen elmondta, mennyi ideig maradunk. Így lehetőségünk volt arra, hogy leszálljunk és tanúskodjunk ezeknek az elszigetelt vasúti településeken élő embereknek. Végül megérkeztünk Wilunába, egy bányászvárosba, éppen egy homokvihar kellős közepén.

Mindemellett az a hely, ahol a vonat megállt Wilunánál, majdnem három kilométerre volt a várostól. Egyikünk sem volt túl erős, és három nehéz doboz irodalmunk meg két bőröndünk volt. Most mit tegyünk? Felakasztottuk az egyik dobozt egy botra és megfogtuk a bot egy-egy végét. Ilyen módon egyesével elvittük a dobozokat. Hétszer kellett megtenni a háromkilométeres utat, hogy bevigyük a három dobozt és a bőröndjeinket a városba. Gyakran álltunk meg pihenni, mivel nagyon sajgott a kezünk.

A homok, sajgó kezünk és kifáradt lábunk ellenére élveztük a kihívást és a kalandot. Mindketten éreztük, Jehova velünk van, és támogat minket abban, hogy megbirkózzunk a távoli területeken való prédikálás kezdeti, viharos nehézségeivel. Hamarosan láttuk áldását munkánkon is, hiszen az utunkon tett erőfeszítéseink eredménye lett a fiatal Bob Horn, aki elfogadta a Biblia igazságát. Örömmel tölt el minket, hogy Bob néhány évet a Bétel-szolgálatban tudott eltölteni, és hogy továbbra is folytatta Jehova szolgálatát hűségesen majdnem 50 éven át, egészen 1982-ben bekövetkezett haláláig.

Miközben Wilunából a 725 kilométerrel távolabb eső, tengerparton fekvő Geraldtonba tartottunk, különböző településeken munkálkodtunk. Innen visszautaztunk Perth-be. Néhány éjszakát üres vasúti várótermekben töltöttünk, egyszer még a sínek melletti szénaboglyában is aludtunk.

Házi búzalisztből készült kétszersülttel teli párnahuzatot vittünk magunkkal. Utunk első felében többnyire ez volt az élelmünk. Néha panziókban és étkezdében végzett mosogatással, padlósúrolással kerestük meg ennivalónkat. Máskor meg a forró napon borsót és babot szedtünk. A bibliai irodalmat elfogadó érdeklődők hozzájárulása is segített kiadásaink fedezésében.

Édesanyám példája és a kiskoromban tőle kapott kiképzés erősített meg azokban a napokban, hogy megtartsam Jehovába vetett hitemet és boldogan tudjak megbirkózni a sok nehéz helyzettel.

Keresztény örökség

Édesanyám szilárdan hitt egy Teremtő létezésében, és amióta csak az eszemet tudom, sokat beszélt nekünk, gyerekeknek róla. Hite azonban komoly próbának lett kitéve, amikor hétéves bátyánk az iskolában egy tragikus baleset következtében meghalt. Ám ahelyett, hogy keserűség töltötte volna el Istennel szemben, édesanyám lelkiismeretes bibliatanulmányozásba kezdett. Szerette volna megtudni, ha van rá mód, az ilyen tragédiák okát. A bibliai igazság utáni kutatása jutalommal járt, és az igaz Istennek, Jehovának való önátadását vízben való megkeresztelkedéssel szemléltette az 1920-as évek elején.

Ettől kezdve amikor velünk beszélgetett, gyakran kihangsúlyozta, mennyire biztos Isten ígéreteinek a beteljesedése. Sokszor buzdított minket arra, hogy tartsuk elménkben, bármi történjék is ’Isten nem tud hazudni’. (Titus 1:2, Károli, 1899.) Ennek eredményeképpen húgom, két bátyám családunkkal és unokáinkkal együtt ma Jehova Isten imádói. Két unokaöcsém, Alan és Paul Mason utazófelvigyázóként szolgálnak.

Kiskoromban vágytam az evangelizálómunkára

Nem voltam túl jó tanuló és 1926-ban, 13 éves koromban otthagytam az iskolát. Viszont erős vágyat fejlesztettem ki magamban aziránt, hogy megosszam másokkal azt, amit tanultam a Bibliáról. Édesapám úgy vélte, nem vagyok elég művelt ahhoz, hogy bárkinek is segíteni tudjak, de édesanyám ezt mondta: „Ha csupán azt mondja el az embereknek, hogy közeledik Armageddon háborúja és a szelídek öröklik a földet, már azzal is hirdeti Isten Királyságát.” Így tehát tizenéves korom elején elkezdtem részt venni az ajtóról ajtóra végzett prédikálómunkában, bár egészen 1930-ig nem voltam megkeresztelve. Nem sokkal azután megkezdtem a teljes idejű evangelizálómunkát Perth környékén.

A rákövetkező évben, 1931-ben kezdtük el használni új nevünket, a Jehova Tanúi nevet. Sok házigazda azonban ellenérzéssel fogadta, hogy Istennek a szent nevét használjuk, és nyersen reagált. Én azonban folytattam szolgálatomat a kellemetlen összetűzések ellenére. Biztos voltam benne, hogy Isten nem hazudik, mikor azt ígéri szolgáinak, hogy ’Istentől kapott erővel végezhetik’ szolgálatukat. (1Péter 4:11; Filippi 4:13, Újfordítású revideált Biblia, 1975.)

A „nagy sokaság” meghatározása

1935-ben az óriási ausztráliai kontinens másik részére kaptam megbízatásomat. Ily módon éveken keresztül Új-Dél-Wales állam New England körzetében munkálkodtam úttörőszolgaként, 4000 kilométernyire korábbi perth-i otthonomtól.

Egészen addig Jézus halálának évenként megtartott Emlékünnepén fogyasztottam az emlékjegyekből, a kovásztalan kenyérből és a vörösborból. Bár ezt tartották helyesnek, különösen a buzgó teljes idejű szolgákat illetően, sosem voltam meggyőződve égi reménységemről. Akkor, 1935-ben tették világossá előttünk, hogy megkezdődött egy nagy sokaság begyűjtése, amely a földi örök életben reménykedik. Sokan örömmel fogadtuk, hogy megértettük, mi a nagy sokaság részét alkotjuk, és nem fogyasztottunk többet az emlékjegyekből. (János 10:16; Jelenések 7:9.) A Biblia igazsága egyre világosabban ragyogott, ahogyan Jehova megígérte. (Példabeszédek 4:18.)

Új prédikálási módszerek

Az 1930-as évek közepén kezdtünk el fonográfokat használni szolgálatunkban. Ezért erős biciklieinkre elöl és hátul csomagtartókat kellett felszerelni nemcsak a nehéz fonográf miatt, hanem a lemezek és az irodalmat tartalmazó táskánk miatt is. Nagyon vigyáznom kellett amikor a biciklim teljesen meg volt rakodva, mert ha felborul, túl nehéz lett volna újra felemelni!

Nagyjából szintén ebben az időben kezdtünk el jelszavakat tartalmazó plakátokkal felvonulni. Miközben jártuk a város főbb utcáit, plakátokat vagy szendvicsemberekként figyelemfelkeltő jelmondatokat tartalmazó feliratokat viseltünk odakötözve a testünkhöz vagy a vállunkról lógatva. Úgy éreztem ez a fajta munkálkodás kiváltképp próbára teszi hitemet, különösen amikor letartóztattak és éjszakára bezártak egy kis cellába Lismore városában. Megalázó érzés volt, amikor másnap úgy vittek a tárgyalásra, hogy meg sem fésülködhettem! Jehova azonban ígéretéhez hűen ekkor is támogatott. Az ügyet lezárták, mivel a letartóztatásomat végrehajtó rendőrnek az egyetlen vádja az volt, hogy a plakát sértő volt a vallására nézve.

Vissza nyugatra

Az 1940-es évek elején úttörőként újra visszakerültem Nyugat-Ausztrália vidéki városaiba, hogy ott prédikáljak. Itt további emlékezetes tapasztalatoknak és szellemi áldásoknak örvendhettem. Amikor a megbízatási területem Northam volt, egy elfoglalt háziasszonnyal találkoztam, Flo Timminsszel, aki mintegy 11 kilométerre lakott a várostól. Elfogadta a Kiengesztelés című könyvet, és nem sokkal ezután Jehova Isten önátadott Tanúja lett. Még mindig aktívan tevékenykedik a Királyság-szolgálatban, és lánya, aki akkor még csak négyéves volt, azóta felnőtt és különlegesúttörő-szolgálatot végez.

Ám voltak más feledhetetlen élmények is. Egy alkalommal a társammal épp Northam hídján mentünk át lóvontatású kocsinkon, amikor a ló hirtelen megbokrosodott, és félelmetes vágtába kezdett az örvénylő Avon folyó felett, amely mélyen alattunk folyt. Több mint egy kilométer után lassított le a ló.

Házasság és család

1950-ben feleségül mentem Arthur Willishez, aki évek óta szintén úttörő volt. Nyugat-Ausztrália egyik vidéki városában, Pingellyben telepedtünk le, ahol Jehova egy fiúval, Bentley-vel és egy lánnyal, Eunic-szel áldott meg minket. Amikor a gyermekek elvégezték az iskolát, Arthur úgy döntött, hogy újra beáll az úttörők sorába. Édesapjuk jó példája arra buzdította mindkét gyermeket, hogy elkezdjék az általánosúttörő-szolgálatot, amilyen hamar csak alkalmasak lesznek rá.

Arthur gyakran magával vitte prédikálni a gyermekeket a távol eső vidéki területekre. Időnként egy hétig vagy még tovább is távol maradt velük, sátort verve minden éjszaka. Távollétükkor én otthon maradtam, hogy a család bútorüzletével foglalkozzam, és lehetővé tegyem hármuknak az úttörőszolgálatot.

Szolgálat a bennszülöttek között

Egyik reggel, amikor a család épp visszatért vidéki útjáról, váratlan vendég érkezett. A látogató egy bennszülött volt, aki ezt kérdezte: „Mit csinálni, ha vissza akar jönni?” Először zavarba jöttünk. Majd Arthur felismerte, hogy sok évvel azelőtt közösítették ki a keresztény gyülekezetből iszákosság miatt. Azóta hírhedtté vált nagy ivászata és adósságai miatt.

Arthur elmagyarázta neki, mit szükséges megtennie ahhoz, hogy visszakerüljön Jehova tiszta szervezetébe. Csendben elment, anélkül hogy túl sokat mondott volna és kíváncsiak voltunk, mit fog tenni. Egyikünk sem várta volna, ami az elkövetkező néhány hónap alatt történt. Szinte hihetetlen változásokon ment keresztül! Nemcsak hogy kigyógyult az iszákosságból, hanem meglátogatta a körzetben élő embereket, és emlékeztette őket adósságaira, majd visszafizette nekik tartozását! Ma újra hittestvérünk, és egy ideig úttörőként szolgált.

Sok bennszülött élt Pingellyben, és az egyik leginkább megelégedést adó szolgálatnak örvendhettünk, amikor ezeknek az alázatos embereknek Isten Szavának tanulásában és elfogadásában segítettünk. Olyan hiterősítő számomra, hogy részem volt abban, hogy sok ausztráliai bennszülött embernek segíthettem az igazság megtanulásában!

Amikor Pingellyben gyülekezet alakult, kezdetben a legtöbb tagja bennszülött volt. Sokukat meg kellett tanítanunk írni-olvasni. Ezekben a kezdeti években sokan előítélettel fogadták őket, de a városlakók fokozatosan kezdték a bennszülött Tanúkat tisztelni tiszta életmódjukért és amiért megbízható állampolgárok voltak.

Jehova mindig segít

Drága férjem, Arthur, aki 57 éven át szolgálta Istent hűségesen, meghalt 1986 elején. Köztiszteletben állt Pingelly üzletemberei és a körzetben élő emberek előtt. Jehova ekkor újra támogatott, erőt adva, hogy elviseljem hirtelen elvesztését.

Bentley fiam Nyugat-Ausztrália északi részén vén, ahol feleségével, Lornával az igazságban nevelték fel családjukat. Másik nagy örömöm forrása, hogy Eunice lányom mind a mai napig a teljes idejű szolgálatot végzi. Férjével, Jeffel együtt az úttörőszolgálatban tevékenykednek. Most náluk lakom, és áldásnak érzem, hogy alkalmas vagyok a folyamatos kisegítőúttörő-szolgálat végzésére.

Több mint 60 éven keresztül tapasztaltam Jehova szeretetteljes ígéretének beteljesedését, hogy megerősíti szolgáit, és segít nekik megbirkózni a nehézségekkel, bármilyen körülmények közé is kerüljenek. Mindenről gondoskodik, amire szükségünk van, ha sosem kételkedünk benne, és nem vesszük magától értetődőnek törődését. Hitem erősödött, amint éreztem Isten keze munkáját és láttam, hogyan árasztja ki áldását, sokkal bővebben, mint ahogy azt mi el tudnánk képzelni. (Malakiás 3:10.) Isten igazán nem tud hazudni!

[Kép a 27. oldalon]

Mary 1933-ban

[Képek a 29. oldalon]

Mary és Arthur a későbbi években