Hol vannak a halottak?

„A FÖLD egy piactér; a menny az otthonunk”, tartja egy nyugat-afrikai joruba közmondás. Ezt az eszmét hangoztatja sok vallás. Ez azt a felfogást tükrözi, hogy a föld olyan, mint egy piactér, melyet egy rövid időre meglátogatunk, majd eltávozunk. E hit szerint a halálkor a mennybe megyünk, az igazi lakóhelyünkre.

A Biblia valóban tanítja, hogy néhányan az égbe mennek. Jézus Krisztus ezt mondta hűséges apostolainak: „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van . . . Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek” (János 14:2, 3).

Jézus szavai nem azt jelentik, hogy minden jó ember a mennybe megy, vagy hogy a menny az emberiség otthona. Néhányan a mennybe vitetnek a föld feletti uralkodással kapcsolatban. Jehova Isten tudta, hogy az emberi kormányzatok sohasem lesznek sikeresek a földi ügyek irányításában. Ezért intézkedést tett egy égi kormányzatra vagy Királyságra, amely végül átveszi a föld feletti ellenőrzést és eredeti céljának megfelelően Paradicsommá alakítja át (Máté 6:9, 10). Isten Királyságának a Királya Jézus (Dániel 7:13, 14). Másokat az emberiségből választanak ki, hogy vele uralkodjanak. A Biblia előre megmondta, hogy akik felvitetnek a mennybe, „királysággá és papokká” lesznek „a mi Istenünknek, és uralkodni fognak a földön [mint királyok]” (Jelenések 5:10, Újfordítású revideált Biblia).

Ki megy az égbe?

Figyelembe véve, milyen óriási felelősségük lesz ezeknek az égi uralkodóknak, nem meglepő, hogy szigorú követelményeknek kell eleget tenniük. Azoknak, akik az égbe mennek, pontos ismerettel kell rendelkezniük Jehováról és engedelmeskedniük kell neki (János 17:3; Róma 6:17, 18). Megkívántatik tőlük, hogy gyakoroljanak hitet Jézus Krisztus váltságáldozatában (János 3:16). De ennél még többről van szó. Isten őket a Fián keresztül kell hogy hívja, és kiválassza (2Timótheus 1:9, 10; 1Péter 2:9). Azonkívül megkeresztelt keresztényeknek kell lenniük, akik „újra születnek”, Isten szent szellemétől nemzettek (János 1:12, 13; 3:3–6, Békés—Dalos fordítás). Ezenkívül szükséges megőrizniük Isten iránti feddhetetlenségüket a halálig (2Timótheus 2:11–13; Jelenések 2:10).

Az emberek megszámlálhatatlan milliói éltek már és meg is haltak, akik nem feleltek meg ezeknek a követelményeknek. Sokaknak kevés lehetőségük volt arra, hogy az igaz Istenről tanuljanak. Mások soha nem is olvasták a Bibliát és csak keveset vagy semmit sem tudnak Jézus Krisztusról. Napjainkban még az igaz keresztények között is csak néhányan vannak a földön olyanok, akik Isten által választattak ki az égi életre.

Következésképpen azoknak a száma, akik az égbe mennek, viszonylag kevés. Jézus úgy utalt rájuk, mint egy „kicsiny nyájra” (Lukács 12:32). Később János apostolnak fel lett tárva, hogy azoknak, akik ’megvétettek a földről’ — hogy Krisztussal uralkodjanak az égben — csak 144 000 a száma (Jelenések 14:1, 3; 20:6). Ha ezt összehasonlítjuk az emberek azon milliárdjaival, akik a földön éltek, valójában csak egy kis szám.

Azok, akik nem mennek az égbe

Mi történik azokkal, akik nem mennek az égbe? Szenvednek az örök gyötrelem helyén, ahogy azt néhány vallás tanítja? Természetesen nem, mivel Jehova a szeretet Istene. Szerető szülők nem vetik gyermekeiket a tűzbe, és Jehova sem kínozza ilyen módon az embereket (1János 4:8).

A már meghaltak nagy többségének egy földi Paradicsomba történő feltámadásra van kilátása. A Biblia beszámol arról, hogy Jehova azért teremtette a földet, hogy „lakjanak rajta” (Ésaiás 45:18, Katolikus fordítás). A zsoltáros megállapította: „Az egek az Úrnak egei, de a földet az ember fiainak adta” (Zsoltárok 115:16). A föld, nem pedig az ég lesz az emberiség maradandó otthona.

Jézus megjövendölte: „eljő az óra, a melyben mindazok, a kik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát [Jézusét, aki az »embernek fia«], és kijőnek” (János 5:27–29). A keresztény Pál apostol határozottan állította: „Reménységem lévén az Istenben, hogy . . . lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak” (Cselekedetek 24:15). A kínoszlopon Jézus életet ígért egy bűnbánó gonosztevőnek, a földi Paradicsomba történő feltámadás által (Lukács 23:43, NW).

Akkor milyen állapotban vannak azok a halottak, akik a földi életre lesznek feltámasztva? A Jézus szolgálata alatt történt egyik esemény segít megválaszolni ezt a kérdést. A barátja, Lázár meghalt. Mielőtt Jézus feltámasztotta, azt mondta tanítványainak: „Lázár, a mi barátunk, elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt” (János 11:11). Így Jézus a halált az alváshoz hasonlította, egy mély, álom nélküli alváshoz.

A halálban való alvás

Más írásszövegek is összhangban vannak a halálban való alvás gondolatával. Ezek nem tanítják, hogy az embereknek halhatatlan lelkük van, amely a halálkor eltávozik a szellembirodalomba. Inkább ezt mondja a Biblia: „a halottak semmit nem tudnak . . . Mind szeretetök, mind gyűlöletök, mind gerjedezésök immár elveszett . . . semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcseség nincs a Seolban [a sírban], a hová menendő vagy” (Prédikátor 9:7, 8, 12). Ezenkívül a zsoltáros kijelentette, hogy az ember „visszatér földébe, és aznapon elvesznek az ő tervei” (Zsoltárok 146:4).

Ezek az írások világossá teszik, hogy azok, akik halálalvásban vannak, nem képesek látni vagy hallani bennünket. Képtelenek áldást vagy csapást hozni. Nincsenek a mennyben és az ősök közösségében sem lakoznak. Élettelenek, nem léteznek.

Az Istennek megfelelő időben azok, akik most halálalvásban és az emlékezetében vannak, fel fognak támasztatni az életre egy paradicsomi földön. Ez egy szennyezéstől, bajoktól és az emberiség között most meglevő problémáktól megtisztított föld lesz. Micsoda örömteli idő lesz az! Abban a Paradicsomban az örökké tartó élet kilátása áll majd előttünk, hiszen a Zsoltárok 37:29 biztosít minket: „Az igazak öröklik a földet, és mindvégig rajta lakoznak.”

[Kiemelt rész a 6–7. oldalon]

FELHAGYTAM A HALOTTAK IMÁDATÁVAL

„Kisfiúkoromban édesapám rendszeresen áldozatot mutatott be halott édesapjának, én pedig segítettem neki. Egy alkalommal, amikor az édesapám felépült egy szörnyű betegségből, a jós azt mondta neki, hogy a felépülésének értékeléséül egy kecskét, jamgyökeret, koladiót és szeszes italt kellene áldoznia a halott apjának. Azt is tanácsolta apámnak, hogy forduljon a halott őseihez, hogy megakadályozza a további betegségeket és csapásokat.

Az édesanyám megvásárolta azokat a dolgokat, amelyek a nagyapám sírjánál végrehajtandó áldozat bemutatásához követeltettek meg. A sír, a helyi szokással összhangban, közvetlenül a házunk mellett volt.

Barátok, rokonok és szomszédok voltak meghíva, hogy megnézzék az áldozatbemutatást. Édesapám az alkalomhoz illően, elegánsan felöltözött, leült egy székre a sírhellyel szemben, ahol néhány, már az előző áldozatbemutatásoknál felhasznált kecske koponyáját sorakoztatták fel. Az én feladatom az volt, hogy kiöntsek egy üvegből egy kis ivópohárba bort, melyet továbbadtam az apámnak. Ő pedig kiöntötte ezt a földre áldozatként. Apám háromszor nevén szólította az apját, és a jövőbeni szerencsétlenségtől való megszabadításért imádkozott hozzá.

Koladiókat áldoztak fel, valamint megöltek egy kost, megfőzték és minden jelenlevő részvételével elfogyasztották. Én is részt vettem az étkezésben és az éneklésre, valamint a dobok ütemére táncoltam. Apám gyönyörűen és fáradhatatlanul táncolt, még ha meg is látszott rajta a kor. Időközönként azért imádkozott, hogy ősei áldjanak meg minden jelenlevőt, mialatt az emberek — beleértve engem is — azt felelték, hogy Ise, ami annyit jelent: »Úgy legyen.« Élénk érdeklődéssel és csodálattal figyeltem édesapámat, és sóvárogva vártam azt a napot, amikor elég idős leszek ahhoz, hogy áldozatot mutassak be a halott ősöknek.

A sok áldozat bemutatása ellenére a béke még mindig elkerülte a családunkat. Jóllehet édesanyámnak három élő fia van, a három megszületett lánya közül egyik sem élt hosszú ideig; mindegyik gyermekkorban halt meg. Mikor édesanyám újra állapotos lett, apám nagy gonddal eltervezett áldozatot mutatott be, hogy épségben szülessen meg a gyermek.

Anyám egy másik lánynak adott életet. Két évvel később a gyermek beteg lett és meghalt. Az apám kikérte a jós véleményét, aki azt mondta neki, hogy egy ellenség a felelős a halálért. A jós azt mondta, ahhoz hogy a gyermek »lelke« ellentámadást tudjon indítani; az áldozathoz egy darab égő fa, egy üveg szeszes ital és egy kölyökkutya kívántatik meg. Az égő fát a sírra kellett helyezni, a szeszes italt pedig ráhinteni, és a kölyökkutyát a sírhoz közel élve eltemetni. Ez feltehetőleg felébreszti a halott lány lelkét, hogy megbosszulja halálát.

Én vittem az üveg szeszes italt és az égő fát a sírhoz, az édesapám pedig a kiskutyát hozta, melyet a jós utasítása szerint temetett el. Mindannyian bíztunk abban, hogy hét napon belül a halott lány lelke elpusztítja azt a személyt, aki a korai halálát okozta. Két hónap telt el és semmilyen halálesetről sem kaptunk hírt a szomszédságból. Csalódottá váltam.

Tizennyolc éves voltam akkor. Röviddel ezután találkoztam Jehova Tanúival, akik megmutatták nekem az Írásokból, hogy a halottak sem jót, sem pedig gonoszt nem tudnak tenni az élőkkel. Amint az Isten Szavából származó ismeret gyökeret eresztett a szívemben, megmondtam az édesapámnak, hogy többé nem vehetek részt vele a halottaknak végzett áldozatbemutatásban. Először haragudott rám, amiért — az ő kifejezésével élve — cserben hagytam. De amikor megfigyelte, hogy nem vagyok hajlandó lemondani a nemrég megtalált új hitemről, nem állt ellen abban, hogy Jehovát imádjam.

Önátadásomat vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam 1948. április 18-án. Azóta is nagy örömmel és megelégedéssel szolgálom Jehovát, segítve másoknak abban, hogy megszabaduljanak a halott ősök imádatától, akik nem tudnak sem segítséget nyújtani, sem pedig ártani nekünk.” (J. B. Omiegbe elmondása alapján — Benin City, Nigéria.)

[Kép a 7. oldalon]

Nagy lesz az öröm, amikor a halottak feltámadnak majd egy paradicsomi földre