Egy teológiai dilemma

„A LÉLEK halhatatlanságának gondolata és a halottak feltámadásába vetett hit . . . két különböző eszmei síkon levő fogalmak, amelyek között választanunk kell.” Philippe Menoud-nak ezek a szavai összegzik a halottak állapotával kapcsolatos dilemmát, amellyel a protestáns és katolikus teológusok kerülnek szembe. A Biblia „az utolsó napon” történő feltámasztás reménységéről beszél (János 6:39, 40, 44, 54). A teológus Gisbert Greshake állítása szerint sok hívő reménysége azonban „a lélek halhatatlanságára épül — amely lélek különválik a testtől a halál alkalmával és visszatér Istenhez — míg a feltámadás reménysége jobbára, vagy éppenséggel teljesen eltűnt”.

Bernard Sesboüé magyarázata szerint ebben az esetben egy fogas kérdés merül fel: „Milyen állapotban vannak a halottak »időközben«, vagyis testük halála és a végső feltámadás között?” Úgy tűnik, az elmúlt néhány évben ez a kérdés állt a teológiai viták középpontjában. Mi vezetett ehhez? És ami még fontosabb, mi a halottak igazi reménysége?

A dilemma eredete és kibontakozása

Az első keresztények ezt a kérdést világosan látták. Tudták az Írásokból, hogy a halottak nem tudnak semmiről, hiszen a Héber Iratok ezt mondják: „az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak . . . semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcseség nincs a Seolban, a hová menendő vagy” (Prédikátor 9:7, 12). Ezek a keresztények olyan feltámadásban reménykedtek, amely „az Úr [elkövetkezendő] jelenléte” idején következik be (1Thessalonika 4:13–17, NW). Nem számítottak arra, hogy majd valahol másutt a tudatuknál lesznek, miközben várják ezt a pillanatot. A vatikáni Hittani Kongregáció jelenlegi prefektusa, Joseph Ratzinger ezt mondja: „Az ókori egyházban a lélek halhatatlanságáról semmiféle tantételi nyilatkozat nem létezett.”

A Nuovo dizionario di teologia azonban kifejti, ha az egyházatyák gondolatait olvassuk, mondjuk Ágoston vagy Ambrus gondolatait, „a bibliai hagyományokat tekintve valami újnak a tudatára ébredünk — a görög eszkatológia tűnik elő, amely alapjaiban eltér a zsidókétól és a keresztényekétől”. Ez az új tanítás „a lélek halhatatlanságára [épült], egyéni megítéltetésre, ami közvetlenül a halál után jutalommal, illetve büntetéssel jár”. Felmerült tehát a „közbenső állapot” kérdése: ha a lélek túléli a test halálát, mi történik vele, míg „az utolsó napon” történő feltámadásra vár? Ez egy olyan dilemma, amelynek megoldásával küszködnek a teológusok.

I. Gergely pápa i. sz. a VI. században úgy érvelt, hogy a halál bekövetkeztével a lelkek a rendeltetésüknek megfelelő helyre kerülnek. XXII. János pápa, aki a XIV. században élt, meg volt róla győződve, hogy a halottak az ítélet napján kapják meg végső jutalmukat. XII. Benedek pápa azonban megcáfolta elődjét. A Benedictus Deus (1336) elnevezésű pápai bullában kijelentette, hogy „az elhunytak lelke az üdvösség [ég], a tisztulás [purgatórium] vagy a kárhozat [pokol] állapotába kerül, és csak a világ végén egyesül újra feltámasztott testével”.

A viták és tanácskozások ellenére már évszázadok óta ez a kereszténység egyházainak állásfoglalása, pedig a protestáns és az ortodox egyházak általában véve nem is hisznek a purgatóriumban. Ám a múlt század végétől kezdve egyre több tudós arra mutat rá, hogy a lélek halhatatlanságának tantétele nem bibliai eredetű, és ennek következményeképpen a „modern teológia ma már gyakran megpróbálja az embert egészként tekinteni, amely egész teljesen elenyészik a halálban” (The Encyclopedia of Religion). A Biblia szövegmagyarázói éppen ezért nehéznek találják a „közbenső állapot” létezésének igazolását. A Biblia vajon beszél erről az állapotról, vagy inkább valamilyen más reménységet kínál?

Vajon Pál hitt a „közbenső állapotban”?

A Catechism of the Catholic Church (Katolikus Egyház Katekizmusa) ezt mondja: „Ahhoz, hogy feltámadjunk Krisztussal, meg kell halnunk Krisztussal: ’meg kell válnunk a testtől és haza kell érkeznünk az Úrhoz’ [2Korinthus 5:8]. Ebben az ’elköltözésben’, amely a halált jelenti, a lélek különválik a testtől [Filippi 1:23]. A halottak feltámadásának napján egyesül majd újra a testtel.” De vajon az itt idézett versekben azt mondja Pál apostol, hogy a lélek túléli a test halálát, majd pedig várja az „utolsó ítéletet”, hogy újra egyesülhessen a testtel?

A 2Korinthus 5:1-ben Pál saját halálára utal, és a ’földi sátorház elbomlásáról’ beszél. Vajon arra gondolt, hogy a testet elhagyja halhatatlan lelke? Nem. Pál abban hitt, hogy az ember maga a lélek, nem pedig abban, hogy van egy lelke (1Mózes 2:7; 1Korinthus 15:45). Pál szellemtől felkent keresztény volt, akinek a reménysége — többi első századi testvéréhez hasonlóan — „a mennyekben . . . eltett” volt (Kolossé 1:5; Róma 8:14–18). Őszinte ’óhaja’ éppen ezért az volt, hogy halhatatlan szellemteremtményként az égbe támadjon fel az Isten által meghatározott időben (2Korinthus 5:2–4). Reménységéről szólva ezt írta: „mindnyájan elváltozunk . . . az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk” (1Korinthus 15:51, 52).

A 2Korinthus 5:8-ban Pál ezt mondja: „Bizodalmunk . . . van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből, és elköltözni az Úrhoz.” Néhányan úgy vélik, ezek a szavak a várakozás közbenső állapotára utalnak. Arra is hivatkoznak, amit Jézus a hűséges követőinek ígért, hogy elmegy és helyet készít nekik, ahova ’magához veszi őket’. De mikor válnak valóra ezek a kilátások? Jézus azt mondta, hogy akkor, amikor ’ismét eljön’, jövőben elkövetkező jelenlétének idején (János 14:1–3). Ehhez hasonlóan a 2Korinthus 5:1–10-ben Pál azt mondta, hogy a felkent keresztények általában abban reménykedtek, hogy égi lakóhelyet örökölnek. Ez nem a lélek valamiféle feltételezett halhatatlansága által következik be, hanem feltámadás által Krisztus jelenléte idején (1Korinthus 15:23, 42–44). Charles Masson Szentírás-magyarázó úgy következtetett, hogy a 2Korinthus 5:1–10 „jól érthető tehát anélkül, hogy a »közbenső állapot« hipotéziséhez folyamodnánk”.

A Filippi 1:21, 23-ban (NW) Pál ezt mondja: „ami engem illet — számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Nyomás alatt vagyok e két dolog miatt; de amit igazán kívánok, az a megszabadítás és a Krisztussal való együttlét, mivel ez biztos, hogy messze jobb.” Vajon Pál itt egy „közbenső állapotra” utal? Néhányan úgy vélik. Pál azonban azt mondja, hogy két lehetőség miatt van nyomás alatt — az élet és halál lehetősége miatt. „De amit igazán kívánok — fűzte hozzá, egy harmadik lehetőséget említve — az a megszabadítás és a Krisztussal való együttlét.” „Megszabadítás”, hogy rögtön a halála után Krisztussal legyen? Nos, amint azt már láttuk, Pál abban hitt, hogy a felkent keresztények Krisztus jelenléte idején fognak feltámadni. Tehát ez az időszak volt a szeme előtt.

Ez látható a Filippi 3:20, 21 és az 1Thessalonika 4:16-ban feljegyzett szavaiból is. Az ilyenfajta „megszabadítás” Krisztus Jézus jelenléte idején lehetővé teszi, hogy Pál megkapja a jutalmat, amelyet Isten készített neki. A fiatal Timótheushoz írott szavaiból is láthatjuk, hogy ez volt a reménysége: „Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, a kik vágyva várják az ő megjelenését” (2Timótheus 4:8).

A feltámadás — nagyszerű bibliai igazság

Az első keresztények a feltámadást olyan eseménynek tekintették, amely Krisztus jelenléte idején kezdődik majd el, éppen ezért erőt és vigaszt merítettek ebből a nagyszerű bibliai igazságból (Máté 24:3; János 5:28, 29; 11:24, 25; 1Korinthus 15:19, 20; 1Thessalonika 4:13). Hűségesen vártak az elkövetkezendő örömre, elvetve a lélek halhatatlanságának hitehagyott tanításait (Cselekedetek 20:28–30; 2Timótheus 4:3, 4; 2Péter 2:1–3).

Természetesen nem csupán égi reménységű keresztényekre korlátozódik a feltámadás (1Péter 1:3–5). A patriarchák és Isten más ókori szolgái hitet gyakoroltak abban, hogy Jehova képes visszahozni a holtakat a földi életbe (Jób 14:14, 15; Dániel 12:2; Lukács 20:37, 38; Zsidók 11:19, 35). Még azoknak a milliárdoknak is megvan a lehetőségük arra, hogy visszatérjenek a földre, paradicsomi életbe, akik az évszázadok folyamán sohasem hallottak Istenről, hiszen „lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak” (Cselekedetek 24:15; Lukács 23:42, 43). Hát nem fellelkesítő ez a kilátás?

Jehova nem hiteti el velünk, hogy örökké lesz majd szenvedés és halál, hanem inkább arra az időre irányítja a figyelmünket, amikor az „utolsó ellenség . . . a halál” örökre megsemmisül, a hűséges emberiség pedig örökké él majd a Paradicsommá helyreállított földön (1Korinthus 15:26; János 3:16; 2Péter 3:13). Milyen csodálatos érzés lesz látni, amint elhunyt szeretteink visszatérnek az életbe! Mennyivel jobb ez a biztos reménység, mint az emberi lélek feltételezett halhatatlansága — egy olyan tantétel, amely nem Isten Szaván, hanem görög filozófián alapul! Ha reménységedet Isten biztos ígéretére alapozod, te is biztos lehetsz abban, hogy „a halál [hamarosan] nem lesz többé” (Jelenések 21:3–5).

[Kép a 31. oldalon]

A feltámadás nagyszerű bibliai igazság