Jehova bebizonyította, hogy velem van
MAX HENNING ELMONDÁSA ALAPJÁN
1933-at írtunk, és Adolf Hitler éppen akkor került hatalomra Németországban. Jehova Berlin területén élő közel 500 Tanúja mégsem ingott meg. Sok fiatal lett úttörő vagy teljes idejű szolga, és néhányan még más európai országokba szóló megbízatásokat is elfogadtak. A barátommal, Werner Flattennel ezt szoktuk kérdezni egymástól: „Miért ácsorgunk itt egy helyben, és vesztegetjük az időnket? Miért nem megyünk el, és leszünk úttörők?”
NYOLC nappal a születésem után, 1909-ben szerető nevelőszülők gondjaira bíztak. Családunk 1918-ban bánattól lesújtott volt, amikor a tejtestvér húgom váratlanul meghalt. Röviddel ezután a Bibliakutatók, ahogy akkor ismerték Jehova Tanúit, meglátogattak bennünket, és nevelőszüleim szíve kitárult a bibliai igazságok elfogadása előtt. Engem is megtanítottak arra, hogy értékeljem a szellemi dolgokat.
Világi tanulmányaimra összpontosítottam a figyelmemet, és vízvezeték-szerelő lettem. De ami sokkal fontosabb, állást foglaltam szellemileg. Werner és én 1933. május 5-én elkezdtük az úttörőszolgálatot. Kerékpárral elmentünk egy városba, amely 100 kilométerre volt Berlintől, és ott prédikáltunk két hétig. Ezután visszatértünk Berlinbe, hogy elintézzük a fontos ügyeket. Ezt követően visszatértünk a prédikálási területünkre újabb két hétre.
Jelentkeztünk, hogy egy másik országban szolgáljunk, és 1933 decemberében megkaptuk a megbízatásunkat, ami az akkori Jugoszláviába szólt. Azonban, még mielőtt elindultunk volna, a megbízatásunk megváltozott, és a Hollandiában lévő Utrechtbe szólt. Röviddel ezután megkeresztelkedtem. Akkoriban nem kapott még ekkora hangsúlyt a megkeresztelkedés; a szolgálat volt a fontos. A Jehovába vetett bizalom már egy állandó vonás lett az életemben. Nagyon sok vigaszra találtam a bibliai zsoltáríró szavaiban: „Ímé, Isten segítőm nékem, az Úr az én lelkemnek támogatója” (Zsoltárok 54:6).
Úttörőszolgálat Hollandiában
Nem sokkal a Hollandiába való megérkezésünk után áthelyeztek minket Rotterdam belvárosába. Abban a családban, amellyel együtt laktunk, az apa és egyik fia szintén úttörő volt. Néhány hónappal később egy nagy házat vásároltak meg Leersumban, az Utrechttől nem messze lévő városban, szálláshelyül az úttörőknek, és Werner meg én odaköltöztünk.
Amíg abban az úttörőotthonban laktunk, kerékpárral mentünk a közeli területekre, a távoli területek esetében pedig egy hétszemélyes autót használtunk. Abban az időben még csak körülbelül száz Tanú volt egész Hollandiában. Most, hatvan évvel később, azon a területen, amelyre az úttörőotthonból jártunk, több mint 4000 hírnök van körülbelül 50 gyülekezetben!
Keményen dolgoztunk, közel 14 órát töltöttünk a szolgálatban mindennap, és ez megőrizte a boldogságunkat. A fő cél az volt, hogy annyi irodalmat helyezzünk el, amennyit csak lehetséges. Rendszerint több mint 100 füzetet hagytunk hátra egy nap alatt az érdeklődőknél. Az újralátogatások és a bibliatanulmányozások akkoriban még nem alkották részét az átlagos tevékenységünknek.
Egy nap a társam és én Vreeswijk városában dolgoztunk. Amíg ő tanúskodott egy férfinak egy katonai erőd kapujánál, én felhasználtam ezt az időt, hogy olvassam a Bibliámat. Ez bőségesen alá volt húzva pirossal és kékkel. Később egy ács, aki egy közeli tetőn dolgozott, figyelmeztette a férfit a kapuban, hogy én valószínűleg valamiféle kém vagyok. Ennek az lett az eredménye, hogy még aznap letartóztattak, mialatt egy kereskedőnek tanúskodtam, és a Bibliámat is elkobozták.
Bíróság elé állítottak. Azzal vádoltak, hogy a Bibliámban lévő jelekkel megpróbáltam rajzot alkotni az erődről. Bűnösnek nyilvánítottak, és a bíró két év börtönre ítélt. Az ügyet azonban megfellebbezték, engem pedig felmentettek. Milyen boldog voltam, hogy végre szabad vagyok, de még ennél is boldogabb voltam, amikor a Bibliám, mindenféle bejegyzéseimmel együtt visszakerült!
Richard Brauning — aki egyike volt az otthonban lévő úttörőknek — és én 1936-ban prédikálással töltöttük a nyarat az ország északi részében. Az első hónapban 240 órát töltöttünk a szolgálatban, és nagy mennyiségű irodalmat helyeztünk el. Sátorban laktunk, és magunk gondoskodtunk minden szükségletünkről, a mosásról, főzésről stb.
Engem később áthelyeztek a Lightbearer nevű hajóra, amely közismertté vált Észak-Hollandiában. Öt úttörő lakott a hajón, és erről el tudtunk érni sok elszigetelt területet.
Még több kiváltság
1938-ban kineveztek zónaszolgának, ahogy akkor nevezték Jehova Tanúi körzetfelvigyázóit. Így hát eljöttem a Lightbearerről, és elkezdtem látogatni a gyülekezeteket és az elszigetelten élő Tanúkat három déli tartományban.
A kerékpár volt az egyedüli közlekedési eszközünk. Gyakran egy egész napot vett igénybe, hogy egyik gyülekezettől vagy az érdeklődők egy csoportjától a másikig utazzak. Breda is, ahol jelenleg élek, azok között a városok között volt, amelyeket meglátogattam. Abban az időben nem volt Bredában gyülekezet, csak egy idősebb Tanú házaspár.
Mialatt a testvéreket szolgáltam ki Limburgban, meghívtak, hogy válaszoljak egy bányamunkás, Johan Pieper által feltett számos kérdésre. Ő szilárdan kiállt a bibliai igazságok mellett, és bátor prédikáló lett. Négy évvel később letartóztatták és koncentrációs táborba vitték, ahol három és fél évet töltött. A szabadulása után újra elkezdett buzgón prédikálni, és ma még mindig hűséges vén. Az a kis gyülekezet Limburgban 12 Tanúval mára 17 gyülekezetté növekedett, közel 1550 hírnökkel!
A náci elnyomás alatt
A nácik 1940 májusában betörtek Hollandiába. Megbízatást kaptam a Watch Tower Society fiókhivatalába, Amszterdamba. A munkánkat különleges óvatossággal kellett folytatnunk, amely arra késztetett bennünket, hogy méltányoljuk a bibliai példabeszédet: az „igaz barát . . . testvérül születik a nyomorúság idejére” (Példabeszédek 17:17). Az egység drága köteléke, amely erősödött a nyomások ezen ideje alatt, mélységes hatással volt a szellemi fejlődésemre, és felkészített az ennél még nehezebb napokra, amelyek előttünk voltak.
Az én megbízatásom az volt, hogy felügyeljem az irodalom szállítását a gyülekezeteknek, amelyet általában a küldöncök végeztek. A Gestapo állandóan fiatal férfiakat keresett kényszermunkára Németországba, így keresztény testvérnőket alkalmaztunk küldöncökként. Idővel Wilhelmina Bakkert, közismert nevén Nonnie-t küldték hozzánk Hágából, és én vittem őt oda, ahol a fiók felvigyázója, Arthur Winkler rejtőzködött. Próbáltam a lehető legkisebb feltűnést kelteni, facipőt és minden mást felvettem, amit egy holland földműves, és villamossal kísértem el Nonnie-t. Később megtudtam, hogy nehezen tudta megállni nevetés nélkül, mivel úgy érezte, minden voltam, csak feltűnésmentes nem.
Az amszterdami irodalom- és papírraktárunkat 1941. október 21-én elárulták az ellenségnek. A Gestapo razziája során Winkler testvért és Nonnie-t letartóztatták. Amikor áthelyezték őket a börtönbe, véletlenül meghallották két Gestapo-ügynök beszélgetését arról, mennyire keresnek egy „alacsony, sötét hajú fickót”, akinek nyoma veszett a zsúfolt utcákon. Nyilvánvaló volt, hogy rólam beszélnek, így Winkler testvér küldött egy üzenetet a testvéreknek. Azonnal elköltöztem Hágába.
Időközben Nonnie kiszabadult a börtönből, és visszatért Hágába, hogy úttörőszolgálatot végezzen. Ott ismét találkoztam vele. De amikor a rotterdami gyülekezetszolgát letartóztatták, engem küldtek el, hogy töltsem be a helyét. Később a goudai gyülekezetszolgát tartóztatták le, és én odaköltöztem, hogy helyettesítsem őt. Végül, 1943. március 29-én engem is elfogtak. Mialatt a bibliai irodalomkészletünket ellenőriztem, tetten értek egy Gestapo-razzia során.
Az asztalon ki volt terítve a bibliai irodalom, és ezenkívül egy lista a keresztény testvérek és testvérnők neveiről, jóllehet kódolt formában. Aggódva imádkoztam Jehovához, hogy gondoskodjon számomra valamilyen módjáról annak, hogy megvédjem azokat, akik még szabadon prédikálnak. Anélkül hogy észrevették volna, sikerült rátennem a kezem a névlistára, és összegyűrtem a tenyeremben. Aztán engedélyt kértem, hogy elmenjek az illemhelyre, ahol összetéptem a listát, és leengedtem a vécén.
Ilyen végszükség esetén megtanultam erőt meríteni Jehovának a múltban élt szolgáival való bánásmódjából, és a szabadulásról tett ígéretéből. Ez az egyik ihletett biztosíték, amit mindig észben tartottam: „Ha nem az Úr az, a ki velünk volt, mikor ránk támadtak az emberek: akkor elevenen nyeltek volna el minket, a mint felgerjedt haragjok ellenünk” (Zsoltárok 124:2, 3).
Börtönök és koncentrációs táborok
A rotterdami börtönbe vittek, ahol hálás voltam, hogy nálam lehetett a Bibliám. Volt egy Megmentés című könyvem, néhány részlet a Children című könyvből is, és rengeteg időm, hogy elolvassam mindezt az irodalmat. Hat hónap múlva súlyosan megbetegedtem, kórházba kellett mennem. Mielőtt eljöttem a börtönből, elrejtettem az irodalmat a matracom alá. Később megtudtam, hogy egy másik Tanút, Piet Broertjest tették át a cellámba, és ő találta meg ezeket. Így az irodalom felhasználható volt arra, hogy még másokat is megerősítsen a hitben.
Amikor felépültem, áthelyeztek egy hágai börtönbe. Amíg ott voltam, találkoztam Leo C. van der Tasszal, aki joghallgató volt, és a náci megszállással szembeni ellenállásért volt börtönben. Soha nem hallott még Jehova Tanúiról, nekem pedig alkalmam volt, hogy tanúskodjak neki. Néha az éjszaka kellős közepén felébresztett, és kérdéseket tett fel. Nem tudta eltitkolni a Tanúk iránti csodálatát, főleg miután megtudta, hogy elengednének minket, ha csupán aláírnánk egy nyilatkozatot arról, hogy megtagadjuk a hitünket. A háború után Leo jogász lett, és a Watch Tower Society számos jogi perében küzdött, beleértve az imádat szabadságát is.
1944. április 29-én beraktak egy vagonba, egy gyötrelmes, tizennyolc napig tartó utazásra Németországba. Május 18-án a buchenwaldi koncentrációs tábor kapui bezárultak mögöttem. Addig, míg a szövetséges haderők majdnem egy évvel később fel nem szabadítottak minket, az élet leírhatatlanul szörnyű volt. Ezrek haltak meg, sokan a szemünk láttára. Mivel megtagadtam, hogy egy közeli gyárban dolgozzak, ahol hadianyagokat állítottak elő, egy szennyvízcsatornához tettek dolgozni.
Egyik nap a gyárat lebombázták. Sokan a barakkokba menekültek, hogy biztonságban legyenek, míg mások az erdőbe futottak. Az eltévedt bombák eltalálták a barakkokat, és a gyújtóbombák tűzbe borították az erdőt. Borzalmas látvány volt! Sokan elevenen égtek meg! Én találtam egy biztonságos rejtekhelyet, és amikor a tűz lecsillapult, rengeteg holttest mellett mentem vissza a táborba.
Manapság már sok ember van tisztában a náci holocaust borzalmaival. Hálás vagyok Jehovának, hogy megerősítette a gondolkodóképességemet, és így a borzalmak, amelyeket tapasztaltam, nem uralták a gondolataimat az évek folyamán. Amikor a bebörtönzésem időszakára gondolok, a legelső érzésem az az öröm, hogy megőriztem a feddhetetlenségem Jehova iránt, hogy dicsőítsem a nevét (Zsoltárok 124:6–8).
Háború utáni tevékenység
A kiszabadulásom és Amszterdamba való visszatérésem után közvetlenül a fiókhivatalnál jelentkeztem megbízatásért. Türelmetlenül vártam, hogy tájékoztassanak arról, mi történt a távollétem alatt. Nonnie már ott dolgozott. A háború utolsó éve alatt küldöncként szolgált, bibliai irodalmat szállítva a gyülekezeteknek. Nem tartóztatták már le többé, bár sokszor csak egy hajszálon múlt, hogy megmenekült.
Rövid ideig úttörőszolgálatot végeztem Haarlemben, de 1946-ban megkértek, hogy menjek el az amszterdami fiók Szállítási Osztályára dolgozni. 1948 vége felé Nonnie és én összeházasodtunk, és eljöttünk a fiókhivatalból, hogy együtt végezzük az úttörőszolgálatot. Az úttörő megbízatásunk Assenbe szólt. Tizenkét évvel azelőtt Richard Brauning és én ott töltöttük a nyarat, úgy, hogy egy sátorban laktunk és prédikáltunk. Megtudtam, hogy Richardot lelőtték, útban egy koncentrációs tábor felé.
A börtönben eltöltött időszak magától értetődően legyengítette egészségemet. Hat évvel azután, hogy kiszabadultam Buchenwaldból, a betegség négy hónapra ágynak döntött. Évekkel később, 1957-ben tuberkulózissal gyengélkedtem egy egész évig. A testem legyengült, de az úttörőszellem még mindig erős volt bennem. A betegségem ideje alatt minden alkalmat megragadtam a tanúskodásra. Úgy érzem, ez az úttörőszellem fontos tényező volt abban, hogy ne engedjem, hogy a betegségeim egy tétlen, beteg emberré változtassanak. Nonnie és én elhatároztuk, hogy ragaszkodunk a teljes idejű szolgálathoz mindaddig, míg az egészségünk megengedi.
A gyógyulásomat követően Breda városába kaptunk megbízatást. Ez huszonegy évvel azután történt, hogy először látogattam meg a várost zónaszolgaként. Amikor 1959-ben megérkeztünk, egy kis gyülekezet volt itt 34 hírnökkel. Ma, harminchét évvel később ez 6 gyülekezetre nőtt, több mint 500 Tanúval, akik három Királyság-teremben jönnek össze! A helyi összejöveteleken és a kongresszusokon sokakat látunk, akik az általunk tett valamilyen erőfeszítés következtében jutottak a bibliai igazság ismeretéhez. Gyakran érzünk úgy, mint János apostol, amikor ezt írta: „Nincs annál nagyobb örömem, mintha hallom, hogy az én gyermekeim az igazságban járnak” (3János 4).
Mi most már megöregedtünk, én nyolcvanhat éves vagyok, Nonnie pedig hetvennyolc, de azt kell hogy mondjam, az úttörőszolgálat egy gyógyító erejű hivatás. Mióta Bredában vagyok, a bebörtönzésem ideje alatt szerzett egészségi gondjaim nagy részét leküzdöttem. És sok termékeny évnek is örvendhettem Jehova szolgálatában.
Visszatekinteni a gyümölcsöző szolgálat sok évére — ez mindkettőnk számára az öröm forrása. Naponta imádkozunk azért, hogy Jehova adja meg nekünk a szellemet és az erőt, hogy folytatni tudjuk a szolgálatát, mindaddig, amíg lélegzünk. Határozottan kijelenthetjük magunkról a zsoltáros szavait: „Ímé, Isten segítőm nékem, az Úr az én lelkemnek támogatója” (Zsoltárok 54:6).
[Kép a 23. oldalon]
A sátor mellett állva, amelyet az 1930-as évek alatt használtunk az úttörőszolgálat során
[Kép a 23. oldalon]
Az elszigetelt területek elérésére használt hajó
[Kép a 23. oldalon]
Interjúalanyként egy 1957-es kongresszusi programon
[Kép a 24. oldalon]
Feleségemmel ma