Felbecsülhetetlen kincs, amelyet meg kell osztani másokkal

GLORIA MALASPINA ELMONDÁSA ALAPJÁN

Amikor Szicília partvonalát elnyelte a messzeség, a férjem és én úti célunkra, a földközi-tengeri Málta szigetére kezdtünk összpontosítani. Micsoda lelkesítő kilátás! Pál apostol első században átélt máltai tapasztalatára gondoltunk, miközben áthajóztunk a tengeren (CSELEKEDETEK 28:1–10).

ABBAN az évben 1953-at írtunk, és Málta nem ismerte el törvényesen Jehova Tanúi prédikálótevékenységét. Előző évben végeztük el az Őrtorony Gileád Biblia Iskolát, és Olaszországba szólt a megbízatásunk. A csupán rövid ideig tartó olasztanulás után nagyon vágytunk már arra, hogy lássuk, mi vár ránk Máltán.

Hogyan lett belőlem, fiatal nőből, külföldi misszionárius? Hadd mondom el.

Édesanya ösztönző példája

1926-ban, amikor a kanadai Ontarióban, Fort Francesben élt a családunk, édesanyám elfogadta A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg! című füzetet egy Bibliakutatótól (így ismerték akkoriban Jehova Tanúit). Nagy érdeklődéssel olvasta, és még ugyanazon a héten ellátogatott egy csoportos bibliatanulmányozásra, amely az Őr Torony folyóirat felhasználásával folyt le. Édesanya buzgó bibliaolvasó volt, és úgy fogadta az Isten Királyságáról szóló üzenetet, mint a kincset, amelyet keresett (Máté 6:33; 13:44). Noha édesapa heves ellenállást fejtett ki, és édesanyának három kislányra kellett gondot viselnie, ő akkor is kiállt amellett, amit tanult.

Édesanya rendíthetetlen hite a következő húsz év alatt ébren tartotta bennem és két nővéremben, Thelmában és Violában, az igazságos új világban valóra váló örök élet csodálatos reményét (2Péter 3:13). Sok nehéz próbával nézett szembe, de sohasem kételkedtünk választott útjának helyességében.

1931-ben, amikor még csak tízéves voltam, az USA-beli Észak-Minnesotába költöztünk egy farmra. Itt el voltunk vágva a Jehova Tanúival való rendszeres társulástól, de attól nem, hogy a Bibliára oktasson édesanya. Kolportőrként vagy teljes idejű szolgaként végzett odaadó szolgálata arra ösztönzött, hogy csatlakozni kívánjak hozzá e munkában. 1938-ban két nővérem és én megkeresztelkedéssel jelképeztük egy kongresszuson a minnesotai Duluth-ban, hogy átadtuk magunkat Jehovának.

Miután 1938-ban elvégeztem a középiskolát, édesanya arra buzdított, iratkozzak be egy kereskedelmi kurzusra, hogy meg tudjak élni mint úttörő (ez a kolportőrök új neve). Ez jó tanácsnak bizonyult, főleg azért, mert édesapa úgy döntött, hogy a saját útját járja, és magunkra hagyott.

Teljes időben osztjuk meg kincsünket másokkal

Végül is Kaliforniába költöztem, és 1947-ben elkezdtem az úttörőmunkát San Franciscóban. A Los Angelesben megrendezett „Terjeszkedés minden nemzetben” kongresszus előkészületi munkáiban részt véve találkoztam Francis Malaspinával. Mindkettőnknek a misszionáriusi munka volt a célja, s ez odavezetett, hogy meghitt kapcsolat alakult ki közöttünk. 1949-ben összeházasodtunk.

1951 szeptemberében Francis és én meghívást kaptunk a Gileád 18. osztályába. Egy öt hónapig tartó intenzív képzés után 1952. február 10-én, a diplomaosztás napján, Nathan H. Knorr, az iskola elnöke kihirdette ábécérendben, mely országokba szól a küldetésünk. Amikor azt mondta, hogy „Olaszország, Malaspina testvér és Malaspina testvérnő”, máris úton voltunk gondolatban!

Néhány héttel később felszálltunk a hajóra New Yorkban, hogy megtegyük a tíznapos utazást az olaszországi Genovába. Giovanni DeCecca és Max Larson volt ott a rakparton a brooklyni főhivatal személyzetéből, hogy elbúcsúzzanak tőlünk. Genovában misszionáriusok fogadtak, akik jól ismerték a bevándorlással járó bonyolult ügyintézést.

Izgatottan mindattól, ami körülöttünk történik, felszálltunk egy Bolognába induló vonatra. Megérkezésünkkor olyan város látványa fogadott, amely még mindig magán viselte a II. világháború bombázásainak csúf nyomait. De sok kellemes dolog is volt, mint például a pörkölődő kávé ellenállhatatlan aromája, amely betöltötte a reggeli levegőt, és a számtalan fajta tésztához készülő pompás szószok pikáns illata.

Egy cél elérése

Betanult felkínálással fogtunk neki a szolgálatnak, és a mondanivalónkat az üzenet elfogadásáig vagy az ajtó bezárulásáig folytattuk. A vágy, hogy kifejezzük magunkat, arra indított, hogy szorgalmasan tanuljuk a nyelvet. Négy hónap múlva egy új misszionáriusi otthonba küldtek, Nápolyba.

E hatalmas város figyelmet érdemel csodálatos látképeivel. Élveztük ott a szolgálatunkat, de újabb négy hónap elteltével a férjemet a körzet- vagy utazómunkával bízták meg, hogy gyülekezeteket látogasson Rómától Szicíliáig. Idővel Máltán, sőt az észak-afrikai Líbiában is látogatásokat végeztünk.

Ezekben az években a Nápoly és Szicília közötti vonatutazások a fizikai kitartás próbái voltak. Tömött vonatra szálltunk fel, és olykor 6-8 órát álltunk zsúfolásig telt átjárókban. De ez nagyszerű lehetőséget kínált arra, hogy szemügyre vegyük a körülöttünk lévő embereket. Sokszor házi bort tartalmazó nagy demizson szolgált ülőhelyül a tulajdonosának, aki ivott belőle néha, hogy csillapítsa szomját a hosszú utazás közben. A barátságos utasok gyakran felajánlották, hogy megosztják velünk kenyerüket és szalámijukat; ez vendégszerető, szívet melengető gesztus volt, amelyet nagyra értékeltünk.

Szicíliában testvérek fogadtak minket, akik egy három és fél órás utat jelentő folyamatos emelkedőn vitték fel bőröndjeinket a hegytetőre a gyülekezethez. Keresztény testvéreink szívélyes fogadtatása elfeledtette velünk fáradtságunkat. Olykor biztos járású öszvéreken utaztunk, de soha nem tekintettünk le a mélységbe, ahova könnyen alázuhanhattunk volna, ha csak egyszer is félrelép az öszvér. Megerősített minket, hogy testvéreink a megpróbáltatásaik ellenére is szilárdan kiállnak a bibliai igazság mellett, és az irántunk tanúsított szeretettől indítva hálásak voltunk, hogy velük lehetünk.

Málta és Líbia

Csordultig volt a szívünk a szicíliai testvéreinket idéző emlékekkel, amikor elindultunk, hogy Máltára hajózzunk. Pál apostol kedves embereket talált ott, és mi is. Egy St. Paul’s-öböli vihar felismertette velünk, milyen veszéllyel néztek szembe a kis hajók az első században (Cselekedetek 27:39—28:10). De előttünk volt még Líbia. Hogyan fogunk boldogulni ebben az afrikai országban, ahol betiltás alatt áll a munkánk?

Megint csak gyökeresen eltérő kultúrával találkoztunk. Tripoli városának látnivalói és hangjai megragadták figyelmemet, amint végigsétáltunk a belvárosi negyed oszlopsoros utcáin. A férfiak teveszőrből szőtt ruhát viseltek, hogy így védekezzenek a Szahara sivatag rekkenő hősége ellen nappal, és a hűvös levegő ellen éjszaka. Megtanultuk átlátni és tiszteletben tartani azt, ahogy hozzáidomulnak az emberek az éghajlati viszonyokhoz a környezetükben.

A testvérek körültekintő buzgósága sok mindent megtanított nekünk arról, hogy komolyan bízzunk Jehovában és kövessük azok útmutatásait, akik tájékozottabbak az ilyen körülmények közötti prédikálás terén. Keresztény testvéreink sok nemzetiséget képviseltek, de harmonikusan dolgoztak együtt Jehovának végzett szolgálatukban.

Új megbízatás

A prédikálómunkánkkal szembeni ellenállás miatt el kellett hagynunk Olaszországot, de 1957-ben boldogan fogadtunk el egy új megbízatást a prédikálásra, amely Brazíliába szólt. Francis és én alkalmazkodtunk az élethez és a szokásokhoz, s nyolc hónap múltán Francis meghívást kapott, hogy körzetmunkát végezzen. Busszal, repülővel és gyalogszerrel utaztunk. E hatalmas, gyönyörű ország úgy tárult fel előttünk, mintha csak földrajzi ismeretekbe avattak volna be minket.

Első körzetünk tíz gyülekezetet ölelt fel São Paulo városában, valamint tíz kisvárost São Paulo állam belsejében és délen fekvő tengermenti területén. Abban az időben nem voltak gyülekezetek ezekben a városokban. Szálláshelyet kerestünk magunknak, és letelepedésünk után házankénti látogatásokat végeztünk a Királyság-üzenettel. Meghívókat is hátrahagytunk, amelyek a Watch Tower Society egyik oktatófilmjének bemutatására szóltak.

Nem volt gyerekjáték filmekkel, vetítőgéppel, áramátalakítóval, feljegyzéstárakkal, irodalommal, meghívókkal és egy olyan eszközzel buszra szállni, amelynek segítségével kézileg lehetett a meghívókra bélyegezni a filmbemutató helyszínét. Ezekkel összehasonlítva a kis ruhásbőröndünk nem volt nagy poggyász. A vetítőgépet kipárnázással kellett védeni az ölünkben, hogy ne törjön darabokra a hepehupás utakon történő utazástól.

Miután meghatároztuk a film bemutatásának helyét, ajtóról ajtóra jártunk, és hátrahagytuk a filmbemutatóra szóló meghívókat. Néha engedélyt kaptunk arra, hogy egy étteremben vagy egy hotelban vetítsük le a filmet. Más alkalmakkor a szabad ég alatt feszítettünk ki egy lepedőt két pózna közé. Az értékelő hallgatók, akik közül sokan sohasem láttak még mozgófilmet, álltak és éberen figyeltek, miközben Francis olvasta a szöveget. Ezt követően bibliai irodalmat terjesztettünk.

Hogy elérjük a falvakat, busszal utaztunk. Némelyik folyó felett nem ívelt át híd, így hát egy nagy tutajra segítették a buszt, és átúsztatták a túlsó oldalra. Azt a tanácsot kaptuk, hogy szálljunk ki a buszból, és ha látjuk, hogy a folyóba csúszik a busz, akkor ugorjunk le a tutaj másik oldaláról, nehogy vízbe fúljunk. Szerencsére soha nem veszett a buszunk a folyóba — ami jó dolog, főleg azért, mert a folyó arról volt nevezetes, hogy húsevő piranhák élnek benne!

Miután 1958-ban részt vettünk a New York-i nemzetközi kongresszuson, visszatértünk Brazíliába, ahol hamarosan ismét az utazómunkában tevékenykedtünk. A kerületünk délen az uruguayi határig, nyugaton Paraguayig, északon Pernambuco államig, Brazília keleti oldalán pedig az Atlanti-óceánig terjedt.

A leprások települése

Az 1960-as évek derekán meghívást fogadtunk el, hogy egy leprások lakta településen mutassuk be a Társulat egyik filmjét. El kell ismernem, hogy féltem egy kissé. A Bibliában olvasottakon kívül keveset tudtunk a lepráról. Amikor beléptünk a körülkerített területre, ahol fehérre voltak festve az épületek, egy nagy előadóteremhez irányítottak minket. Középen egy kötéllel elkülönített részt tartottak fenn nekünk és a felszerelésünknek.

A mellettünk segédkező villanyszerelő 40 éve lakott a településen. Mindkét kézfejét elvesztette, és néhány egyéb testrésze is hiányzott, ami szörnyen elcsúfította. Először megrémültem, de vidám modorától és a munkájához való hozzáértésétől megnyugodtam. Kis idő múltán sok dologról beszélgettünk, miközben minden szükséges előkészülettel végeztünk. A létesítményben élő ezer betegből több mint kétszázan jelentek meg. Mialatt bebicegtek, sok különböző stádiumát figyeltük meg az őket sújtó betegségnek. Mennyire megindító, érzelmekre ható tapasztalat volt ez számunkra!

Arra gondoltunk, amit Jézus mondott a leprásnak, aki így könyörgött: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem.” Megérintve a férfit, Jézus erről biztosította őt: „Akarom, tisztulj meg” (Máté 8:2, 3). A program befejeztével sokan jöttek oda hozzánk, hogy köszönetet mondjanak látogatásunkért; eltorzult testük élő bizonyítéka az emberiség nagy szenvedésének. Később helyi Tanúk tanulmányozták a Bibliát azokkal, akik több ismeretet kívántak szerezni.

1967-ben visszatértünk az Egyesült Államokba néhány komoly egészségi probléma kezelése végett. Miközben folyamatos figyelmet fordítottunk ezekre, ismét abban a kiváltságban részesültünk, hogy a körzetmunkában szolgálhattunk. A következő húsz év során az utazómunkában vettem részt Francisszel az Egyesült Államokban. Ez idő alatt a Királyság Szolgálati Iskolán is tanított.

A buzdítás micsoda forrása volt nekem, hogy olyan szerető férjem és hű társam van, aki gondosan tesz eleget minden neki kijelölt megbízatásnak! Abban a kiváltságban részesültünk együtt, hogy négy kontinens részein oszthattuk meg a bibliai igazság kincsét másokkal.

A kincs tart életben

Édesanya még 1950-ben férjhez ment David Easterhez, egy hűséges testvérhez, aki 1924-ben keresztelkedett meg. Sok éven át szolgáltak együtt a teljes idejű szolgálatban. De édesanyánál az Alzheimer-kór tünetei kezdtek jelentkezni életének utolsó szakaszában. Sok törődést igényelt, amint a betegség elhatalmasodott a gondolkodóképességén. Segítőkész nővéreim és David vállalták a gondozásával járó súlyos felelősséget, mivel nem akarták, hogy feladjuk a teljes idejű szolgálat nyújtotta különleges kiváltságainkat. Édesanya hűsége, amelyben egészen az 1987-ben bekövetkezett haláláig példát mutatott, sokat segített nekünk életutunk megtervezésében, és a remény, amelyet az égi jutalmat várva ápolt, megvigasztalt minket.

1989-re észrevehetővé vált előttem, hogy Francis nem olyan tetterős már, mint régebben. Nem tudtuk, hogy egy a világ sok részén jól ismert betegség, a Schistosoma-fertőzés fejti ki káros hatását. 1990-ben e könyörtelen ellenség felülkerekedett, és elvesztettem szeretett hitvestársamat, akivel 40 éven át vettem részt Jehova szolgálatában.

A kiigazítások hozzátartoznak az élethez. Némelyik könnyen megy, némelyik nehezen. De Jehova, a bibliai igazság felbecsülhetetlen kincsének Adományozója, életben tartott engem a szervezete, valamint a családom szeretete és buzdítása által. Továbbra is megelégedést találok, amint várva várom Jehova minden csalhatatlan ígéretének beteljesülését.

[Kép a 23. oldalon]

Amikor férjem és én misszionáriusok voltunk Olaszországban