Elhatározásom, hogy előrehaladok az érettség felé

CARL DOCHOW ELMONDÁSA ALAPJÁN

Az Őrtorony 1948. június 15-ei (magyarul 1949. júliusi) számában megjelent egy cikk a „Növekedés érettségre vagy visszaesés a bűnbe, melyik?” címmel. Ez a cikk teljesen kiragadott engem az egyesült államokbeli farmokon lévő szellemi veszélyből a dél-amerikai misszionáriusi életpályára, mely több mint 43 évet ölelt fel.

NÉGY fiú közül a harmadikként születtem meg 1914. március 31-én, egy fakunyhóban a minnesotai Vergasban. Boldog gyermekkorom volt. Emlékszem, amikor édesapámmal halásztam. Édesanyám azonban gyakran volt beteg, és ötödik osztályos koromban abba kellett hagynom az iskolát, hogy segítsek neki a ház körüli munkákban. 13 éves voltam, amikor megállapították nála, hogy tüdőrákja van.

Édesanyám tudta, hogy nem sok ideje van hátra, így arra kezdett felkészíteni, hogy átvegyem a helyét. A konyhában ült, és utasításokat adott nekem a főzésre és sütésre vonatkozóan. Ezenkívül megtanított a mosásra, kertészkedésre és arra, hogyan viseljek gondot száz csirkére. Arra is buzdított, hogy mindennap olvassak el egy fejezetet a Bibliából, melyet gyenge olvasásom ellenére is megtettem. Azután, hogy tíz hónapig tanított, 1928. január 27-én édesanyám elhunyt.

A háború megváltoztatja életünket

Miután 1939 szeptemberében elkezdődött a II. világháború, evangélikus templomunkban minden vasárnap imádkoztak a csapatokért. Idősebb bátyám, Frank elhatározta, hogy ő nem fog gyilkolni, így amikor elutasította a katonai szolgálatot, letartóztatták. A tárgyalásán ezt mondta: „Inkább engem öljenek meg, minthogy én öljek meg ártatlanokat!” A Washington állam partjától távol eső McNeil szigetén letöltendő egy évi börtönbüntetésre ítélték.

Frank ott több mint 300 Jehova Tanújával találkozott, akik azért voltak börtönben, mert szigorúan semlegesek voltak a háború alatt (Ésaiás 2:4; János 17:16). Nemsokára kapcsolatba lépett velük, és még ott a börtönben megkeresztelkedett. Jó magaviseletéért kilenc hónapra csökkentették a büntetését. 1942 novemberében hírt kaptunk, hogy Frank kiszabadult, és nem sokkal ezután beszélt nekünk Isten Királyságának jó híréről. Miután gondosan megvizsgáltuk az üzenetet a Bibliánkban, mindannyian rájöttünk, hogy amit Frank tanít nekünk, az az igazság.

A szellemi előrehaladás akadályai

1944-ben Maltába (Montana) költöztem a nagybátyámhoz. Volt egy közös dolog bennünk: hat hónapi házasság után mindkettőnket elhagyott a feleségünk. Örült, hogy segítek neki a gazdálkodásban és főzésben, a nyereséget pedig fele-fele arányban osztottuk el. Nagybátyám azt mondta, hogy én öröklöm a 260 hektáros farmját, ha nála maradok. Azok az idők voltak a gazdálkodás virágzó évei, és én mennyire szerettem azokat! Minden évben rekordtermésünk volt, és egy véka búzát 3 dollár 16 centért értékesítettünk.

Nagybátyámnak azonban nem tetszett, hogy Maltában a Tanúk kis gyülekezeti összejöveteleit látogatom. 1947. június 7-én a nagybátyám tudta nélkül Wolf Pointban, Jehova Tanúi körzetkongresszusán megkeresztelkedtem. Ott egy keresztény testvér arra buzdított, hogy legyek úttörő, vagyis teljes idejű szolga. Jóllehet az a fajta életút volt a szívem vágya, elmagyaráztam neki, hogy a nagybátyám sohasem engedné meg, hogy olyan sok időt szenteljek a szolgálatra.

Nem sokkal ezután nagybátyám felbontotta és elolvasta az egyik levelemet, melyet egy testvértől kaptam, aki a teljes idejű szolgálatra buzdított. A nagybátyámat elöntötte a méreg, és egy ultimátumot adott — vagy abbahagyom a prédikálást, vagy elmegyek. Az az ultimátum jót tett, mivel annyira szerettem a farmot, hogy nem tudom, magamtól ott tudtam volna-e hagyni. Így visszatértem Minnesotába a családomhoz, akik már mindannyian megkeresztelkedtek és a Detroit Lakes Gyülekezetbe jártak.

Kezdetben a családom buzdított az úttörőszolgálatra, de 1948-ban kezdtek szellemileg gyengülni. Ez akkor történt, amikor a „Növekedés érettségre vagy visszaesés a bűnbe, melyik?” című cikk a szükséges szellemi lendületet nyújtotta nekem. Arra figyelmeztetett, hogy „ha szándékosan nem tartunk lépést az előrehaladó ismerettel, akkor az számunkra határozottan nagyon súlyos és szomorú következményekkel jár”. A cikk ezt mondta: „nem engedhetjük meg magunknak, hogy megállapodjunk és visszaessünk, hanem előhaladást kell tennünk az igazságban. Az előhaladás és nem a megállás a legjobb eszköz a visszaesés ellen.”

Bár a családom mást hozott fel mentségként, azt hiszem, hogy az igazi probléma a gazdagság utáni vágyuk volt. Annak látták a gazdasági előnyeit, ha még több időt fektetnek be a gazdálkodásba és kevesebbet a prédikálásba. Nem engedtem, hogy a jómód utáni vágy csapdába ejtsen, inkább terveket készítettem az úttörőszolgálatra. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, sőt még azt is gondoltam, hogy nem tudom majd megcsinálni. Így 1948-ban próba alá vetve magam, szándékosan az év legkedvezőtlenebb részében — decemberben — jelentkeztem az úttörőszolgálatra.

Az úttörőszolgálat elkezdése

Jehova megáldotta erőfeszítéseimet. Egyik nap például –27°C volt, nem is beszélve a jeges szélről. A szokásos utcai tanúskodást végeztem, gyakran váltogatva a kezemet — a hideget beraktam a zsebembe, miközben a másikkal addig tartottam a folyóiratot, míg majdnem lefagyott és azt dugtam zsebre. Egy ember odajött hozzám. Elmondta, hogy már egy ideje figyeli a tevékenységemet, és ezt kérdezte: „Mi van azokban a folyóiratokban, ami ennyire fontos? Adjon belőlük kettőt, hogy elolvassam.”

Időközben észrevettem, hogy a családommal való együttlét veszélybe sodorja a szellemiségemet, így a Watch Tower Societyhoz intézett kérésemre egy új megbízatást kaptam Miles Citybe (Montana). Ott csoportszolgaként szolgáltam — vagy ahogyan ma ismerik: elnöklőfelvigyázóként. Egy kétszer három méteres lakókocsiban laktam, és egy vegytisztító üzletben dolgoztam, hogy részidős munkával tartsam fenn magam. Alkalmanként olyan munkára szegődtem el, melyet a legjobban szerettem — az aratásra.

Ez idő alatt sokszor hallottam a családom egyre rosszabbodó szellemi állapotáról. Végül ők, valamint mások a Detroit Lakes Gyülekezetben, Jehova szervezete ellen fordultak. A gyülekezetben lévő 17 Királyság-hirdetőből csupán 7 maradt hűséges. A családom elhatározta, hogy engem is rábír arra, hogy hagyjam el Jehova szervezetét, így felismertem, hogy egyetlen megoldás van: a további előremenetel. De hogyan?

Misszionáriusi szolgálatra törekedve

Az 1950-ben megtartott New York-i nemzetközi kongresszuson szemtanúja voltam az Őrtorony Gileád Biblia Iskola 15. osztályán végzett misszionáriusok diplomaosztásának. „Ó, bárcsak azok között lehetnék, akik külföldi megbízatási területen szolgálják Jehovát” — gondoltam.

Elküldtem a jelentkezésemet, melyet elfogadtak, és a Gileád 17. osztályának lettem a tagja, mely 1951 februárjában indult. A New York állam északi részén lévő farmon elhelyezkedő iskola fekvése gyönyörű volt. Mennyire szerettem volna a farmon dolgozni a tanulás után, talán az istállóban a tehenekkel, vagy kint a földeken! De John Booth, a Királyság-farm akkori felvigyázója elmagyarázta, hogy én vagyok az egyedüli személy, akinek van némi tapasztalata a vegytisztításban. Így arra a munkára jelöltek ki.

— Jaj, ne — gondoltam magamban —, arra fognak megkérni, hogy menjek el.

— Hát persze — válaszolta. — De nem tudom, alkalmas leszel-e arra, hogy diplomát kapj.

Nathan H. Knorrnak, az iskola elnökének szavaiból vigaszt merítettem. Korábban azt mondta a tanulóknak, hogy a jegyek nem ejtik annyira ámulatba, mint az, ha állhatatos misszionáriusok maradnak, akik kitartanak a megbízatásukban.

Nekem a spanyol ment a legrosszabbul, ám arra számítottam, hogy Alaszkába kapok kinevezést, ahol olyan hideg az idő, mint amilyenhez otthon már hozzászoktam. Ezenkívül, inkább angolul tudtam prédikálni. Így képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor az iskolaidő felén a dél-amerikai Ecuadort kaptam meg a megbízatásom helyszíneként. Igen, spanyolul kellett beszélnem, és éppen ott, azon a párás Egyenlítőn!

Egyik nap egy FBI-ügynök látogatott meg a Gileád Iskolában. A Detroit Lakes Gyülekezet csoportszolgájának a fiáról kérdezgetett, aki elhagyta a szervezetünket. Dúlt a koreai háború, és ez a fiatalember azt állította, hogy Jehova Tanúinak egyike, és ezért felmentést kér a katonai szolgálat alól. Elmagyaráztam, hogy ő többé már nem Jehova Tanúja. Amint az ügynök elbúcsúzott, ezt mondta: „Áldja meg az Istene a munkájában.”

Később megtudtam, hogy a fiút az egyik első ütközetben, amelyikben részt vett, megölték Koreában. Micsoda szomorú sorsa ez egy olyan személynek, aki Isten szervezetén belül haladhatott volna előre az érettség felé!

Végül 1951. július 22-én eljött a boldog diplomaosztási napunk. Természetesen a családom egyik tagja sem volt jelen, de teljes volt az örömöm, amikor az előrehaladásomnak köszönhetően megkaptam a diplomát.

Beilleszkedés a külföldi területen

A megbízatási helyemen azonnal felismertem, hogy az édesanyámtól kapott oktatás valóban nagyon hasznos. A főzés, a kézzel történő mosás és az, hogy nem csapból jön a víz, nem volt új dolog a számomra. De a spanyolul történő prédikálás, az igen! Elég sokszor egy spanyol nyelven kinyomtatott prédikációt használtam. Három évbe telt, mire spanyolul meg tudtam tartani egy nyilvános előadást, és azt is csak terjedelmes jegyzetek felhasználásával.

Amikor 1951-ben Ecuadorba érkeztem, kevesebb mint 200 Királyság-hírnök volt ott. Úgy az első 25 évben a tanítványképzés lassúnak tűnt. Biblián alapuló tanításaink merőben eltértek a katolicizmus Írás-ellenes hagyományaitól, és a Bibliának a házastársi hűségre vonatkozó útmutatásai különösen népszerűtlenek voltak (Zsidók 13:4).

Ennek ellenére sok bibliai irodalmat tudtunk elhelyezni. Machalában — mely a banánültetvények közepén helyezkedik el — végzett szolgálatunk ezt mutatja. Nicholas Wesley és én voltunk ott az egyedüli Tanúk, amikor 1956-ban odaérkeztünk. Kora reggel indultunk egy billenőkocsin, melyet az akkor épülő országutak építésénél használtak. Miután jelentős távolságot tettünk meg, leszálltunk és visszamenet a szálláshelyünkre, minden embernek tanúskodtunk az úton.

Az egyik napon Nick és én feljegyzést készítettünk, hogy megnézzük, kettőnk közül ki helyez el több folyóiratot. Emlékszem, hogy délben Nick előtt voltam, ám estére mindketten 114 folyóiratot terjesztettünk el. Minden hónapban a folyóirataink százait hagytuk hátra az embereknél a folyóirat körútjaink alkalmával. Hatszor történt meg, hogy egy hónap alatt több mint ezer folyóiratot terjesztettem el. Gondoljátok el, mennyien ismerhették meg azokból a folyóiratokból a Biblia igazságait!

Machalában ért minket az a kiváltság is, hogy ott építhettük fel Ecuador első olyan Királyság-termét, mely gyülekezeti tulajdon volt. Ez 35 évvel ezelőtt történt, 1960-ban. Azokban a korai időszakokban még csak 15-en voltunk az összejöveteleinken. Napjainkban már 11 növekvő gyülekezet van Machalában.

Látogatás az Egyesült Államokba

Az 1970-es évek vége felé szabadságra visszatértem az Egyesült Államokba, és néhány órát töltöttem Frank bátyámmal. Kocsijával felvitt egy dombra, melyről beláttuk az egész Red River völgyét. Gyönyörű volt: a szélben egy hatalmas, kövér kalászú búzatábla hullámzott. A távolban a fákkal szegélyezett Sheyenne folyót láttuk. E békés idill élvezetét a bátyám szakította félbe, amikor elkezdte szokásos beszédét.

— Ha nem volnál olyan bolond, hogy Dél-Amerikában laksz, ez mind a tiéd lehetne!

— Frank — szakítottam meg gyorsan. — Itt most hagyd abba.

Egy szót sem szólt ezután. Néhány évvel később agyvérzésben hirtelen meghalt, három gyönyörű farmot hagyva maga után Észak-Dakotában, mely több mint 400 hektárnyi területet jelentett, valamint nagybátyám 260 hektáros farmját Montanában, melyet ő örökölt.

Mára az egész családom elhunyt. De örülök annak, hogy Detroit Lakesben, ahol évekkel ezelőtt mindannyian Jehova Tanúi lettünk, van egy szellemi családom, mely több mint 90 keresztény testvérből és testvérnőből áll.

Folytatva a szellemiekben való előrehaladást

Az elmúlt 15 év során rekordtermésünk volt az ecuadori szellemi aratásban. Az 1980-ban meglévő 5000 Királyság-hírnök száma mára több mint 26 000-re növekedett. Annak az áldását arattam le, hogy ezek közül jóval több mint száznak tudtam segíteni abban, hogy eljusson a megkeresztelkedésig.

Most — 80 évesen — keményebben dolgozok azon, hogy havonta 30 órát el tudjak tölteni a szolgálatban, mint akkor, amikor 1951-ben 150 órát teljesítettem. 1989 óta, amikor is megtudtam, hogy prosztatarákom van, úgy merítek hasznot a lábadozásom időszakából, hogy olvasok. Attól az évtől kezdve tizenkilencszer olvastam el a Bibliát, a Jehovah’s Witnesses​—Proclaimers of God’s Kingdom (Jehova Tanúi — Isten Királyságának hirdetői) című könyvet pedig hatszor. Így továbbra is előrehaladok szellemileg.

Igen, nekem voltak arra lehetőségeim, hogy anyagi hasznot arassak le az Egyesült Államok farmjain. De az anyagi gazdagság jutalma egyáltalán nem hasonlítható ahhoz az örömhöz, melyet a szellemi aratásban tapasztaltam. Az ecuadori fiókhivatal arról tájékoztatott, hogy a misszionáriusi időszakom alatt több mint 147 000 folyóiratot és 18 000 könyvet terjesztettem el. Ezeket szellemi magvaknak tekintem, melyek közül sok már kihajtott; lehet, hogy más magok még csak most csíráznak az emberek szívében, amint olvasnak ezekről a Királyság-igazságokról.

Jobbat el sem tudok képzelni, mint azt, hogy továbbra is Isten új világa felé haladjak előre minden szellemi gyermekemmel és más milliókkal együtt, akik Istenünk, Jehova szolgálatát választották. A pénz senkit sem fog megmenteni ennek a gonosz világnak a végén (Példabeszédek 11:4; Ezékiel 7:19). A szellemi munkánk azonban továbbra is gyümölcsözni fog — ha mindannyian folytatjuk az érettség felé való előrehaladást.

[Kép a 24. oldalon]

1949-ben, készen állva az úttörőszolgálatra a montanai Miles Cityben

[Kép a 24. oldalon]

Vízvásárlás a misszionáriusotthonunkba, 1952

[Kép a 25. oldalon]

Prédikálás Machalában, 1957

[Kép a 25. oldalon]

Amióta 1989-ben megbetegedtem, tizenkilencszer olvastam el a Bibliát