„A szeretet soha el nem fogy”

SAMUEL D. LADESUYI ELMONDÁSA ALAPJÁN

Bámulatba ejt, ha visszatekintek az elmúlt évekre és végiggondolom mindazt, ami azóta megvalósult. Jehova csodálatos dolgokat visz végbe széles e földön. Ileshában, Nigériában, az a kevés ember, aki 1931-ben elkezdte a prédikálást, 36 gyülekezetté növekedett. Annak a körülbelül 4000 hírnöknek a száma, akik 1947-ben itt szolgáltak, amikor az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán végzettek első csoportja Nigériába érkezett, mára 180 000-re nőtt. A kezdeti években nem vártuk volna, de még csak nem is álmodtunk róla, hogy ekkora lesz a növekedés. Olyan hálás vagyok, hogy részt vehettem ebben a csodálatos munkában! Hadd meséljek nektek erről.

ÉDESAPÁM fegyvereket és lőport árult városról városra; ritkán volt otthon. Hét felesége volt, legalábbis ennyiről tudok, de nem mind élt vele. Édesanyámat apám a bátyjától örökölte, aki meghalt. Ő volt a második felesége, és én vele éltem.

Egyik nap apám meglátogatta a szomszéd faluban élő első feleségét, és onnan jött haza. Amikor ott járt, megtudta, hogy féltestvérem iskolába jár. Féltestvérem tízéves volt, velem egyidős. Így hát apám elhatározta, hogy nekem is iskolába kell járnom. Adott kilenc pennyt — hármat tankönyvekre, hatot pedig egy palatáblára. Ez 1924-ben történt.

Bibliatanulmányozó csoport alakul

Már gyermekkoromtól kezdve nagyon szerettem Isten Szavát, a Bibliát. Élveztem az iskolában a hittanórákat, és mindig megdicsértek a vasárnapi iskola tanárai. Így 1930-ban kapva kaptam az alkalmon, hogy részt vehetek egy előadáson, amelyet egy vendég Bibliakutató tartott, az első ileshai prédikálók egyike. Az előadás után adott nekem egy joruba nyelvű példányt az Isten hárfája című könyvből.

Rendszeresen jártam a vasárnapi iskolába. Ettől kezdve magammal vittem az Isten hárfája című könyvet, és azt használtam fel, hogy megcáfoljak néhány tantételt, amelyet ott tanítottak. Viták kerekedtek, s az egyház vezetői gyakran figyelmeztettek, ne kövessem ezt az „új tanítást”.

A következő évben az utcán csatangolva egy csoportra akadtam, amely épp egy férfi előadását hallgatta. Az előadó J. I. Owenpa volt, egy Bibliakutató. William R. Brown küldte (gyakran Bibliás Brownnaka hívták), aki a prédikálómunkát felvigyázta Lagosból. Megtudtam, hogy egy kicsiny bibliatanulmányozó csoportot hoztak létre Ileshában az Isten hárfája című könyv tanulmányozására, így csatlakoztam hozzájuk.

Én voltam a legfiatalabb a csoportban — még csak iskolásfiú voltam, körülbelül 16 éves. Rendes körülmények között zavarba kellett volna jönnöm, sőt félnem kellett volna, hogy ilyen közeli kapcsolatba kerülök harmincas éveikben járó vagy még idősebb férfiakkal. De nagyon örültek, hogy köztük vagyok, és bátorítottak. Olyanok voltak nekem, mintha apáim lettek volna.

A papság ellenállása

Hamarosan a papságtól jövő komoly ellenállással kerültünk szembe. Katolikusok, anglikánok és mások, akik korábban egymás ellen harcoltak, ekkor összefogtak ellenünk. Összebeszéltek a helybeli törzsfőkkel, hogy tegyenek lépéseket az elkedvetlenítésünkre. Elküldték a rendőrséget, kobozzák el a könyveinket, mondván, hogy ártalmasak az emberekre nézve. De a kerületi megbízott figyelmeztette őket, hogy nem volt joguk elvenni a könyveket, amelyeket két hét múlva vissza is kaptunk.

Ezután elhívtak minket egy megbeszélésre, ahol találkoztunk az obával, vagyis a legmagasabb rangú törzsfőnökkel és a város más elöljáróival. Akkoriban körülbelül harmincan voltunk. Az volt a céljuk, hogy abbahagyassák velünk ezeknek a „veszélyes” könyveknek az olvasását. Megkérdezték tőlünk, hogy idegenek vagyunk-e, de ahogyan az arcunkat fürkészték, ezt mondták: „Ezek a mi fiaink, bár van köztük néhány idegen is.” Azt mondták, nem szeretnék, ha továbbra is olyan vallás könyveit tanulmányoznánk, amely ártani akar nekünk.

Hazamentünk, anélkül hogy egy szót is szóltunk volna, mivel eltökéltük magunkban, hogy nem hallgatunk ezekre az elöljárókra. A legtöbbünket nagy boldogsággal töltött el az, amit már addig tanultunk, és elhatároztuk, hogy tovább tanulunk. Így hát, bár a csoportunkból néhányan megijedtek és leszakadtak, a legtöbben folytattuk a tanulmányozást egy asztalosműhelyben. Nem volt tanulmányozásvezetőnk. Imával kezdtük, majd felváltva olvastuk a könyv bekezdéseit. Körülbelül egy óra elteltével újra imádkoztunk, és hazamentünk. Ám kémkedtek utánunk, és a törzsfőnökök, meg a vallásvezetők továbbra is beidéztek minket minden második héten, és arra intettek minket, hogy ne tanulmányozzuk a Bibliakutatók irodalmát.

Időközben megpróbáltuk felhasználni kevéske ismeretünket, hogy segítsünk az embereknek, és sokan voltak, akik egyetértettek velünk. Az emberek egyesével csatlakoztak hozzánk. Nagyon boldogok voltunk, de még mindig nem tudtunk túl sokat arról a vallásról, amellyel kapcsolatba kerültünk.

1932 elején egy testvér érkezett Lagosból, hogy segítsen a megszervezésben, és áprilisban „Bibliás” Brown is eljött. Látva a körülbelül harmincfős csoportot, Brown testvér megkérdezte, hogyan haladunk az olvasással. Elmondtunk neki mindent, amit csak tudtunk. Azt mondta, elég érettek vagyunk ahhoz, hogy megkeresztelkedjünk.

Mivel akkor a száraz évszakban voltunk, Ileshától 14 kilométert kellett utaznunk a folyóhoz, és vagy harmincan megkeresztelkedtünk. Ettől kezdve a Királyság prédikálóinak tekintettük magunkat, és kezdtünk házról házra járni. Erre ugyan nem számítottunk először, de ekkorra már égtünk a vágytól, hogy megoszthassuk másokkal, amit tudtunk. Jól fel kellett készülnünk, hogy a Biblia segítségével meg tudjuk cáfolni azokat a hamis tanításokat, amelyekkel találkoztunk. Ezért az összejöveteleinken megbeszéltük a tanításokat, és ki mit tudott, azzal segítette a másikat.

Prédikálótevékenységünk

Az egész várost bemunkáltuk. Az emberek csúfoltak minket, és kiabáltak velünk, de mi nem bántuk. Nagy volt az örömünk, mivel mienk volt az igazság, de azért még sokat kellett tanulnunk.

Házról házra jártunk minden vasárnap. Az emberek kérdeztek tőlünk valamit, és mi megpróbáltunk válaszolni nekik. Vasárnap esténként nyilvános előadást tartottunk. Nem volt Királyság-termünk, ezért a szabadban tartottuk az összejöveteleket. Összehívtuk az embereket, megtartottuk az előadást, és felkértük őket, hogy tegyenek fel kérdéseket. Volt amikor a templomokban prédikáltunk.

Olyan helyekre is elutaztunk, ahol az emberek soha nem hallottak Jehova Tanúiról. A legtöbbször kerékpárral mentünk, de néha buszt is béreltünk. Amikor beérkeztünk egy faluba, hangosan megfújtuk a tülköt. Az egész falu hallott minket! Az emberek szaladtak, hogy megtudják, mi történik. Azután előadtuk üzenetünket. Miután befejeztük, az emberek tolongtak, hogy kapjanak az irodalmunkból. Rengeteget terjesztettünk el.

Türelmetlenül vártuk Isten Királyságának az eljövetelét. Emlékszem, amikor megkaptuk az 1935-ös Évkönyvet, az egyik testvér, meglátva a könyvben az írásszövegek megvizsgálásának egész évi munkatervét, megkérdezte: „Ez azt jelenti, hogy még egy egész év eltelik, mielőtt eljönne Armageddon?”

A tanulmányozásvezető válaszul megkérdezte: „Úgy gondolod testvérem, ha Armageddon holnap jön el, akkor abbahagyjuk az Évkönyv olvasását?” Amikor a testvér azt felelte, hogy nem, a vezető megkérdezte: „Akkor miért aggódsz?” Lelkesen vártuk, és ma is lelkesen várjuk Jehova napját.

A háborús évek

A második világháború idején betiltották könyveink behozatalát. Egyik testvérünk Ileshában véletlenül egy rendőrnek kínálta fel a Gazdagság című könyvet. A rendőr megkérdezte: „Kié ez a könyv?” A testvér azt mondta, hogy a sajátja. A rendőr azt mondta, hogy ez a könyv be van tiltva, elvitte a testvért a rendőrségre, és lecsukta.

Elmentem a rendőrségre, s miután kérdezősködtem, és kifizettem az óvadékot, szabadlábra helyezték a testvért. Ezután telefonáltam Lagosba Brown testvérnek, hogy tudassam vele a történteket. Azt is megkérdeztem tőle, van-e olyan törvény, amelyik tiltja a könyveink terjesztését. Brown testvér azt mondta, hogy könyveinknek csak a behozatalát tiltották meg, de nem a terjesztését. Három nappal később Brown testvér küldött egy testvért Lagosból, hogy megvizsgálja, mi zajlik itt. Ez a testvér úgy döntött, mindannyian menjünk prédikálni a következő napon folyóiratokkal és könyvekkel.

Különböző irányba özönlöttünk szét. Körülbelül egy óra múlva jött a hír, hogy majdnem minden testvért letartóztattak. Így hát a vendég testvérrel együtt elmentünk a rendőrségre. A rendőrség nem volt hajlandó meghallgatni magyarázatunkat, hogy a könyveink nincsenek betiltva.

A letartóztatott 33 testvért elküldték Ifébe a rendőri büntetőbíróságra, s én elkísértem őket. Azok a városlakók, akik látták, hogy elhurcolnak minket, így kiáltottak: „Most már befejezték. Többet se jönnek ide.”

Vádat emeltek a rendőrfőbíró előtt, aki nigériai volt. Megmutattak neki minden könyvet és folyóiratot. Megkérdezte, hogy ki hatalmazta fel a rendőröket arra, hogy letartóztassák ezeket az embereket. A rendőrfőnök azt felelte, hogy a kerületi megbízott utasítása szerint cselekedett. A rendőrfőbíró behívta a dolgozószobájába a rendőrfőnököt és négy képviselőnket, köztük engem is.

Megkérdezte tőlünk, ki az a Mr. Brown. Elmondtuk, hogy ő a Watch Tower Society lagosi képviselője. Ezután elmondta, hogy kapott Mr. Browntól egy rólunk szóló táviratot. Elnapolta a tárgyalást, és óvadék ellenében ideiglenesen szabadlábra helyezték a testvéreket. A következő napon felmentette a testvéreket, szabadon bocsátotta őket, és utasította a rendőröket, hogy adják vissza a könyveket.

Énekelve tértünk vissza Ileshába. Az emberek újból elkezdtek kiáltozni, de ez alkalommal ezt mondták: „Már megint jönnek!”

Világossá válik Jehovának a házasságra vonatkozó irányadó mértéke

Az első három Gileád-végzős 1947-ben érkezett Nigériába. Az egyikük, Tony Attwood azóta is itt szolgál a nigériai Bételben. Attól kezdve nagy változásokat éltünk meg Jehova szervezetében Nigériában. Az egyik nagy változás a többnejűségről alkotott nézetünket érintette.

Én Olabisi Fashugbát vettem feleségül 1941 februárjában, és épp elég volt az ismeretem ahhoz, hogy ne vegyek magamnak még több feleséget. Ám 1947-ig, míg a misszionáriusok meg nem érkeztek, megszokott volt a többnejűség a gyülekezetekben. A többnejű testvéreknek azt mondták, hogy tudatlanságukban vettek maguknak egynél több feleséget. Ezért ha kettő, három, négy vagy öt feleségük volt, megtarthatták, de nem vehettek maguknak még több feleséget. Ez volt az álláspontunk akkoriban.

Sokan lelkesen csatlakoztak hozzánk, különösen az ileshai Cherubim and Seraphim Society. Azt mondták, Jehova Tanúi az egyedüliek, akik az igazságot tanítják. Egyetértettek tanításainkkal, és szerették volna átalakítani a templomaikat Királyság-termekké. Keményen dolgoztunk azon, hogy ez megvalósuljon. Még olyan központjaink is voltak, ahol a véneiket képeztük.

Ekkor új elrendezés jött a többnejűséggel kapcsolatban. Az egyik misszionárius tartott egy előadást 1947-ben a körzetkongresszuson. A jó magaviseletről és a jó szokásokról beszélt. Majd az 1Korinthus 6:9, 10-et idézte, amely azt mondja, hogy az igazságtalanok nem öröklik Isten Királyságát. Azután hozzáfűzte: „És a többnejűek sem öröklik Isten Királyságát!” A közönségből az emberek felkiáltottak: „Ó, a többnejűek nem öröklik Isten Királyságát!” Viszály keletkezett. Olyan volt, mint egy háború. Az újak közül sokan megszakították a velünk való kapcsolatot mondván: „Hála Istennek, nem mentünk túl messzire.”

A testvérek nagy többsége azonban kezdte rendezni az életét, elbocsátotta a feleségeit. Pénzt adtak nekik, és ezt mondták: „Fiatal vagy, keress magadnak más férjet. Hibát követtem el, hogy feleségül vettelek. Most már csak egy feleség férje lehetek.”

Hamarosan újabb nehézség merült fel. Néhányan miután elhatározták, hogy egy feleséget tartanak meg, és a többit elbocsátják, meggondolták magukat és úgy döntöttek, a többi feleség közül visszafogadják az egyiket, és azt bocsátják el, akit addig megtartottak! Így újra kezdődött a viszály.

A brooklyni főhivataltól újabb útmutatás jött; ez a Malakiás 2:14-en alapult, amely „ifjúságod feleségéről” tesz említést. Azt az útmutatást kaptuk, hogy a férjeknek azt a feleségüket kell megtartaniuk, akit először vettek feleségül. Így oldódott meg végül a kérdés.

Szolgálati kiváltságok

A Társulat 1947-ben kezdte megerősíteni és körzetekké szervezni a gyülekezeteket. Olyan érett testvéreket szerettek volna kinevezni „testvérek szolgáinak”, mai nevükön körzetfelvigyázóknak, akiknek nagy volt az ismeretük. Brown testvér megkérdezte, elfogadnék-e egy ilyen kinevezést. Azt mondtam neki, azért keresztelkedtem meg, hogy Jehova akaratát tegyem, és még hozzátettem: „Éppen te kereszteltél meg. Gondolod, visszautasítom, ha van egy olyan lehetőség, hogy még teljesebb mértékben tudom szolgálni Jehovát?”

Az év októberében velem együtt hét testvért Lagosba hívtak, és kiképzést kaptunk, még melőtt kiküldtek volna a körzetfelvigyázói munkába. Akkoriban óriásiak voltak a körzetek. Az egész országot csak hét körzetre osztották fel. Kevés volt a gyülekezet.

Testvérek szolgáiként nehéz volt a munkánk. Sok kilométert gyalogoltunk naponta, gyakran gőzölgő trópusi erdőkben. Minden héten faluról falura kellett utaznunk. Időnként úgy éreztem, a lábaim felmondják a szolgálatot. Néha olyan volt, mintha közel lennék a halálhoz! De nagy volt az örömünk is, különösen amikor láttuk, hogy egyre több ember fogadja el az igazságot. Nos, mindössze hét év alatt a hírnökök száma az országban megnégyszereződött!

Egészen 1955-ig vettem részt a körzetmunkában, amikor gyenge egészségem arra kényszerített, hogy térjek vissza Ileshába, ahova kineveztek városfelvigyázónak. Mivel otthon voltam, lehetővé vált, hogy jobban odafigyeljek arra, hogy a családomat szellemileg segítsem. Ma gyermekeim közül mind a hatan hűségesen szolgálják Jehovát.

Soha nem fogy el az igazi szeretet

Visszatekintve az elmúlt évekre, nagyon sok mindenért hálás lehetek. Voltak csalódásaim, aggodalmaim és beteg is voltam, de volt sok örömöm is. Bár az évek múlásával nagyobb lett az ismeretünk és többet értettünk meg, tapasztalat útján tanultam meg az értelmét az 1Korinthus 13:8-nak, mely így hangzik: „A szeretet soha el nem fogy.” Ha szereted Jehovát, és szilárdan megállsz a szolgálatában, akkor ő majd segít túljutnod a nehézségeiden, és gazdagon megáld.

Az igazság fénye egyre világosabb és világosabb lesz. Amikor elkezdtük, úgy gondoltuk, Armageddon hamarosan eljön, ezért igyekeztünk megtenni mindent, amit csak tudtunk. De mindez a javunkra vált. Ezért értek egyet a zsoltáros szavaival: „Dicsérem az Urat, a míg élek; éneklek az én Istenemnek, a míg vagyok” (Zsoltárok 146:2).

[Lábjegyzet]

[Kép a 23. oldalon]

Samuel 1955-ben Milton Henschellel

[Kép a 24. oldalon]

Samuel a feleségével, Olabisival