Őrizkedj a dicsekvéstől

MANAPSÁG sokan tekintik erénynek a dicsekvést. Divattá vált az egyéni erősségek, szakmai ismeretek és teljesítmények fitogtatása. Némelyek úgy vélik, hogy a dicsekvés nélkülözhetetlen az eredményekhez. Mások szerint fokozza az ember önérzetét. A Time folyóirat megállapítja: „A szerénység ideálja — bár aligha halott — majdhogynem ódivatúnak kezd már tűnni.” Jody Gaylin író megjegyzi: „Sajnos a gátlás nélküli dicsekvés . . . a legújabb divat. Az emberek új kíséretet alkalmaznak, amikor baráttal vagy ismerőssel beszélgetnek: »kürtöt fúvatnak maguk előtt.«”

Mintaképek határozták meg az irányadó mértékeket. Talán hallottad már, mit mondott egy volt ökölvívóbajnok: „Nem véletlen, hogy én vagyok a világ legnagyobb embere a történelem jelen időszakában.” A Beatles együttes egyik tagjának kijelentése szintén közismert: „Népszerűbbek vagyunk most, mint Jézus Krisztus.” Míg némelyek úgy fogták fel az effajta megjegyzéseket, mint amelyek ártatlan indítékból hangoztak el, mások úgy tekintették az ezeket kijelentő személyeket, mint az önnépszerűsítés mintaképeit, akik méltók a követésre.

A dicsekvés térhódítása felveti a kérdést: Egészséges dolog az, ha valaki a saját értékeivel és képességeivel kérkedik? Az persze természetes, ha büszke az ember a teljesítményeire, sőt az is, ha beszámol róluk közeli barátainak és rokonainak. De mi a helyzet azokkal, akik a „Vágj fel, ha egyszer van mire” szólásmondás szerint élnek? Továbbá mit mondhatunk azokról, akik nem nyíltan dicsekednek ugyan, de ravasz módon ügyelnek arra, hogy tudomást szerezzenek mások az erősségeikről és eredményeikről? Vajon egészséges dolog — mi több —, nélkülözhetetlen az effajta önreklámozás, ahogy azt egyesek állítják?

Hatása a kapcsolatokra

Figyeld meg, milyen hatással van rád mások dicsekvése. Például hogyan reagálsz a következő kijelentésekre?

„A meg nem írt könyveim jobbak azoknál a könyveknél, amelyeket mások megírtak már” (Széles körben ismert író).

„Ha ott lettem volna a teremtésnél, adtam volna egynéhány hasznos tanácsot a világegyetem jobb elrendezése érdekében” (Középkori király).

„Az nem lehet, hogy van Isten, mert ha létezne, akkor nem hinném el, hogy nem én vagyok Ő” (XIX. századi filozófus).

Vonzódsz ezekhez az egyénekhez a megjegyzéseik alapján? Úgy gondolod, élveznéd a társaságukat? Valószínűleg nem. A dicsekvés — ha komoly, de még ha tréfa is — általában a feszültség, a bosszúság, esetleg az irigység érzésével tölt el másokat. Ilyen hatást gyakorolt Aszáfra, a zsoltárosra, aki beismerte: „irígykedtem a kevélyekre” (Zsoltárok 73:3). Bizonyára egyikünk sem akar előidézője lenni annak, hogy ártalmas érzések töltsék el barátainkat és társainkat! Az 1Korinthus 13:4 kijelenti: „a szeretet nem kérkedik.” Az Istennek tetsző szeretet és a mások érzései iránti érzékenység arra indít minket, hogy ne hivalkodjunk feltételezett értékeinkkel és szakmai ismereteinkkel.

Amikor önuralmat gyakorol és szerényen beszél valaki, eléri, hogy kellemesen, jól érezzék magukat a körülötte lévők. Ez felbecsülhetetlen képesség. Talán erre gondolt a brit államférfi, Lord Chesterfield, amikor a következőket tanácsolta fiának: „Légy bölcsebb másoknál, ha meg tudod tenni, de ne add ezt tudtukra.”

Az emberek adottságai nem egyformák. Ami az egyiknek viszonylag könnyen megy, az egész egyszerűen nem erőssége a másiknak. A szeretet arra indítja az embert, hogy megértően bánjon azokkal, akik nem tehetségesek az olyan területeken, amelyeken ő rendelkezik bizonyos képességekkel. A másik személynek valószínűleg más területeken vannak adottságai. Pál apostol ezt mondta nekünk: „a nékem adott kegyelem által mondom mindenkinek közöttetek, hogy feljebb ne bölcselkedjék, mint a hogy kell bölcselkedni; hanem józanon bölcselkedjék, a mint az Isten adta kinek-kinek a hit mértékét” (Róma 12:3).

A dicsekvés gyengeségből ered

Míg egyesek talán visszahúzódnak a kérkedőktől, mert kisebbnek érzik magukat jelenlétükben, mások eltérően reagálnak. Arra következtetnek, hogy a dicsekvő emberek bizonytalanok. Frank Trippett író kifejti, hogy ironikus módon, miért csökkentheti értékét mások szemében az olyan személy, aki „kürtöt fúvat maga előtt”: „Mindenki tudja legbelül, hogy a dicsekvés általában valamiféle szánalmas, egyéni gyengeségre vall.” Mivel sokan látják tisztán, mi rejlik a dicsekvő személy álarca mögött, nemde bölcsebb dolog tartózkodni a melldöngető öndicsérettől?

„De én tényleg tehetséges vagyok!”

Ezzel próbálják megokolni némelyek az öndicsőítést. Úgy érzik, hogy mivel valóban tehetségesek bizonyos vonatkozásokban, képmutatás lenne, ha mást színlelnének.

De a valóságot tükrözi a dicsekvésük? Az önbecsülés szubjektív ítéletalkotás felé hajlik. Amit mi kiemelkedő erősségnek fogunk fel önmagunkban, az általánosnak tűnhet mások előtt. Az a tény, hogy valaki késztetést érez a képessége fitogtatására, még azt is sugallhatja, hogy mindent egybevéve nem is olyan különleges személy — nem elég különleges ahhoz, hogy reklámozás nélkül is észrevegyék. A Biblia elismeri az önáltatásra való emberi hajlamot, amikor így int: „a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék” (1Korinthus 10:12).

Még ha szokatlanul tehetséges is valaki egy adott területen, vajon okot ad ez a kérkedésre? Nem, mert a kérkedés embereket dicsőít, míg bármilyen tehetséggel rendelkezzünk is, Istentől kaptuk azt. Övé kell hogy legyen a dicsőség. Miért tulajdoníttassék a mi érdemünkül valami, ami velünk született? (1Korinthus 4:7). Ezenkívül, ahogy erősségeink vannak, éppúgy vannak gyengeségeink is. Vajon megköveteli a becsületesség, hogy felhívjuk a figyelmet a hibáinkra és hiányosságainkra? Úgy tűnik, kevés dicsekvő vélekedik így. I. Heródes Agrippa király igazán tehetséges szónok lehetett. Mégis a szerénytelensége nagyon rút halálhoz vezetett. E kellemetlen esemény megmutatja, mennyire visszataszító az önhittség Isten szemében, miként sok ember számára is az (Cselekedetek 12:21–23).

A tehetségek és erősségek rendszerint indokolatlan önreklámozás nélkül is ismertté válnak. Amikor mások ismerik fel és dicsérik meg valakinek a tulajdonságait vagy teljesítményeit, ez kedvezőbb fényt vet a dicséretben részesülőre. A Példabeszédek 27:2 bölcsen mondja: „Dicsérjen meg téged más, és ne a te szájad; az idegen, és ne a te ajkaid.”

Szükség van rá a teljesítményhez?

Némelyek úgy érzik, hogy a magabiztos önnépszerűsítés nélkülözhetetlen az eredményekhez a mai versenyszellemű társadalomban. Amiatt aggódnak, hogy ha nem emelik fel hangjukat, és nem reklámozzák erősségeiket, akkor észrevétlenek maradnak, nem értékelik őket mások. Egy folyóirat következő megállapítása kifejezi aggodalmukat: „Ahol egykor arra tanítottak minket, hogy a szerénység erény, most azt tanuljuk, hogy a hallgatagság hátrány lehet” (Vogue).

Akik e világ irányadó mértékei szerint kívánnak előrehaladni, azok számára indokolt lehet az aggodalom. De a keresztény helyzete más. Tudja, hogy Isten nem a rátartiakra, hanem az alázatosakra visel gondot, és őket választja ki arra, hogy felhasználja a képességeiket. Ezért a kereszténynek nem kell egotista taktikákhoz folyamodnia. Igaz, egy öntelt egyén tekintélyre tehet szert ideiglenesen a rámenősségével vagy mesterkedésével. Idővel azonban lehull a lepel róla és megaláztatik, sőt szégyenbe kerül. Úgy van, ahogy Jézus Krisztus megállapította: „a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik” (Máté 23:12; Példabeszédek 8:13; Lukács 9:48).

A szerénység előnyei

Ralph Waldo Emerson ezt írta: „Mindenki, akivel csak találkozom, különb nálam valamilyen módon. Tudniillik tanulok tőle.” A kijelentése összhangban van Pál apostol isteni ihletésű buzdításával, mely szerint a keresztények semmit se cselekedjenek „versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbeknek” tartsák maguknál (Filippi 2:3). E szerény szemléletmód révén olyan helyzetbe kerül az ember, amelyben tanul másoktól.

Így hát vigyázz, nehogy gyengeségeddé váljon az erősséged. Ne rontsd le dicsekvéssel a képességeidet és teljesítményeidet. Bővítsd ki erényeidet a szerénység tulajdonságával. Ez emeli igazán az ember értékét mások szemében. Segít, hogy jobb kapcsolatnak örvendjen valaki az embertársaival, és helyeslést eredményez Jehova Isten részéről (Mikeás 6:8; 2Korinthus 10:18, Káldi fordítás).