Eloltanál egy pislákoló mécsbelet?

JÉZUS KRISZTUS mindenfajta embernek hirdette Isten Királyságának a jó hírét. Sokan közülük elnyomottak, elcsüggedtek voltak. Jézus azonban reményt keltő üzenetet hozott nekik. Szánta a szenvedőket.

Az evangéliumíró Máté azáltal emelte ki Jézus szánalmát, hogy az Ésaiás által feljegyzett egyik próféciára hívta fel a figyelmet. Idézve e szavakat, melyeket Krisztus teljesített be, Máté ezt írta: „A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az igazságot” (Máté 12:20, Katolikus fordítás; Ésaiás 42:3). Mit jelentenek ezek a szavak, és hogyan teljesítette be Jézus ezt a próféciát?

A prófécia rövid áttekintése

A nád általában nedves területen nő, és nem egy erős, szilárd növény. A „megroppant nád” valóban gyenge. Ezért úgy tűnik, az elnyomott, szenvedő embereket jelképezi, mint amilyen az az elszáradt kezű férfi is volt, akit Jézus sabbath-on gyógyított meg (Máté 12:10–14). De mi a helyzet a mécsbélről szóló prófétai utalással?

Egy átlagos háztartásban i. sz. az első században a mécses egy kicsiny, korsószerű agyagedény volt fogantyúval. A mécsest általában olívaolajjal töltötték meg. A hajszálcsövesség elve alapján, lenből készült bél szívta fel az olajat, s ez táplálta a lángot. Természetesen a „pislákoló mécsbél” épp kialvóban van.

Jézus sok olyan embernek hirdette vigasztaló üzenetét, akik jelképes értelemben olyanok voltak, mint a megrepedezett nád, és megtörték őket, beléjük rúgtak. Ezek az emberek a pislákoló mécsbélhez is hasonlóak voltak, mivel már életük utolsó szikráját is szinte elfojtották. Tényleg elnyomottak és elcsüggedtek voltak. Jézus azonban nem törte le a jelképes, megrepedezett nádat, s nem is oltotta el a szimbolikus, pislákoló mécsbelet. Szerető, gyengéd, könyörületes szavai nem csüggesztették el és nem kedvetlenítették el még jobban a szenvedő embereket. Inkább felemelőek voltak magyarázatai és az, ahogyan bánt velük (Máté 11:28–30).

Ma ugyancsak sokaknak van szükségük vigaszra és buzdításra, mivel elcsüggesztő gondokkal kell szembenézniük. Még Jehova szolgái sincsenek mindig erejük teljében. Időnként vannak, akik pislákoló mécsbélhez hasonlítanak. A keresztényeknek ezért buzdítónak kell lenniük — mintha élesztenék a tüzet —, ily módon erősítve egymást (Lukács 22:32; Cselekedetek 11:23).

Keresztényekként mi szeretnénk építőek lenni. Szándékosan nem próbálnánk egyetlen segítségre vágyót sem legyengíteni. Valójában Jézus példáját szeretnénk utánozni, amikor másokat erősítünk (Zsidók 12:1–3; 1Péter 2:21). Mivel akaratlanul is letörhetnénk azt, aki buzdításért jön hozzánk, már ez is jó ok arra, hogy komolyan megvizsgáljuk, hogyan bánunk másokkal. Biztos, hogy nem szeretnénk ’eloltani egy pislákoló mécsbelet’. Milyen Írás szerinti irányelvek segíthetnek ebben?

A kritika hatásai

Ha egy keresztényt ’még előfog is valami bűn, a lelkieknek útba kell igazítaniuk az olyant szelídségnek lelkével’ (Galátzia 6:1). De vajon helyénvaló volna, ha keresnénk másokban a hibát, s megragadnánk minden lehetőséget, hogy kijavítsuk őket? Vagy jól tennénk, ha unszolnánk őket, tegyenek valamit jobban, arra utalva, hogy jelenlegi erőfeszítéseik nem elegendőek, ami által talán bűntudatot ébresztünk bennük? Nincs rá bizonyíték, hogy Jézus ilyesmit tett volna. Bár az a szándékunk, hogy segítsünk másoknak fejlődni, azok, akik kapják a nyers kritikát, talán inkább gyengébbnek, s nem erősebbnek érzik magukat. Még az építő kritika is igen elcsüggesztő lehet, ha túlzásba viszik. Ha egy lelkiismeretes kereszténynek a legnagyobb erőfeszítései ellenére is csak a nemtetszésünket fejezzük ki, tulajdonképpen lemondóan legyinthet, és ezt mondhatja: „Minek próbáljam meg egyáltalán?” Valóban lehetséges, hogy teljesen feladja.

Bár fontos Írás szerinti tanácsot adni, de ne ez jellemezze a kinevezett vének, vagy mások szellemét a gyülekezetben. A keresztény összejöveteleket elsősorban nem azért tartjuk, hogy tanácsot adjunk és kapjunk. Inkább azért jövünk össze rendszeresen, hogy építsük, buzdítsuk egymást, s hogy mindenki élvezhesse egymás társaságát és Istennek végzett szent szolgálatát (Róma 1:11, 12; Zsidók 10:24, 25). Milyen jó, ha különbséget tudunk tenni a súlyos hiányosság és a tökéletlenség között, amelynél bölcsen és szerető módon tesszük, ha elnézzük! (Prédikátor 3:1, 7; Kolossé 3:13).

Az emberek gyorsabban reagálnak a buzdításra, mint a kritikára. Valójában, ha az egyének úgy érzik, igazságtalan kritika érte őket, talán még jobban ragaszkodnak a megkritizált viselkedéshez! De ha jogos dicséretet kapnak, szellemük szinte szárnyal, s ez arra indítja őket, hogy fejlődjenek (Példabeszédek 12:17). Jézushoz hasonlóan legyünk hát buzdítóak, és sose ’oltsunk el egy pislákoló mécsbelet’.

Mit mondhatunk a hasonlítgatásról?

Igen ösztönzőleg hathat, amikor más keresztények nagyszerű tapasztalatait hallgatjuk. Maga Jézus is örült, amikor hallotta, milyen sikereket értek el tanítványai a Királyság-üzenet prédikálásában (Lukács 10:17–21). Ehhez hasonlóan, amikor mások sikereiről, jó példájáról, vagy hitben való feddhetetlenségéről hallunk, felbuzdulunk, és még inkább eltökéltnek érezzük magunkat arra, hogy ragaszkodjunk a keresztény életúthoz.

De mi történik olyankor, ha egy beszámolót úgy mondanak el, hogy az azt sugallja: „Te nem vagy olyan jó, mint ezek a keresztények, és sokkal jobban kellene tenned dolgokat, mint most.” Vajon a hallgató egy energikus önfejlesztő programba kezd? Valószínűleg elkedvetlenedik, s talán fel is adja, főleg akkor, ha gyakran hasonlítják őt össze mással akár nyíltan, akár burkoltan. Ezt inkább ahhoz hasonlíthatnánk, amikor a szülő ezt kérdi gyermekétől: „Miért nem tudsz még inkább olyan lenni, mint a testvéred?” Az ilyen megjegyzés bizony neheztelést és elkedvetlenedést válthat ki, de aligha segíti elő a jobb viselkedést. Az összehasonlítgatás hasonló hatással lehet a felnőttekre, sőt, emiatt talán neheztelést is érezhet azok iránt, akikkel összehasonlították.

Nem várhatjuk el, hogy mindenki ugyanannyit tegyen Isten szolgálatában. Jézus egyik szemléltetésében egy bizonyos úr a rabszolgáinak egy, kettő, illetve öt ezüst talentumot adott. „Kinek-kinek az ő erejéhez képest” adta. Azt a két rabszolgát, amelyik bölcsen kereskedett és növelte talentumait, megdicsérte, mert hűségesek voltak, bár munkájuk eredménye különbözött (Máté 25:14–30).

Pál apostol találóan írta: „Minden ember . . . az ő maga cselekedetét vizsgálja meg, és akkor csakis önmagára nézve lesz dicsekedése és nem másra nézve” (Galátzia 6:4). Ha tényleg buzdítani szeretnénk másokat, akkor meg kell próbálnunk elkerülni azt, hogy negatív módon hasonlítgassunk.

Néhány mód, hogy építőek legyünk

Mit tehetünk azért, hogy erősítsük az elcsüggedtet, s eközben ne ’oltsuk el a pislákoló mécsbelet’? Nos, nem egy konkrét előírás szerint buzdítunk. De szavaink valószínűleg építőek lesznek, ha bibliai alapelveket alkalmazunk. Többek között milyeneket?

Légy alázatos. Pál a Filippi 2:3-ban arra figyelmeztetett minket, hogy ’semmit se cselekedjünk versengésből, sem hiábavaló dicsőségből’. Ehelyett alázatosan kell beszélnünk és cselekednünk. ’Alázatosan egymást különbeknek kell tartanunk magunknál.’ Pál nem azt mondta, hogy semmit se gondoljunk magunkról. De fel kell ismernünk, hogy valamiben minden személy különb nálunk. Az itt „különbnek” fordított szó görög megfelelője arra utal, hogy az ember „elfordítja szemeit saját erényeiről, és mások adottságait nézi tudatosan, amelyekben különbek nála” (Johann Albrecht Bengel: Gnomon Novi Testamenti, Auslegung des Neuen Testamentes in fortlaufenden Anmerkungen, 2. kötet, 380. oldal). Ha mi ezt tesszük, és másokat különbnek tartunk magunknál, akkor alázatosan fogunk bánni velük.

Mutass tiszteletet. Őszinte szavakkal kimutathatjuk, hogy mi bízunk hűséges hívőtársainkban, olyan személyeknek tartjuk őket, akik szeretnék elnyerni Isten tetszését. De tegyük fel, szellemi segítségre van szükségük. Akkor nyújtsunk segítséget tiszteletteljes módon, figyelembe véve a másik méltóságát. Pál ezt így fogalmazta meg: „a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek” (Róma 12:10).

Légy jó hallgató. Igen, ahhoz, hogy olyanokat buzdítsunk, akik talán elkedvetlenítő gondokkal néznek szembe, jó hallgatóknak kell lennünk és nem kioktatóknak. A gyors és sekélyes tanácsadás helyett fordítsunk rá annyi időt, amennyi ahhoz kell, hogy olyan Írás szerinti irányelveket adhassunk, amelyek tényleg kielégítik a fennálló szükségleteket. Ha nem tudjuk, hogy mit mondjunk, a Biblia kutatása segíteni fog abban, hogy vigasztalóan beszélhessünk, és erősíthessünk másokat.

Légy szeretetteljes. Szükséges, hogy szeretetet érezzünk azok iránt, akiket buzdítani szeretnénk. Ha Jehovát szolgáló társunkról van szó, szeretetünknek tovább kell mennie, nem elegendő, ha csupán olyasmit teszünk, ami legjobb érdeküket szolgálja. Mély érzelmet kell magában foglalnia. Ha Jehova népéből mindenki iránt ilyen szeretetet érzünk, akkor szavaink valóban buzdítóak lesznek számukra. Még ha szükséges is javaslatot tennünk a javulásra, nem valószínű, hogy félreértik szavainkat, vagy kárt okozunk velük, ha az indítékunk nem csupán az, hogy elmondjuk véleményünket, hanem hogy szerető segítséget nyújtsunk. Amint azt Pál oly találóan mondta, „a szeretet . . . épít” (1Korinthus 8:1; Filippi 2:4; 1Péter 1:22).

Légy mindig építő

Ezekben a válságos „utolsó napokban” Jehova népének sok próbával kell szembenéznie (2Timótheus 3:1–5). Nem csoda, ha néha olyannyira szenvednek, hogy úgy tűnik, már tűrőképességük határán vannak. Jehova szolgáiként biztosan nem szeretnénk olyasmit mondani vagy tenni, aminek a hatására bármelyik hívőtársunk úgy érezné magát, mint egy pislákoló mécsbél, mely épp kialvóban van.

Mennyire fontos tehát, hogy buzdítsuk egymást! Tegyünk meg minden erőfeszítést arra, hogy építőek legyünk, alázatosan és tiszteletteljesen fordulva elcsüggedt hívőtársaink felé. Bárcsak figyelmesen hallgatnánk őket, mikor beavatnak a bizalmukba, és bárcsak mindig úgy próbálnánk meg segíteni nekik, hogy a figyelmüket Isten Szavára, a Bibliára irányítjuk. De mindenekelőtt mutassunk ki szeretetet, mivel Jehova szent szellemének ez a gyümölcse segíteni fog abban, hogy egymást erősítsük. Bárcsak sose beszélnénk vagy cselekednénk bármi olyat, amivel ’eloltanánk egy pislákoló mécsbelet’.