Egyesülten Isten szolgálatában jó és rossz időszakokon át

Michel és Babette Muller elmondása alapján

„VAN egy rossz hírem önnek — mondta az orvos. — Felejtse el az afrikai misszionáriusi életét.” Ránézett a feleségemre, Babette-ra, majd ezt mondta: „Mellrákja van.”

Nem jutottunk szóhoz. Rengeteg dolog villant át a gondolatainkon. Arra gondoltunk, hogy ez a látogatás az orvosnál csak egy végső felülvizsgálat lesz. Menettérti jegyeinket a nyugat-afrikai Beninbe már megvásároltuk. Reméltük, hogy azon a héten visszatérünk. Házasságunk 23 éve alatt átéltünk jó és rossz időszakokat. Zavaros és félelmetes volt ez az egész, de mi most nekigyürkőztünk, hogy harcoljunk a rák ellen.

De kezdjük csak az elejétől. Michel 1947 szeptemberében, Babette 1945 augusztusában született. Franciaországban nőttünk fel, és 1967-ben kötöttünk házasságot. Párizsban éltünk. 1968-ban egy kora reggel Babette elkésett a munkahelyéről. Egy hölgy jött az ajtóhoz, és felajánlott neki egy vallásos füzetet, amit ő elfogadott. A hölgy ezután megkérdezte: „Visszajöhetnék a férjemmel, hogy beszélgessünk önnel és a férjével?”

Babette gondolatai a munkáján jártak. Azt akarta, hogy a hölgy elmenjen, így hát azt mondta: „Rendben, rendben.”

Michel így meséli: „Nem mutattam érdeklődést a vallás iránt, de a füzet megragadta a figyelmemet, így elolvastam azt. Néhány nappal később a hölgy, Joceline Lemoine, visszatért a férjével, Claude-dal. Claude nagyon gyakorlott volt Bibliájának a használatában. Választ adott az összes kérdésemre. Nagy hatást gyakorolt rám.

Babette jó katolikus volt, de nem volt Bibliája, ami nem volt szokatlan a katolikusok esetében. Nagyon izgatott volt, hogy láthatja és olvashatja Isten Szavát. A tanulmányozásunk során megtanultuk, hogy sok vallásos elképzelés, amit tanítottak nekünk, hamis volt. Elkezdtünk beszélgetni a rokonainkkal és barátainkkal azokról a dolgokról, amikről tanultunk. 1969 januárjában Jehova megkeresztelt Tanújává váltunk. Nem sokkal ezután kilenc rokonunk és barátunk keresztelkedett meg.”

Ott szolgálunk, ahol prédikálókra van szükség

Nem sokkal keresztelkedésünk után elgondolkodtunk azon, hogy: „Nekünk nincsenek gyermekeink. Miért ne vennénk fel a teljes idejű szolgálatot?” Így 1970-ben otthagytuk a munkahelyeinket, beálltunk általános úttörőknek, és elköltöztünk a Franciaország közepén lévő Magny-Lormes kisvárosába, közel Nevers-hez.

Nehéz megbízatás volt. Fáradságos munka volt olyan embert találni, aki tanulmányozni akarta a Bibliát. Nem tudtunk világi munkát találni, így kevés volt a pénzünk. Néha csak krumplink volt enni. A tél folyamán a hőmérséklet –20° C alá süllyedt. Elneveztük ezt az időszakot, amit ott töltöttünk, hét szűk esztendőnek (1Mózes 41:3).

De Jehova fenntartott minket. Egy nap, amikor csaknem elfogyott az élelmünk, a postás egy nagy doboz sajtot kézbesített ki, amit Babette nővére küldött. Egy másik nap, amikor hazaértünk a prédikálásból, szembetaláltuk magunkat néhány barátunkkal, akik 500 kilométert autóztak azért, hogy lássanak bennünket. Értesültek arról, hogy milyen nehezen mennek a dolgok, ezért ezek a testvérek két autójukat megpakolták élelemmel számunkra.

Másfél év múlva a Társulat kinevezett bennünket különleges úttörőknek. A következő négy éven keresztül Nevers-ben, utána Troyes-ban, és végül Montigny-​lès-Metzben szolgáltunk. 1976-ban Michelt körzetfelvigyázónak nevezték ki, hogy Franciaország délnyugati részén szolgáljon.

Két évvel később, egy körzetfelvigyázóknak tartott iskola közben kaptunk egy levelet a Watch Tower Societytól, melyben meghívtak bennünket, hogy menjünk külföldre misszionáriusnak; a levél megemlítette, hogy két ország közül választhatunk: Csád és Burkina Faso (akkor Felső-Volta). Csádot választottuk. Nemsokára kaptunk még egy levelet, melyben kijelöltek bennünket, hogy a Tahitiban lévő fiókhivatal felügyelete alatt dolgozzunk. Afrikába kértük magunkat, egy hatalmas kontinensre, de nemsokára egy kis szigeten találtuk magunkat!

A Csendes-óceán déli részén szolgálva

Tahiti egy gyönyörű tropikus sziget a Csendes-óceán déli részén. Amikor megérkeztünk, körülbelül száz testvér volt ott, aki várt bennünket a repülőtéren. Virágfüzérekkel üdvözöltek minket — és bár fáradtak voltunk, hiszen Franciaországból érkezve hosszú út állt mögöttünk —, nagyon boldogok voltunk.

Négy hónappal azután, hogy Tahitire érkeztünk, elhajóztunk egy vitorlás hajóval, amely száraz kókuszdióból álló rakománnyal volt tele. Öt nappal később megérkeztünk az új megbízatásunk színhelyére — a Marquises-szigetekhez tartozó Nuku Hiva szigetére. Körülbelül 1500 ember élt a szigeten, de nem voltak ott testvérek. Csak mi.

Az idő tájt primitív állapotok uralkodtak. Betonból és bambusznádból készült kis házban laktunk. Nem volt benne villanyáram. Volt egy vízcsapunk, amely működött néha, de a víz zavaros volt. Az idő legnagyobb részében ciszternában összegyűjtött esővizet használtunk. Nem voltak kikövezett utak, csak sáros ösvények.

Lovakat béreltünk, így eljutottunk a sziget távoli részeire. A fából készült nyergek nagyon kényelmetlenek voltak, különösen Babette számára, aki korábban soha nem lovagolt. Machetét hordtunk magunknál, hogy keresztülvágjuk magunkat a bambuszon, amely átnyúlt az ösvényen. Nagy váltás volt ez a franciaországi élethez képest.

Vasárnap tartottuk az összejöveteleket, habár csak mi ketten voltunk jelen azokon. Kezdetben nem voltak más összejöveteleink, mivel csak ketten voltunk. Helyette együtt olvastuk az összejövetelre az anyagot.

Néhány hónap után úgy döntöttünk, hogy nem folytatjuk így tovább. Michel így meséli: „Azt mondtam Babette-nek: »Rendesen kell felöltöznünk. Ülj oda le, és én ide ülök majd. Kezdésként imádkozni fogok, és utána megtartjuk a Teokratikus Szolgálati Iskolát, és a Szolgálati Összejövetelt. Kérdéseket fogok feltenni és válaszolsz majd, még akkor is, ha csak te vagy a másik személy a szobában.« Jó volt, hogy így csináltuk, mert könnyű szellemileg lazákká válni, ha nincs gyülekezet.”

Időt igényelt, hogy elérjük az embereknél, hogy eljöjjenek a keresztény összejövetelekre. Az első nyolc hónapban magunkban voltunk ketten. Később csatlakozott hozzánk egy, kettő, vagy néha három másik személy is. Az egyik évben csak ketten kezdtük el az Úr vacsorájának megünneplését. Tíz perc után jött néhány ember, én megálltam, és újból elkezdtem az előadást.

Ma 42 hírnök, és három gyülekezet van a Marquises-szigeteken. Habár a munka legnagyobb részét utódaink végezték el, az a néhány ember, akivel kapcsolatban voltunk akkor rég, mostanra már megkeresztelkedett.

Értékes testvéreink

Türelmet tanultunk Nuku Hiván. Várnunk kellett, a legalapvetőbb szükségleteket nem számítva, mindenre. Például ha akartál egy könyvet, meg kellett írnod az igényedet, azután két-három hónapot várakoztál, mielőtt megérkezett.

Egy másik lecke, amelyet megtanultunk az az volt, hogy a testvéreink értékesek. Amikor Tahitire látogattunk, és jelen voltunk egy összejövetelen, meghallottuk a testvéreket énekelni, és ez könnyekre indított bennünket. Talán igaz az, hogy néhány testvérrel nehezen lehet kijönni, de amikor egyedül vagy, tudatára ébredsz, mennyire jó a testvériséggel lenni. A Társulat 1980-ban úgy határozott, hogy vissza kell térnünk Tahitire, hogy a körzetmunkában szolgáljunk. Nagyon buzdító volt ott nekünk a testvérek meleg vendégszeretete, és a prédikálómunka iránti szeretetük. Tahitin három évet töltöttünk a körzetmunkában.

Szigetről szigetre

A következő megbízatásunk egy másik csendes-óceáni szigeten, a Raïatéa-n lévő misszionáriusotthonba szólt, körülbelül két évet tartózkodtunk ott. Raïatéa után körzetmunkára jelöltek ki bennünket a Tuamotu-szigetekre. A 80 szigetből 25-öt látogattunk meg hajóval. Babette számára ez nehéz volt. Minden alkalommal, amikor hajón utazott, tengeribetegséget kapott.

Babette így meséli: „Ez borzalmas volt! Beteg voltam egész idő alatt, amit a hajón töltöttünk. Ha öt napig voltunk a tengeren, én öt napig voltam beteg. A gyógyszerek nem használtak. A betegségem ellenére mégis gyönyörűnek tartottam az óceánt. Csodálatos látvány volt. A delfinek versenyeztek a hajóval. Gyakran kiugráltak a vízből, ha tapsoltál!”

Öt év körzetmunka után újra kijelöltek minket Tahitire két évre, és ez újra szép idő volt a prédikálómunkában. A gyülekezetünkben lévő hírnökök száma másfél év alatt 35-ről 70-re emelkedett. Azok közül tizenkét fő, akikkel tanulmányoztuk a Bibliát, közvetlenül előtte keresztelkedett meg, mielőtt elmentünk. Néhányan közülük most vének a gyülekezetben.

Összesen 12 évet töltöttünk a Csendes-óceán déli részén. Azután levelet kaptunk a Társulattól, melyben közölték, hogy többé már nincs szükség misszionáriusokra a szigeteken, mivel a gyülekezetek megerősödtek. Körülbelül 450 hírnök volt Tahitin, amikor megérkeztünk, és több mint 1000, amikor elhagytuk.

Végre Afrika!

Visszatértünk Franciaországba, és másfél hónap után a Társulat adott nekünk egy új megbízatást — Beninbe, Nyugat-Afrikába. Mivel Afrikába akartunk menni 13 évvel korábban, nagyon boldogok voltunk.

1990. november 3-án érkeztünk Beninbe, ahol mi voltunk az elsők a misszionáriusok közül, akik a Királyság-prédikáló tevékenység 14 évi betiltásának feloldása után megérkeztünk. Ez nagyon izgalmas volt. Nem volt gondunk a letelepedéssel, mert az élet hasonló volt, mint a csendes-óceáni szigeteken. Az emberek nagyon barátságosak és vendégszeretőek. Meg tudsz állni, és beszélgethetsz bárkivel az utcán.

Csak néhány héttel azután, hogy megérkeztünk Beninbe, Babette csomót észlelt a mellében. Elmentünk egy kis rendelőintézetbe, közel az újonnan megalapított fiókhivatalhoz. Az orvos megvizsgálta őt, és azt mondta, hogy nagyon gyors műtéti beavatkozásra van szüksége. A következő nap elmentünk egy másik rendelőintézetbe, ahol beszéltünk egy európai orvossal, egy nőgyógyásszal Franciaországból. A doktornő szintén azt mondta, hogy gyorsan el kell utaznunk Franciaországba, azért hogy Babette-et megműthessék. Két nappal később repülőgépen voltunk útban Franciaország felé.

Szomorúak voltunk, hogy elhagytuk Benint. Az országban megújult vallási szabadság révén a testvérek felvillanyozódtak, hogy új misszionáriusok vannak náluk, és mi is el voltunk ragadtatva az ottléttől. Felzaklatott bennünket, hogy alig néhány hét ott-tartózkodás után el kellett mennünk az országból.

Amikor megérkeztünk Franciaországba, a sebész megvizsgálta Babette-et, és megerősítette, hogy műtéti beavatkozásra van szüksége. Az orvosok gyorsan cselekedtek, elvégeztek egy kis műtétet rajta, és a következő napon elengedték Babette-et a kórházból. Mi azt gondoltuk, hogy az ügy ezzel véget ért.

Nyolc nappal később azonban találkoztunk a sebésszel. Akkor tapintatosan közölte a hírt, hogy Babette-nek mellrákja van.

Kifejezve azt, hogy hogyan érzett ez idő tájt Babette, így mondja el: „Először nem voltam annyira felzaklatva, mint Michel. Viszont a rossz hír utáni napon nem éreztem semmit. Nem voltam képes sírni. Nem voltam képes mosolyogni. Arra gondoltam, hogy biztosan meghalok. Nekem a rák egyenlő volt a halállal. A magatartásom az volt, csináljuk azt, amit csinálnunk kell.”

Küzdelem a rák ellen

A rossz hírt pénteken hallottuk, és Babette második operációja kedden volt esedékes. Babette nővérénél tartózkodtunk, de ő szintén beteg volt, így nem tudtunk tovább az ő kis lakásában maradni.

Azon tűnődtünk, hová tudnánk menni. Aztán eszünkbe jutott egy házaspár, Yves és Brigitte Merda, akiknél korábban tartózkodtunk. Ez a házaspár nagyon vendégszerető volt hozzánk. Felhívtuk Yves-et telefonon, és elmondtuk neki, hogy Babette-nek műtéti beavatkozásra van szüksége, és nem tudunk hol tartózkodni. Azt is elmondtuk, hogy Michelnek munkára lenne szüksége.

Yves biztosított Michelnek háza körül elvégzendő teendőt. A testvérek támogattak és buzdítottak bennünket sok kedves cselekedettel. Pénzügyileg szintén segítettek bennünket. A Társulat kifizette Babette orvosi számláit.

Komoly műtét volt. Az orvosoknak el kellett távolítaniuk a nyirokcsomókat és a mellet. Azonnal hozzáláttak a kemoterápiás kezeléshez. Egy hét után Babette elhagyhatta a kórházat, de vissza kellett járnia háromhetente a gyógykezelés folytatására.

Amíg Babette gyógykezelésben részesült, a testvérek a gyülekezetben nagyon segítőkészek voltak. Egy testvérnő, akinek korábban szintén mellrákja volt, a buzdítás nagyszerű forrása volt. Elmondta Babette-nek, hogy mire számíthat, és sok vigasztalást nyújtott.

Mindazonáltal aggódtunk a jövőnk miatt. Észrevéve ezt, Michel és Jeanette Cellerier elvittek minket egy étterembe egy étkezésre.

Elmondtuk nekik azt, hogy abba kell hagynunk a misszionáriusi szolgálatot, és hogy soha nem térhetünk vissza Afrikába. Azonban Cellerier testvér ezt mondta:

— Micsoda? Ki mondja, hogy hagyjátok abba? A Vezető Testület? A testvérek Franciaországban? Ki mondta ezt?

— Senki sem mondta — válaszoltam —, én mondom ezt.

— Nem, nem! — mondta Cellerier testvér. — Vissza fogtok térni!

A kemoterápiás kezelést sugárkezelés követte, amelyet 1991. augusztus végén fejeztek be. Az orvosok azt mondták, hogy nem látják akadályát annak, hogy visszatérjünk Afrikába, feltéve hogy Babette visszajár Franciaországba a rendszeres felülvizsgálatok végett.

Vissza Beninbe

Írtunk a brooklyni főhivatalba, engedélyt kérve, hogy visszatérhessünk a misszionáriusi szolgálatba. Türelmetlenek voltunk, hogy megtudjuk a válaszukat. A napok lassan teltek. Michel nem tudott tovább várni, úgyhogy telefonált Brooklynba, és megkérdezte, megkapták-e a levelünket. Azt mondták, hogy megvizsgálták az ügyet — visszatérhetünk Beninbe! Mennyire hálásak voltunk Jehovának!

A Merda család szervezett egy nagy társas összejövetelt a hír megünneplésére. 1991 novemberében visszatértünk Beninbe, a testvérek ünnepséggel fogadtak bennünket!

Babette úgy tűnik most jól érzi magát. Időről időre visszatérünk Franciaországba teljes orvosi felülvizsgálat céljából, és az orvosok nem találják a rák nyomait. Élvezzük, hogy újra misszionáriusi megbízatásunkban lehetünk. Úgy érezzük, szükség van ránk Beninben, és Jehova megáldotta munkánkat. Amióta visszatértünk, 14 embert segítettünk a megkeresztelkedésig. Öten közülük most általános úttörők, és egyikük kinevezett kisegítőszolga. Ezenfelül láttuk kis gyülekezetünk növekedését, és azután külön gyülekezetekké való kettéválását.

Éveken keresztül mint férj és feleség szolgáltuk Jehovát, sok áldásnak örültünk, és sok csodálatos embert ismertünk meg. De Jehova arra is kiképzett és megerősített minket, hogy sikeresen kitartsunk a megpróbáltatások között. Jóbhoz hasonlóan nem mindig értettük, hogy miért történtek a dolgok úgy, ahogy történtek, de tudtuk, hogy Jehova mindig ott van, és segít nekünk. Ahogyan Isten Szava mondja: „Ímé, nem oly rövid az Úr keze, hogy meg ne szabadíthatna, és nem oly süket az ő füle, hogy meg nem hallgathatna” (Ésaiás 59:1).

[Kép a 23. oldalon]

Michel és Babette Muller benini népviseletben

[Képek a 25. oldalon]

Misszionáriusi munka a polinéziaiak között, a tropikus Tahitin