Mi lett a hatalommal?

A GONDOLKODÓ emberek belátják, hogy szükség van a hatalomra. Ha nem létezne valamiféle hatalmi rendszer, akkor az emberi társadalom hamar zűrzavarossá válna. Ezért egy alkotmányjoggal foglalkozó klasszikus francia szakkönyv megállapítja: „Bármilyen embercsoportról legyen is szó, az emberek két osztályát találhatjuk meg benne: azokat, akik parancsolnak és azokat, akik engedelmeskednek, azokat, akik rendeleteket adnak ki és azokat, akik alkalmazkodnak azokhoz, vannak vezetők, és vannak tagok, vannak kormányzók, és vannak kormányzottak . . . A hatalom jelenléte minden emberi társadalomban megfigyelhető.”a

A hatalom iránt tanúsított magatartás azonban megváltozott a II. világháborútól fogva, különösen az 1960-as évektől. Ezt az időszakot fejtegetve egy francia enciklopédia „hierarchiaellenes és hatalomellenes válságról” beszél (Encyclopædia Universalis). Az ilyen válság nem lepi meg a Biblia tanulmányozóit. Pál apostol megjövendölte: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek . . ., kérlelhetetlenek . . ., mértéktelenek, féktelenek . . ., felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent” (2Timótheus 3:1–4, Újfordítású revideált Biblia).

Válságban a hatalom

Ez a prófécia jól jellemzi napjainkat és korunkat. A hatalom minden szinten kihívással néz szembe — a családban, az állami iskolákban, az egyetemeken, az üzleti vállalkozásokban, a helyi önkormányzatoknál és a kormányoknál is. A szexuális forradalom, a kemény rap-zene, a diáktüntetések, a vadsztrájkok, a polgári engedetlenség és a terrorcselekmények mind a hatalom iránti tisztelet kudarcának jelei.

A Francia Politikatudományi Intézet és a párizsi napilap, a Le Monde által Párizsban megszervezett szimpóziumon Yves Mény professzor kijelentette: „Egy hatalom csak akkor tud fennmaradni, ha törvényességre támaszkodik.” A hatalom mai válságának az az egyik oka, hogy sokan kételkednek abban, hogy a vezetők törvényesen kerültek hatalomra. Ez annyit jelent, hogy kételkednek a hatalmi állás betöltéséhez való jogukban. Egy közvéleménykutatás feltárta, hogy az 1980-as évek elején az Egyesült Államokban 9, Ausztráliában 10, Nagy-Britanniában 24, Franciaországban 26 és Indiában 41 volt azon lakosok százalékaránya, akik törvénytelennek tartották saját kormányukat.

Az ember keresi a törvényes hatalmat

A Biblia szerint az ember kezdetben Isten közvetlen hatalma alatt élt (1Mózes 1:27, 28; 2:16, 17). De az emberek már nagyon korán erkölcsi függetlenséget követeltek Teremtőjüktől (1Mózes 3:1–6). Miután elutasították a teokráciát vagy Isten-uralmat, másfajta hatalmi rendszereket kellett találniuk (Prédikátor 8:9). Némelyek erőszakkal tettek szert a hatalmukra. Szerintük az erő tette jogosulttá őket. Elegendő volt, hogy megvan ahhoz az erejük, hogy másokra erőltessék akaratukat. A legtöbben azonban szükségesnek érezték, hogy törvényesítsék az uralkodáshoz való jogukat.

A legkorábbi időktől fogva sok uralkodó megtette ezt, mert vagy azt állította magáról, hogy isten, vagy azt, hogy az istenek ruházták fel hatalommal. Ez a „szent királyság” mítikus gondolata, és ilyen királyságra formáltak jogot Mezopotámia korai uralkodói s az ókori Egyiptom fáraói.

Nagy Sándor, az őt követő hellenisztikus királyok, valamint a római császárok közül sokan szintén istennek állították magukat, sőt azt is megkövetelték, hogy imádják őket az emberek. Az ilyen uralkodók alatti rendszerek „uralkodói kultuszként” voltak ismeretesek, és céljuk abban állt, hogy megerősítsék az uralkodó hatalmát a legyőzött egyveleg népek felett. Az uralkodó imádatának visszautasítása államellenes tettként került ítélet alá. A The Legacy of Rome (Róma öröksége) című könyvében Ernest Barker professzor ezt írta: „A [római] császár istenítése és az alattvalói hűség, aminek isteni természete alapján örvend a császár, nyilvánvalóan alapja, de legalábbis összetartó ereje a birodalomnak.”

Ez igaz maradt még azután is, hogy Konstantin császár (i. sz. 306—337 uralkodott) törvényesítette a „keresztényiséget”, és később I. Theodosius császár (i. sz. 379—395 uralkodott) a Római Birodalom államvallásává tette azt. A „keresztény” császárok némelyikét még jóval az i. sz. ötödik század kezdete után is istenként imádták az emberek.

„Két hatalom”, „két kard”

Amikor erősebbé vált a pápaság, elmélyültek az egyház és az állam közötti problémák. Ezért i. sz. az ötödik század végén I. Gelasius pápa kifejtette a „két hatalom” alapelvét: a pápák szent hatalma egyidejűleg áll fenn a királyok királyi hatalmával — a királyok pedig alárendeltjei a pápáknak. Ez az alapelv később a „két kard” tantételévé fejlődött: „A szellemi kardot maguk a pápák forgatták, átruházva a világi kardot a világi uralkodókra, de az utóbbiaknak mindazonáltal a pápai útmutatások szerint kell használniuk a világi kardot” (The New Encyclopædia Britannica). E tantétel alapján a középkorban a katolikus egyház jogot formált arra, hogy császárokat és királyokat koronázzon hatalmuk törvényesítése végett, ily módon állandósítva a „szent királyság” ókori mítoszát.

Ezt azonban nem szabad összekeverni az úgynevezett „királyok isteni jogával”, amely később fejlődött ki, s amely azt a célt szolgálta, hogy megszabadítsa a politikai uralkodókat a pápaságnak való alávetettségtől. Az „isteni jog” teóriája szerint a királyok közvetlenül Istentől, nem pedig a római pápán keresztül kapják hatalmukat az uralkodásra. A New Catholic Encyclopedia megállapítja: „Egy olyan időben, amikor a pápa gyakorolt mindenre kiterjedő szellemi, sőt világi hatalmat az államfők felett, az isteni jog eszméje lehetővé tette a nemzeti államok királyainak, hogy igazolják: hatalmuk éppen úgy isteni, mint a pápa hatalma.”b

A népszuverenitás mítosza

Az idő előrehaladtával másfajta hatalmi forrásokat javasoltak az emberek. Ezek egyike volt a népszuverenitás. Sokan úgy vélik, hogy ez az eszme Görögországban alakult ki. Az ókori görög demokrácia azonban csak néhány városállamban működött, és még ezekben is csak a férfi polgárok szavaztak. A nők, a rabszolgák és a külföldi lakosok, akik becslések szerint a lakosság 50—80 százalékát tették ki, kimaradtak ebből. Aligha népszuverenitás!

Kik mozdították elő a népszuverenitás eszméjét? Meglepő módon a középkor római katolikus teológusai vezették be azt. A XIII. században Aquinói Tamás úgy vélte, hogy noha a szuverenitás Istentől származik, a népre lett átruházva. Ez az eszme népszerűségre talált. A New Catholic Encyclopedia megállapítja: „A XVII. század katolikus teológusainak döntő többsége támogatta ezt az eszmét, mely szerint a nép a hatalom forrása.”

Miért mozdították elő a népszuverenitás eszméjét egy olyan egyház teológusai, amelyben az emberek egyáltalán nem szólhattak bele a pápa, a püspökök vagy a papok megválasztásába? Mert Európában egyes királyok egyre nyugtalanabbá váltak a pápai hatalom alatt. A népszuverenitás teóriája felruházta a pápát azzal a hatalommal, amellyel megbuktathatott egy császárt vagy egy egyeduralkodót, ha ez szükségesnek látszott. Will és Ariel Durant történészek ezt írták: „A népszuverenitás védelmezői között sok jezsuita volt, akik lehetőséget láttak ebben a nézetben arra, hogy gyengítsék a királyi hatalmat a pápai hatalommal szemben. Ha a királyok hatalma a néptől ered és ezért a néptől függ — érvelt Bellarmine bíboros —, akkor nyilvánvaló, hogy alá van vetve a pápák hatalmának . . . Luis Molina, spanyol jezsuita arra a következtetésre jutott, hogy mint a világi hatalom forrása, a nép jogosan megteheti — de csak a szabályos eljárással —, hogy elűz egy igazságtalan királyt a trónról.”

A „szabályos eljárást” természetesen a pápa rendezte el. Ennek megerősítéseként francia katolikus mű — az Histoire Universelle de l’Eglise Catholique — idézi a Biographie universelle-t, amely megállapítja: „Bellarmine . . . általános katolikus tantételként tanítja azt, hogy az uralkodók a nép választása által jutnak hatalmukhoz, és hogy a nép csakis a pápa befolyása alatt élhet e joggal.” (Kiemelés tőlünk.) A népszuverenitás így hát eszközzé vált, amelyet a pápa felhasználhatott arra, hogy befolyásolja az uralkodók kiválasztását, és szükség esetén, hogy elűzesse őket a trónról. A népszuverenitás a legutóbbi időkben lehetővé tette a katolikus hierarchiának, hogy befolyást gyakoroljon a katolikus szavazókra a képviseleti demokráciákban.

A modern demokráciákban a kormány törvényessége azon alapul, amit „a kormányzottak jóváhagyása” néven ismerünk. Itt azonban legjobb esetben is „a többség jóváhagyásáról” van szó, és a szavazók érdektelensége, valamint a politikai trükkök miatt a valóságban ez a „többség” gyakran csupán a lakosság kisebbsége. A „kormányzottak jóváhagyása” ma gyakran alig jelent többet a „kormányzottak belenyugvásánál vagy beletörődésénél”.

A nemzeti szuverenitás mítosza

A korai pápák által előmozdított szent királyság mítosza visszafelé sült el a pápaságra nézve, amikor a királyok isteni jogává alakult át. A népszuverenitás teóriája hasonlóképpen bumerángként vágott vissza a katolikus egyháznak. A XVII. és XVIII. században az olyan világi filozófusok, mint az angol Thomas Hobbes és John Locke, valamint a francia Jean-Jacques Rousseau mélyen elgondolkodtak a népszuverenitás eszméjén. Kidolgozták az uralkodók és az uralom alatt élők közötti „társadalmi szerződés” teóriájának változatait. Alapelveik nem a teológián alapultak, hanem a „természetjogon”, és a gondolat olyan eszmékben érte el csúcspontját, amelyek súlyosan sértették a katolikus egyházat és a pápaságot.

Röviddel Rousseau halála után kitört a francia forradalom. Ez a forradalom lerombolta a törvényesség bizonyos eszméit, de egy újat hozott létre, a nemzeti szuverenitás eszméjét. A The New Encyclopædia Britannica megjegyzi: „A franciák elutasították maguktól a királyok isteni jogát, a nemesség feljebbvalóságát, a római katolikus egyház előjogait.” De „a forradalom kifejlesztette az új elgondolást, a nemzetállam elgondolását”, mondja a Britannica. A forradalmároknak szükségük volt erre az új „elgondolásra”. Miért?

Mert a Rousseau által hirdetett rendszer alatt minden polgár egyenlőképpen szólhatott volna bele az uralkodók megválasztásába. Ennek olyan demokrácia lett volna az eredménye, amelynek alapja az általános választójog — ez pedig olyasvalami, ami nem tetszett a francia forradalom vezetőinek. Duverger professzor kifejti: „Pontosan e nemkívánatosnak tekintett eredmény elkerülése végett történt, hogy 1789 és 1791 között az alkotmányozó nemzetgyűlés burzsoá tagjai kigondolták a nemzeti szuverenitás teóriáját. Az embereket a »nemzettel« azonosították, amelyet valódi entitásnak tekintettek, amely különbözik az alkotórészeitől. Egyedül a nemzet jogosult arra, hogy képviselői által szuverén hatalmat gyakoroljon . . . Noha demokratikusnak látszik, a nemzeti szuverenitás tantétele valójában egyáltalán nem demokratikus, mert voltaképpen bármilyen kormányforma igazolására felhasználható, különösen a zsarnokságéra.” (Kiemelés tőle.)

Az emberi erőfeszítések sikertelenek

A nemzetállamnak mint a hatalom törvényes forrásának elfogadása nacionalizmushoz vezetett. A The New Encyclopædia Britannica megállapítja: „A nacionalizmusról gyakran gondoljuk azt, hogy már nagyon régóta létezik; néha úgy tekintünk rá tévesen, mint ami állandó alkotóeleme a politikai magatartásnak. Valójában az amerikai és a francia forradalmat tekinthetjük első erőteljes megnyilvánulásainak.” E forradalmak óta az amerikai földrészen, Európában, Afrikában és Ázsiában is végigsöpört a nacionalizmus. Kegyetlen háborúkat törvényesített az ember a nacionalizmus nevében.

A brit történész, Arnold Toynbee ezt írta: „A nacionalizmus szelleme a demokrácia új borának fanyar erjedése a törzsi rendszer régi palackjaiban . . . E különös kompromisszum a demokrácia és a törzsi rendszer között messze hatékonyabb volt modern nyugati világunk gyakorlati politikájában, mint maga a demokrácia.” A nacionalizmus nem teremtett békés világot. Toynbee ezt mondta: „A vallás háborúit egy lélegzetvételnyi szünet után a nacionalizmus háborúi követték, és modern nyugati világunkban a vallási fanatizmus szelleme s a nacionalista fanatizmus szelleme nyilvánvalóan egy és ugyanaz a gonosz szenvedély.”

A „szent királyság”, a „királyok isteni joga”, a „népszuverenitás” és a „nemzeti szuverenitás” mítoszokat eszközként használták az uralkodók arra, hogy megpróbálják törvényesíteni az embertársaik feletti hatalmukat. Az emberi uralkodók történelmének megvizsgálása után azonban egy keresztény nem tehet mást, mint hogy egyetért a Salamon által kifejezett gondolattal: „uralkodik az ember az emberen maga kárára” (Prédikátor 8:9).

A keresztények nem a politikai államot, hanem inkább Istent imádják, és felismerik benne minden hatalom törvényes forrását. Egyetértenek Dáviddal, a zsoltárossal, aki kijelentette: „Tied, URam, a nagyság, a hatalom és a fenség, a ragyogás és a méltóság, bizony minden, ami a mennyben és a földön van! Tied, URam, az ország [a szuverenitás, The New Jerusalem Bible], magasztos vagy te, mindenek feje!” (1Krónika 29:11, Úf). Az Isten iránti hódolatból azonban megadják a kellő tiszteletet a hatalomnak úgy világi, mint szellemi vonatkozásban. Hogy miként és miért tudják ezt örömmel megtenni, azt a következő két cikkben fogjuk megvizsgálni.

[Lábjegyzetek]

[Kép a 15. oldalon]

A katolikus egyház jogot formált a császárok és királyok megkoronázásához szükséges hatalomra

[Forrásjelzés]

Nagy Károly felszentelése (Bibliothèque Nationale, Paris)