Boldogan egy valódi, világméretű testvériségben

WILLIE DAVIS ELMONDÁSA ALAPJÁN

A nagy gazdasági válság szorongatta a világot 1934-ben, és az Egyesült Államokban gazdasági zűrzavar volt. Az ohiói Clevelandben a segélyelosztó hely előtt dulakodás folyt egy rendőr és egy közismert kommunista között. A rendőr agyonlőtte a kommunistát, valamint az egyik bámészkodót, Vinnie Williams-et, aki a nagymamám volt.

A KOMMUNISTÁK megpróbálták ezeket a haláleseteket faji konfliktussá változtatni, mivel a nagymamám fekete, a rendőr pedig fehér ember volt. Röplapokat terjesztettek olyan címekkel, mint „A fajgyűlölő clevelandi rendőrség” és „Torold meg a gyilkosságokat!” A kommunisták szervezték meg és bonyolították le a nagymamám temetését. Van egy fényképem a koporsóvivőkről, akik mindannyian fehérbőrűek voltak, és a Kommunista Párthoz tartoztak. Összeszorított öklüket magasba tartották, amit később mint szimbólumot a Fekete Erő szervezet átvett.

Amikor a nagymamám meghalt, a lánya velem volt állapotos, majd négy hónappal később megszülettem. Beszédhibásan nőttem fel. Nem tudtam dadogás nélkül beszélni, így az iskolai éveim első szakaszában logopédiára is jártam.

Ötéves koromban a szüleim elváltak, engem és a nővéremet édesanya nevelt fel. Amikor tízéves lettem, élelmiszerárut hordtam szét iskola után, hogy segítsek a család kiadásainak a fedezésében. Két évvel később iskolaidő előtt és után is dolgoztam, ezzel a család fő pénzkeresője lettem. Mikor anyát kórházba szállították és műtétek sorozatára volt szüksége, otthagytam az iskolát és teljes időben kezdtem dolgozni.

Megismertem a testvériséget

1944-ben Jehova Tanúinak egyike „Az igazság szabadokká tesz titeket” című könyvet hagyta az unokatestvérem feleségénél, és elkezdődött vele a bibliatanulmányozás, amihez én is csatlakoztam. Ugyanabban az évben elkezdtem látogatni a Teokratikus Szolgálati Iskolát az Eastside Gyülekezetben. Az iskolafelvigyázónak, Albert Cradocknak ugyanaz a beszédhibája volt, mint nekem, de ő megtanulta leküzdeni. Micsoda buzdítás volt ő számomra!

A környékünkön többnyire olaszok, lengyelek, magyarok és zsidók laktak, így a gyülekezet az ezekhez és más etnikai csoportokhoz tartozó emberekből tevődött össze. Unokatestvérem felesége és én elsők voltunk az afroamerikaiak között, akik kapcsolatba léptünk az egyébként fehérekből álló gyülekezettel, ám a Tanúk sohasem mutattak velünk szemben faji megkülönböztetést. Inkább rendszeresen étkezésekre láttak vendégül az otthonukban.

1956-ban az Egyesült Államok déli részére költöztem, hogy ott tevékenykedjek, ahol nagyobb szükség volt szolgákra. Egyik nyáron, amikor visszajöttem északra a kerületkongresszusra, sok clevelandi testvér meglátogatott és nagy érdeklődést mutatott a tevékenységem iránt. Törődésük megtanított engem egy alapvető leckére, hogy „senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is”. (Filippi 2:4, Újfordítású revideált Biblia.)

A teljes idejű szolgálat kiszélesítése

Mint úttörő, a teljes idejű prédikálómunkában eltöltött három év után, 1959 novemberében meghívást kaptam, hogy dolgozzak Jehova Tanúi New York-i világközpontjában, a brooklyni Bételben. A Szállítási Osztályra szólt a kinevezésem. Klaus Jensen, az osztályfelvigyázóm és a szobatársam, William Hannan szellemi apáimmá váltak, jóllehet mind a ketten fehérek voltak. Mire odakerültem, mindkettőjük közel 40 éve már a Bételben szolgált.

Az 1960-as évek elejére körülbelül 600 tagja volt a Bétel-családnak és mintegy 20-an közülük afroamerikaiak voltak. Ekkorra az Egyesült Államok faji viszályoktól kezdett forrongani, és a fajok közötti kapcsolatok feszültek voltak. Ennek ellenére a Biblia tanítása az, hogy „nem személyválogató az Isten”, és nekünk sem szabad azoknak lennünk. (Cselekedetek 10:34, 35.) A szellemi dolgokról való beszélgetések, amelyeket minden reggel a Bétel asztalainál folytattunk, megerősítettek bennünket abbeli elhatározásunkban, hogy ilyen esetekben is elfogadjuk Isten nézőpontját. (Zsoltárok 19:8.)

Miközben a brooklyni Bételben szolgáltam, találkoztam egy richmondi (Virginia) úttörővel, Lois Ruffinnal, akivel 1964-ben házasságot kötöttünk. Elhatároztuk, hogy a teljes idejű szolgálatban maradunk, így az esküvőnk után visszatértünk az Egyesült Államok déli részére. Először különleges úttörőként szolgáltunk, majd 1965-ban megbízást kaptam a körzetmunka elkezdésére. A következő tíz évben Kentucky, Texas, Louisiana, Alabama, Georgia, Észak-Carolina és Mississippi államokban látogattuk a gyülekezeteket.

Testvériségünk kipróbálása

Azokban az években nagy változások voltak. Mielőtt délre költöztünk, a különböző fajokat elkülönítették egymástól. A feketéket törvény tiltotta attól, hogy ugyanabba az iskolába járjanak, ugyanabban az étteremben egyenek, ugyanabban a szállodában aludjanak, ugyanabban az üzletben vásároljanak, sőt még attól is, hogy ugyanabból az ivókútból igyanak, mint a fehérek. De 1964-ben az Egyesült Államok Kongresszusán jóváhagyták a polgárjogi törvényt, amely megtiltotta a közhelyeken való megkülönböztetést, beleértve a közlekedést is. Így nem volt többé semmilyen törvényes alap a faji elkülönítésre.

Ezért a kérdés az volt, hogy egyesülnek-e egymással azok a gyülekezetek, ahol csak fekete vagy csak fehér testvérek és testvérnők vannak és mutatnak-e szeretetet, gyengédséget egymás iránt, vagy pedig a társadalom nyomására és a múltból fennmaradt meggyökeresedett érzések ösztönzésére ellenállnak az egyesítésnek? Kihívást jelentett azt az Írás szerinti parancsot figyelembe venni, hogy „atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek; a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek”. (Róma 12:10.)

Emberemlékezet óta az volt az elterjedt nézet — különösen délen —, hogy a feketék alsóbbrendűek. Ez az eszme mélyen meggyökeresedett az emberek elméjében, valójában a társadalom minden részében, beleértve az egyházat is. Ilyenformán nem volt könnyű néhány fehérnek úgy tekinteni a feketéket, mint azonos értékű személyeket. Ez tényleg a testvériségünk kipróbálásának ideje volt, mind a feketék, mind pedig a fehérek számára.

Örvendetes, hogy egészében véve nagyszerű reagálást mutattak a gyülekezetek az egységesítésre. Az évszázadok során az emberekbe gondosan belenevelt faji felsőbbrendűséget nem lehetett gyorsan kitörölni. Mégis, amikor az egységesítés megkezdődött, a testvérek nagyon jól fogadták; a legtöbben örültek, hogy együtt jöhetnek össze.

Érdekes, hogy a még nem Tanú emberek is gyakran együttműködtek a gyülekezeteink egységesítésében. Például Lanettben (Alabama), a Királyság-terem közelében levő szomszédokat megkérdezték, hogy ellenzik-e azt, hogy fekete bőrűek is eljöjjenek az összejövetelekre. Egy idősebb fehér bőrű hölgy kezet fogott egy fekete testvérrel, és azt mondta neki: „Nyugodtan jöjjenek csak ide a szomszédba, és szolgálják Istenüket úgy, ahogyan tetszik!”

Hűséges testvérek Etiópiában

1974-ben örömmel vettünk részt az öt és fél hónapos misszionáriusi képzésben az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán, New Yorkban. Majd az Afrikában levő Etiópiába kaptuk a megbízatásunkat. Hailé Szelasszié császárt éppen akkor fosztották meg trónjától és házi őrizet alá helyezték. Mivel a prédikálómunkánk betiltás alatt volt, nagyra értékeltük a keresztény testvériségben megnyilvánuló meleg bensőségességet.

Sok olyan testvérrel laktunk és szolgáltunk együtt, akiket később bebörtönöztek, mivel az igaz imádathoz ragaszkodtak. Néhány kedves barátunkat még ki is végeztek. Adera Teshomea véntársam volt az egyik gyülekezetben Addisz-Abebában, az etióp fővárosban. Három évi börtönbüntetés után kivégezték. Természetesen a felesége nagyon szomorú volt. Micsoda öröm volt évekkel később látni őt, amint boldogságtól sugározva szolgált mint úttörő!

Egy másik hűséges testvért, Worku Abebét* nyolcszor ítéltek halálra. De sohasem tudták megfélemlíteni! Amikor utoljára láttam, megmutatta nekem a fülét, amit az őrök puskatussal összezúztak. Tréfálkozva azt mondta, hogy reggelire, ebédre és vacsorára puskatust kapott. Bár már meghalt, a testvérek még mindig szeretettel emlékeznek vissza rá.

Hailu Yemiru* egy másik olyan testvér, akire értékeléssel gondolok vissza. Példamutató szeretetet tanúsított felesége iránt. Feleségét letartóztatták, de mivel állapotos volt és szülés előtt állt, Hamilu megkérte a börtönhatóságot, hogy hadd töltse le ő a felesége helyett a börtönbüntetést. Később, mikor nem volt hajlandó megalkudni a hitében, kivégezték. (János 15:12, 13; Efézus 5:28.)

Az etióp politikai helyzet rosszabbodása miatt 1976-ban Kenyába költöztünk. Hét évig szolgáltunk az utazómunkában, meglátogatva a testvéreket Kelet-Afrika sok országában, úgymint Kenyában, Etiópiában, Szudánban, a Seychelle-szigeteken, Ugandában és Tanzániában. Néhányszor Burundiba és Ruandába is utaztam egy delegáció tagjaként, hogy azokban az országokban a munkánk törvényes bejegyzéséről tárgyaljunk a hivatalnokokkal.

Élvezetes volt 1992 januárjában visszatérni Etiópiába, hogy részt vegyünk az első kerületkongresszuson, amit a munkánkra vonatkozó betiltás megszüntetése után tartottak. A több mint 7000 jelenlevő között sokan nem ismerték egymást, mert ezelőtt a testvérek csak kis csoportokban találkoztak. A kongresszus minden napján a legtöbb küldött már két órával a programkezdés előtt ott volt, és késő estig ott maradt, hogy a szeretetteljes testvériséget élvezze.

Törzsi nehézségek leküzdése

Már évszázadok óta dúlnak Afrikában a törzsi viszálykodások. Például Burundiban és Ruandában a fő etnikai csoportok, a hutuk és a tuszik már régóta gyűlölik egymást. Amióta 1962-ben ezek az országok elnyerték Belgiumtól való függetlenségüket, ezrek öldökölték egymást időnként a két etnikai csoportból. Micsoda öröm látni, hogy e csoportokból azok, akik Jehova Tanúi lettek, békésen dolgoznak együtt. A valódi szeretet, amit egymás iránt nyilvánítanak ki, buzdítólag hatott másokra, hogy meghallgassák a Biblia igazságait.

Ehhez hasonlóan a kenyai etnikai csoportok is már régóta szemben állnak egymással. Micsoda ellentéte ennek az a keresztényi testvériség, amely Kenyában is van Jehova népe között! Különböző népcsoportokból láthatsz embereket, egységesen imádatot gyakorolva a Királyság-termekben. Örömömre szolgált látni azt, hogy sokan felhagynak a törzsi gyűlölködéssel, és valódi szeretetet mutatnak a különböző etnikai csoportokhoz tartozó testvéreik és testvérnőik iránt.

Boldogságot érezve a testvériség miatt

Visszatekintve az Isten szervezetével való mintegy ötvenéves kapcsolatomra, hála tölti el szívemet Jehova és fia, Jézus Krisztus iránt. Bámulatos megfigyelni azt, hogy mit visznek véghez a földön! Nem, a körülmények nem mindig voltak tökéletesek Isten népe között és még ma sem azok. De nem várható el, hogy az évszázadok során meglevő, Sátán világa által felállított elméletek a faji különbözőségekről, egyik napról a másikra eltűnjenek. Ezenfelül, még mindig tökéletlenek vagyunk. (Zsoltárok 51:7.)

Ahogy összehasonlítom Jehova szervezetét a világgal, a valódi, világméretű testvériség iránt érzett értékeléstől csordultig telt a szívem. Még mindig szeretettel emlékszem vissza azokra a fehér bőrű clevelandi testvérekre, akik az igazságra tanítottak engem. Örült a szívem, amikor megfigyeltem azokat a fehér és fekete bőrű testvéreinket az Egyesült Államok déli részén, akik a faji előítélet érzését őszinte testvéri szeretettel váltották fel. Majd Afrikában saját szememmel láttam, hogyan szüntetheti meg Isten Szava a törzsi gyűlölködéseket, ami még inkább segített nagyra értékelnem a világméretű testvériségünket.

A régi időkben élt Dávid király ezt valóban jól fejezte ki, amikor a következőket mondta: „Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, a mikor együtt lakoznak az atyafiak!” (Zsoltárok 133:1.)

[Lábjegyzet]

[Kép a 23. oldalon]

Nagymamám temetése

[Kép a 24. oldalon]

A tuszi és a hutu törzsbeli Tanúk békésen dolgoznak együtt

[Kép a 25. oldalon]

Feleségemmel, Loisszal