A leginkább előrehaladó szervezetben szolgálok
ROBERT HATZFELD ELMONDÁSA ALAPJÁN
Napjainkban nagyon sokan távirányítóval kapcsolják be a televíziót, hogy élethű színekben megnézzék az esti híradót, és ezt aligha tartják rendkívülinek. Mégis, mintha csak tegnap lett volna, amikor tizenkét éves fiúcskaként tágra nyitott szemekkel figyeltem a mozivásznon egy férfi életnagyságnál nagyobb képét, amint beszélt!
AZ IGAZAT megvallva ez nem valami nagy dolog — gondolhatod. De valamikor 1915-ben — a fekete-fehér némafilm őskorában — nekem ez természetesen modernkori csodának tűnt. Méltóságteljes szakállat viselő férfi jelent meg a vásznon, és ezt mondta: „A teremtés története képekben; bemutatja az I.B.S.A., a Nemzetközi Bibliakutató Egyesület.” A következő két órában szemünk előtt tárult fel a Biblia által elbeszélt történet. Az Írásokból származó üzenete világos volt és felfrissített. A figyelmemet ennek ellenére mégis a színes diákkal tarkított film és a szinkronizált szöveg ragadta meg igazán.
Abban az időben még nem fogtam fel, de az akkoriban mérföldkőnek számító technika iránti lelkesedésem egy életre szóló pályafutás bevezetése volt a földön leginkább előrehaladó szervezeten belül.
Kora ifjúságom
Édesapám 1891-ben érkezett a németországi Dillenburgból a pennsylvaniai Allegheny (USA) német közösségébe. Ott később találkozott egy német család lányával, és összeházasodtak. 1903. július 7-én születtem, és úgy nevelkedtem, hogy németül és angolul is beszéltem. Közvetlenül az I. világháború kitörése előtt 1914-ben, egy tbc-járvány mindkét szülőmet elragadta, és árván maradtam. Nagyapám ugyanezen idő tájt szélhűdésben halt meg.
Nagynéném, Minna Boemer jóindulatúan befogadott a családjába. „Van öt gyermekem — mondta. — Annak sincs akadálya, hogy eggyel több legyen.” Bár hiányoztak a szüleim, Minna néni jó otthont biztosított számomra.
Nagynéném régóta tagja volt a Bibliakutatók (ahogy akkoriban Jehova Tanúit nevezték) alleghenyi gyülekezetének. 1909-et megelőzően C. T. Russell testvér, a Watch Tower Society akkori elnöke is azt a gyülekezetet látogatta. Minna néni elvitt az összejövetelekre. Jóllehet családunk akkoriban még nem tett együttes erőfeszítést, hogy tanulmányozzunk vagy prédikáljunk, mindazt, amit az összejöveteleken hallottunk, kötetlen formában megosztottuk olyan emberekkel, akiket ismertünk.
Ebben az időszakban történt, hogy a „Fotodráma” csodálattal töltött el. Mivel szívesen foglalkoztam gépekkel, az új fotografikai eljárások, valamint a hangosfilm szinkronizáció, éppúgy mint a gyorsított felvételek, elkápráztattak. Lebilincselő volt látni a virágok kinyílását!
Russell testvér 1916-ban történt halála elszomorított minket. Mivel éppen Alleghenyben laktunk, részt vettünk a temetésén a Carnegie Hallban. Ez volt az a terem, ahol Russell testvér 1903-ban E. L. Eatonnal vitázott. Hallottam néhány történetet erről a metodista episzkopális lelkészről, aki C. T. Russellt egy hatnapos vitára hívta abban a reményben, hogy majd lerontja Russell testvér bibliatudósként szerzett hitelét. Ehelyett azonban — ahogy mondták — Russell „a pokol tüze felé irányította az öntözőt”. Sara Kaelin, egy jól ismert pittsburghi kolportőr személyesen ismerte Russellékat. Látta, amint a temetésen Maria Russell virágot tett az urnához ezzel a felirattal: „Szeretett férjemnek.” Habár Maria néhány évvel korábban elkülönült Russelltől, még mindig férjeként ismerte el őt.
Ahogy teltek az évek, sok lehetőség nyílt arra, hogy technikai jártasságra tegyek szert, amely hasznos volt későbbi életpályámon. A nagybácsikám, a gyámom, építési vállalkozó volt. Az iskolai szünidő alatt megengedte, hogy együtt dolgozzam a villanyszerelőivel, akik régi lakóháztömbökben a gázvilágítást villanyvilágításra cserélték ki. 1918-ban iskolánk tanulói egy amatőr rádiótávíró-berendezést szerkesztettek. Esténként találkoztunk, hogy tanuljunk, meg kísérleteket végezzünk az elektromos és mágneses mezővel kapcsolatban. 1926-ban az egyik barátommal elhatároztuk, hogy megvalósítjuk gyerekkori álmunkat, hogy hajón dolgozzunk, és beutazzuk a világot. Felvettek minket a Radio Corporation of America iskolába rádiótávíró-kezelőnek.
Új élet a Bételben
A rádiós iskola, amelyen részt vettünk, New Yorkban volt, ezért átutaztam a folyón Brooklynba a Bibliakutatók összejöveteleire, amelyeket egy régi szabadkőműves templom bérelt előadótermében tartottak. Akkoriban még csak ez az egy gyülekezet volt az egész New York-i metropolisz területén. Amikor a testvérek a Bételből (a Bibliakutatók főhivatalában dolgozó család otthonából) megtudták, hogy kereskedelmi rádiózáshoz való képesítésért tanulok, ezt mondták: „Miért mész a tengerre? Itt van a rádióállomásunk, és szükségünk van kezelőre.” Meghívtak, hogy menjek be az irodába egy megbeszélésre. Semmit nem tudtam a Bételről azon kívül, hogy ez a Bibliakutatók főhivatala.
A testvérek elbeszélgettek velem, és azt javasolták, hogy fejezzem be az iskoláimat, szerezzem meg a képesítést, és azután jöjjek a Bételbe. A diplomaosztás után ahelyett, hogy egy nyílt tengerre tartó hajóra szálltam volna, összecsomagoltam csekély számú ruhámat, és felugrottam a Bétel felé tartó földalattira. Noha már átadtam magam Jehovának, és évek óta részt vettem a prédikálásban, csak 1926 decemberében, két héttel a Bételbe érkezésem után keresztelkedtem meg. Abban az időben ez nem számított szokatlannak.
A Bétel akkoriban 150 taggal túlzsúfolt volt. Minden szobában négy férfi lakott. Hamarosan valamennyiükkel ismeretségbe kerültem, hiszen mindannyian ugyanabban az épületkomplexumban ettünk, dolgoztunk és aludtunk, és persze mindannyian New York egyetlen gyülekezetét látogattuk. Az új Bétel-otthont 1927-ben fejezték be a Columbia Heights 124. szám alatt, és most már lehetőség volt arra, hogy ketten lakjunk egy szobában.
Szintén 1927-ben nyílt meg az új üzem az Adams Street 117. szám alatt. Segítettem a berendezést átköltöztetni a Concord Street 55. szám alatti régi üzemből. A rádiós felszereléseken kívül az üzemben liftek, nyomdagépek, mosodai felszerelések és olajtüzelő gépek is voltak — és ha bárminek elektromos vezetéke volt, akkor azzal én foglalkoztam.
A Bétel mégis több volt, mint üzem. Minden könyv, minden traktátus, minden folyóirat mögött egy sereg alázatos, keményen dolgozó szolga állt. Nem állt szándékukban hírnévre szert tenni a világban. Inkább az Úr munkáját kívánták végezni — és rengeteg volt a tennivaló!
Rutherford testvér társaságában
Nagy hasznomra vált, hogy kiváltságom lehetett Joseph F. Rutherforddal, a Társulat második elnökével dolgozni. Rutherford testvér több mint 183 centiméter magas, nem kövér, de erős testfelépítésű férfi volt. A Bételben a fiatalabb testvérek közül sokan egy kissé féltek tőle, amíg meg nem ismerték. Folyton tanulmányozott, és írásos anyagokat készített.
Rutherford testvérnek jó humorérzéke volt. A Bétel-családban volt két idősebb, egyedülálló testvérnő, akik már Russell testvér ideje óta itt szolgáltak. Meglehetősen merev szemléletűek voltak, és úgy vélték, hogy nem helyénvaló hangosan nevetni, még akkor sem, ha valami vicces. Az étkezőasztalnál Rutherford testvér néha olyan történetet mesélt, ami mindenkit nevetésre fakasztott, és ez bosszantotta ezt a két testvérnőt. De Rutherford testvér gyakran folytatott komoly bibliai beszélgetéseket is az ebédidőben.
Rutherford testvér jó szakács volt, és örömmel készített ételt barátai számára. Egyszer a Bétel-szakácsok, amikor csirkét bontottak, néhány csontot szilánkosra törtek szét. Rutherford testvér nagy léptekkel bement a konyhába, és megmutatta hogyan kell helyesen csirkét bontani. Nem szerette a szilánkos csontot az ételében!
Gyakran voltam Rutherford testvér mellett kötetlen keretek között, mint például a WBBR-rádióállomásunkon vagy a Staten Island-i dolgozószobájában. Nagyon barátságos ember volt, és a gyakorlatba is átültette azt, amit prédikált. Nem várt el olyasmit másoktól, amit maga ne tett volna meg. Rutherford testvér jelleme — ellentétben sok más vallásos szervezeten belül a felelős személyek jellemével — a legmagasabb szintű szellemiségről és erkölcsről tanúskodott. Ő nyilvánvalóan Jehova Királyságáért élt.
Nehéz pénzügyi időszak
Bételbe érkezésem után néhány évvel a világban elkezdődött a nagy gazdasági világválság. A közszükségleti árucikkek árrendszerének széthullásával összeomlottak a pénzügyi piacok. Kevés volt az állás, az anyagi alapok pedig korlátozottak. A Bétel a hozzájárulásokból származó anyagi alapokból működött, és Jehova mindig biztosította, hogy legyen elég a munkáról való gondoskodáshoz. Soha nem maradtunk étel nékül, bár nem ehettük azt, amit épp csak akartunk. Olyan beosztóan éltünk, amennyire csak lehetséges volt, a testvérek pedig a Bételen kívül amennyire képesek voltak, kisegítettek minket.
1932-ben meghalt Robert Martin testvér, üzemünk hűséges felvigyázója. A huszonhét éves Nathan Knorrt nevezték ki a helyére. Nagyon rátermett fiatalember volt. Nem emlékszem rá, hogy valakinek is nehézsége lett volna azzal, hogy elfogadja őt az üzem felvigyázójaként. Más hűséges testvérek, többek között John Kurzen, George Kelly, Doug Galbraith, Ralph Leffler és Ed Becker — minden szeretett munkatársam — készségesen áldozták szakmabeli tudásukat és ügyességüket a Királyság-szolgálatra. (Vö. 2Mózes 35:34, 35.)
Rádiós munka
Szervezetünk ízig-vérig a jó hír mindenfajta elérhető eszközzel történő terjesztésére volt elkötelezve. A Királyságról az egész földnek tudnia kellett, mi azonban csak néhány ezren voltunk. A rádiótechnika az I. világháború után még gyerekcipőben járt. A józan ítélőképességű testvérek azonban úgy érezték, hogy ez az a kommunikációs módszer, amelyről Jehova abban az időben gondoskodott. Ezért 1923-ban hozzáláttak, hogy megépítsék Staten Islandon, New York öt kerületének egyikében, a WBBR-rádióállomást.
Időnként csak én voltam kezelő az állomásunkon. Ott laktam Staten Islandon, de háromórás utat tettem meg kompon és földalattin a brooklyni üzemig, hogy villamossági vagy szerelői munkákat végezzek el. Ahhoz, hogy rádióállomásunkat alapjában véve önállóvá tegyük, üzembe helyeztünk egy dízel-áramfejlesztőberendezést. Staten Islandon volt saját kutunk is, és kertünk, amely táplálékkal látta el az ottani kis személyzetet, valamint a brooklyni Bétel-családot.
Amíg később több segítség nem érkezett, a rádiós munkával járó felelősségek nagymértékben korlátozták az összejöveteleken való részvételemet és a szántóföldi szolgálatomat. Egyáltalán nem volt idő társas összejövetelekre vagy hétvégi utazásokra, kivéve az évenkénti nyaralásunkat. Egyszer megkérdezte tőlem valaki: „Ilyen megerőltető időterv mellett soha nem fontolgattad, hogy otthagyod a Bételt?” Őszintén elmondtam: „Nem”. Kiváltság és öröm együtt dolgozni ilyen sok elkötelezett testvérrel és testvérnővel. És mindig volt olyan munka, amit el kellett végezni, meg néhány kivitelezésre váró új terv.
Lelkesítő rádiódrámákat készítettünk, és közvetítettük azokat. Mivel nem álltak rendelkezésre különleges effektusokról készült hangfelvételek, ki kellett dolgoznunk a saját módszereinket. Szerkesztettünk egy gépet, amely képes volt imitálni a lágy szellő vagy akár a tomboló vihar hangját. A párnázott deszkához ütött fél kókuszdióhéjak hangjából lett a macskaköves utcán kopogó paták hangja. Minden egyes dráma látványos vállalkozás volt. Az emberek pedig hallgatták. Azokban az időkben, amikor még kevés volt a szórakozási lehetőség, sokan leültek, és figyelmesen hallgatták a rádiót.
Az 1920-as években és a 30-as évek elején a Társulat történelmet formált a rádiózásban, amikor ismételten a legnagyobb számban kötött össze rádióállomásokat egyetlen program kedvéért. A Királyság híre ezáltal világszerte milliókat ért el.
A fonográf
Az 1930-as évek közepén és a 40-es évek elején lemezjátszókat, fonográfokat és egyéb hangberendezéseket terveztünk és készítettünk el. Egy különleges esztergapad segítségével mintalemezeket vágtunk tükörsima méhviaszkorongokból. Azután minden mintalemezt nagyon gondosan megvizsgáltunk mikroszkóp alatt; így bizonyosodtunk meg róla, hogy hibátlan. Ha bármilyen hiányosság volt rajta, akkor meg kellett ismételni a felvételt, a lemezt pedig újra kellett vágni az esztergapadon. Ezek után a méhviaszlemezt elküldtük egy lemezgyártó társaságnak, ahol a fonográfokhoz és a lemezjátszókhoz való lemezeket állították elő.
Az egyik izgalmas esemény, amelyre nagyon is jól emlékszem, Rutherford testvérnek „A szent év hatása a békére és jólétre” című előadása volt 1933-ban. A pápa „szent évnek” nyilvánította azt az évet, mi pedig rádióközvetítések és a fonográf által lelepleztük ezt, és rámutattunk, hogy ebből semmi szent dolog nem lesz. Végül is az történt, hogy Hitler abban az évben hatalomra került a katolikus egyház erkölcsi támogatásával, így az utolsó remény is elveszett a békére.
Az Egyesült Államokban az Actio Catolica szervezetét azért alakították meg, hogy az megvalósítsa az egyház elgondolásait. A saját embereiket tették a jelentősebb újság-, folyóirat- és könyvkiadók szerkesztői bizottságaiba. Valamelyest a politikában is részt vettek, és azzal fenyegetőztek, hogy bojkottálják azokat a rádióállomásokat, amelyek közlik bibliai előadásainkat. Az Actio Catolica csoportjai sok Tanút megtámadtak, különösen New Jersey közelében. Feszült napok voltak azok!
Örömteli munka a szántóföldön
Az 1950-es évek dereka táján a Királyság-hírnökök növekvő létszámban több embert értek el közvetlen az otthonaik ajtajánál. Az egyének számára ez a rádiónál sokkal hatásosabb segítségnek bizonyult a bibliai igazság megértésében. Ezért 1957-ben úgy döntöttek, hogy eladják a WBBR-t, és az anyagi erőforrásainkat a más országokban végzett misszionáriusi munka kiterjesztésére összpontosítják.
1955-ben a brooklyni Bedford gyülekezethez osztottak be, ahol rendszeresen én vezettem az Őrtorony-tanulmányozást. A Társulat mint utazóelőadót New York állam északi részébe, Pennsylvaniába, Connecticutba és New Jerseybe is kiküldött. Amikor a Bedford gyülekezetbe osztottak be, azt mondtam magamnak: „Elmúltam ötven. Jobban teszem, ha máris annyit teszek a szántóföldi szolgálatban, amennyit csak tudok. Később esetleg lumbágóm lesz, és nem találok majd ilyen örömet a szolgálatban.”
Miután ennyi évet dolgoztam a Királyság-mag rádión keresztül történő közvetítésének technikai részén, valódi örömet találtam abban, hogy közvetlenül az egyéneknél ültettem el és öntöztem a bibliai igazság magját. Igazi örömet találtam a gyülekezettel való együttmunkálkodásban. Különböző személyek úgymond befogadtak a családjukba, ami által otthon éreztem magam náluk. Néhányan azok közül a kicsi gyerekek közül, akik ma már felnőttek, még mindig nagyapának szólítanak. Harminc éven keresztül nagyszerű időket töltöttünk együtt a szántóföldi szolgálatban, míg a lábszárammal és a lábfejemmel kapcsolatos nehézségek miatt már képtelen voltam a lépcsőn járni vagy a földalattin közlekedni. 1985-ben átmentem a Brooklyn Heights gyülekezethez, amely közvetlen a Bételben tartja az összejöveteleit.
Míg Jehova szervezete nagymértékű terjeszkedésnek örvendett, nekem személy szerint is kiváltságomban állt látni az ő áldását külföldön a szántóföldeken, amikor Jehova Tanúi nagy kongresszusain vettem részt távoli országokban. Végül is az egész világot beutazhattam! Az 1950-es évek kezdetén néhányan közülünk Bétel-tagok közül láthatták London, Párizs, Róma, Nürnberg és Koppenhága nevezetességeit. Átalakított bombázórepülőkön, hajón és vonaton utaztunk. A kirándulások természetesen lenyűgözőek voltak, a leginkább örömet okozó látnivaló azonban mindenhol a minket melegen üdvözlő testvéreink tömege volt. A későbbi évtizedekben lehetőség nyílt rá, hogy Keletre utazzunk, majd ismét Nyugat-Európába, és az utóbbi időben Kelet-Európába. A Lengyelországban, Németországban és Csehszlovákiában megtartott csodálatos kongresszusok lenyűgöző hatásúak voltak. Mennyire megnövekedett teokratikus családunk, mióta részévé váltam!
Isteni irányítás
Ami a szervezet tevékenységében tyúklépésekhez volt hasonló, az később hétmérföldes lépésekké vált. Akkoriban, amikor újító szándékú terveken dolgoztunk, amelyek csupán eszközök voltak, hogy segítsenek a tanúskodómunkában, ki láthatta volna előre az óriási növekedést? Előrehaladtunk a hitben, Jehova vezetésére válaszolva.
Ez az előrehaladó szervezet nem ijedt meg attól, hogy felhasználja az elérhető legújabb technológiát, vagy hogy megteremtse a sajátját a világméretű szántóföldről való gondoskodás érdekében. A Királyság hirdetésének előmozdítására szolgáló módszerek között van a házról házra prédikálás, a rádióhálózat felhasználása, a fonográffal végzett tanúskodás és az emberek otthonaiban folytatott bibliatanulmányozások programja. Nem kis eredmény, hogy már a kezdeti időszakban kiépítettük saját nyomdai eljárásainkat, és most számítógépes fényszedést, valamint ofszetnyomást használunk sok nyelven. Az Őrtorony Gileád Biblia Iskolának, a Teokratikus Szolgálati Iskolának és a rendszeres kongresszusoknak egyaránt szerepük van abban, hogy Jehova Istennek és Fiának dicsőséget szerezzenek. Kiváltságomban állt személyesen megfigyelni ezeket az eseményeket, és részt venni bennük.
Számomra világos, hogy Jehova szellemtől vezetett szervezete a földön irányításban részesül azzal kapcsolatban, hogy mit kell tenni, és hogyan kell tenni. Az Ő egyetemes szervezetének egésze — a látható és láthatatlan része is — együtt tevékenykedik.
Soha nem bántam meg, hogy fiatalemberként feladtam azt a tervemet, hogy a tengereken hajózzak. Hiszen a legérdekfeszítőbb és legjelentősebb fejlemények a világon éppen itt, Jehova szervezetén belül történnek! Így a „felülről való elhívás” felé vezető utazásomat sok-sok öröm és áldás jellemezte minden sajnálkozás nélkül. (Filippi 3:13, 14.)
Mindig azt szoktam mondani a fiataloknak, hogy emlékezzenek 1914-re, vagyis a Zsoltárok 19:14-re (NW; 19:15), ami azt mondja: „Legyenek kedvedre valók szájam mondásai, és az én szívem gondolatai előtted, legyenek, oh Uram, kősziklám és megváltóm.” Mindenben szeretnénk tetszeni Jehovának, és úgy imádkozni, ahogyan Dávid tette: „Útjaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem. Vezess engem a te igazságodban és taníts engem, mert te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak téged.” (Zsoltárok 25:4, 5.) Ezekben a szavakban gazdag tartalom van. Ha emlékezetünkben tartjuk ezeket, az segíthet a helyes ösvényen maradni, a helyes irányt tartva, miközben lépést tartunk Jehova előrehaladó szervezetével.
[Kép a 23. oldalon]
Rutherford testvér örömmel készített ételt a barátai számára
[Kép a 25. oldalon]
Robert Hatzfeld a WBBR-rádióállomás vezérlésénél
[Kép a 26. oldalon]
Egy nemrégen készült fénykép Hatzfeld testvérről