Ki méltó rá, hogy rabbinak hívják?

EGY gyanútlan turistának nem sok reménye volt arra, hogy időben kiérjen a repülőtérre. Rendőrök százai próbálták irányítani a forgalmat, mialatt több mint 300 000 gyászolóra vigyáztak, akik összegyűltek Jeruzsálem utcáin. A The Jerusalem Post így kommentálta: „egy ilyen méretű temetési menetet általában csak elnökök, királyok vagy totalitárius diktátorok részére tartanak fenn.” Ki tudott ilyen túláradó vallási buzgalmat kiváltani, órákra megbénítva Izrael fővárosát? Egy tisztelt rabbi. Miért parancsol ilyen tiszteletet és odaadást a rabbik tiszte a zsidók között? Mikor jött használatba először a „rabbi” szó? Kire alkalmazható helyesen?

Mózes rabbi volt?

A leginkább tisztelt név a judaizmusban Mózesé, Izráel Törvényszövetségének a közvetítőjéé. A vallásos zsidók „Mózes »rabbink«”-nak hívják őt. Azonban a Bibliában Mózesre sehol sem utalnak „rabbi” megjelöléssel. Tulajdonképpen a „rabbi” kifejezés egyáltalán nem található meg a Héber Iratokban. Akkor a zsidók hogyan kezdtek így hivatkozni Mózesre?

A Héber Iratokkal összhangban a Törvény tanításának és magyarázásának felelőssége, valamint az ezzel járó tekintély Áron leszármazottainak, a Lévi törzséből való papoknak adatott (3Mózes 10:8–11; 5Mózes 24:8; Malakiás 2:7). Azonban az i. e. második században a judaizmuson belül egy csendes forradalom kezdődött el, amely kitörölhetetlenül érintette a zsidók gondolkodását attól a korszaktól kezdve.

Erre a szellemi átalakulásra vonatkozóan Daniel Jeremy Silver az A History of Judaism (A judaizmus történelme) című könyvében ezt írja: „Az akkori időben egy írástudó és tudós, nem papi osztály kezdte kétségbe vonni a Tóra [Mózesi Törvény] magyarázatának papok által gyakorolt monopóliumát. Mindenki egyetértett abban, hogy a papok voltak szükségszerűen a templom tisztségviselői, azonban miért nekik kell a Tóra dolgaiban a döntő szót kimondaniuk?” Kik voltak a papi osztály tekintélye iránti ellenszegülés bujtogatói? Egy új csoport volt ez a judaizmuson belül, farizeusoknak hívták őket. Silver így folytatja: „A farizeusok a tehetség és nem a születés [papi származás] alapján vettek fel valakit az iskoláikba, és a zsidóknak egy új osztályát hozták be a vallási vezetésbe.”

Az i. sz. első századra azok, akik ezekben a farizeusi iskolákban végeztek, úgy váltak ismertté, mint a zsidó törvénynek a tanítói vagy mesterei. A tisztelet jeleként a többi zsidó úgy kezdett utalni rájuk, mint „tanítóm” vagy „mesterem”, ami héberül: rabbi.

Semmi sem adhatott nagyobb hitelt ennek az új címnek, mint az, ha arra a személyre alkalmazzák, akit a zsidó történelem legnagyobb tanítójának tekintettek — Mózesre. Ennek hatására tovább csökken a papság szerepének fontossága, az egyre nagyobb befolyásnak örvendő farizeusi vezetésről kialakult közfelfogás pedig megerősödik. Így 1500 évvel a halála után Mózest visszamenőleg kinevezték „rabbinak”.

A mester utánzása

Noha a „rabbi” („mesterem”) kifejezést néha a tömegek úgy alkalmazták, hogy más tanítókra hivatkoztak, akiknek tiszteletet adtak, a kifejezést rendszerint a farizeusok, a „bölcs emberek” közötti kiemelkedő tanítókra alkalmazták. A templom i. sz. 70-ben történő elpusztításával a papság tekintélye ténylegesen véget ért, a farizeus rabbik a judaizmus vitathatatlan vezetőivé váltak. Páratlan helyzetük annak a kultuszfajtának a kifejlődését mozdította elő, amelyik a rabbinikus bölcseket állította középpontba.

Megvizsgálva ezt az i. sz. első századi átmeneti időszakot, Dov Zlotnick professzor megjegyzi: „»A bölcsekre irányuló figyelem« fontosabbá vált, mint a Tóra tanulmányozása.” A zsidó tudós, Jacob Neusner így magyarázza tovább: „A »bölcsek tanítványa« az a tanuló, aki szorosan kötődik egy rabbihoz. Így tesz, mert tanulni akarja a »Tórát« . . . A Tórát nem a törvényen keresztül tanulja meg, hanem az élő bölcsek gesztusaiban és tetteiben megtestesülő törvény szemlélése által. Azáltal tanítják a törvényt, amit tesznek, nem kizárólag azáltal, amit mondanak.”

Adin Steinsaltz talmudista tudós megerősíti ezt, mivel ezt írja: „Maguk a bölcsek ezt mondták: »Az ötletszerű beszélgetéseket, tréfákat vagy a bölcsek alkalmi megállapításait tanulmányozni kell.«” Hogy milyen mértékben lehetett ezt alkalmazni? Steinsaltz megjegyzi: „Ennek egy szélsőséges példája az a tanítvány volt, aki állítólag elrejtőzködött nagy tanítójának az ágya alatt azért, hogy felfedje, hogyan érintkezik a tanító a feleségével. Amikor rákérdeztek a tapintatlanságára, a fiatal tanítvány így válaszolt: »Ez a Tórához tartozik, és tanulmányozást érdemel«; és ezt a nézőpontot mind a rabbik, mind a tanulók indokoltnak tartották.”

Azzal, hogy a judaizmus inkább a rabbira helyezte a hangsúlyt, mintsem a Tórára — a rabbin keresztül tanulva a Tórát —, az i. sz. első századtól kezdve rabbiorientált vallássá lett. Egy személy nem az ihletett, írott Szón keresztül vonzódott Istenhez, hanem egy személyes példaképen, egy mesteren, a rabbin keresztül. Ily módon a hangsúly természetesen áthelyeződött az ihletett Írásokról a szóbeli törvényre és hagyományokra, melyeket rabbik tanítottak. Ettől a ponttól kezdve a zsidó irodalom, mint amilyen a Talmud, jobban középpontba helyezi a rabbik eszmecseréit, anekdotáit és viselkedését, mint Isten kijelentéseit.

A rabbik szerepe az elmúlt korokban

Annak ellenére, hogy hatalmas tekintélynek és befolyásnak örvendtek, a korai rabbik nem a vallásos tevékenységükből éltek. Az Encyclopaedia Judaica ezt állítja: „A Talmudnak a rabbija . . . teljesen különbözött a mostani címet birtoklótól. A talmudista rabbi a Bibliának meg a szóbeli törvénynek a magyarázója és értelmezője volt, és majdnem mindig volt egy foglalkozása, ahonnan a megélhetésre valója származott. Csak a középkorban vált a rabbi . . . tanítóvá, prédikátorrá és a zsidó gyülekezet vagy közösség szellemi vezetőjévé.”

Amikor a rabbik kezdték fizetett állássá változtatni tisztségüket, néhány rabbi ellenezte ezt. Maimonides, egy XII. századi nagy hírű rabbi, aki orvosként kereste a kenyerét, élesen bírálta az ilyen rabbikat. „Pénzbeli követelést támasztottak a maguk számára az egyének és települések felé, és elérték, hogy az emberek azt gondolják teljes balgaságban, kötelező és helyénvaló [pénzügyi] segítséget nyújtani a bölcseknek meg a tudósoknak és a Tórát tanulmányozó embereknek; ilyenformán nekik a Tórájuk a hivatásuk. Holott mindez jogtalan. Sem a Tórában, sem a bölcsek mondásaiban nincs egyetlen szó sem, mely ezt hitelesítené” (Commentary on the Mishnah, Avot 4:5). Azonban Maimonides figyelmeztetéséről a rabbik eljövendő nemzedékei nem vettek tudomást.

Amint a judaizmus a jelenlegi korba lépett, reform, konzervatív és ortodox hitű irányzatokra osztódott. Sok zsidó számára a vallásos hit és a gyakorlat más érdekekhez képest másodlagossá vált. Ennek eredményeként a rabbik helyzete megingott. A rabbi a legtöbb esetben egy gyülekezet előre kijelölt vezetőjévé vált, fizetett hivatásos tanítóként és tanácsadóként ténykedett csoportja tagjai részére. Azonban az ultraortodox Hászidim-csoportok között a rabbi mint mester és példakép fogalma még tovább fejlődött.

Figyeljük meg Edward Hoffman magyarázatait a Hászidim Chabad-Lubavitch mozgalomról szóló könyvében: „A korai Hászidim is súlyt helyezett arra, hogy minden egyes generációban létezzék egy egyedüli zsidó vezető, egy zaddik [egy igazságos ember], aki saját korának »Mózese«, egy olyan személy, akinek a műveltsége és odaadása másokhoz viszonyítva páratlan. A Hászidimek minden egyes csoportja úgy érezte, hogy a rebbéje [a „rabbi” jiddis megfelelője] mérhetetlen odaadásánál fogva hatást gyakorolhatott még a Mindenható rendeleteire is. Nemcsak amiatt tisztelték őt, hogy példaként szolgált kinyilatkoztatásokat tartalmazó előadásaival, hanem magára az életmódjára is (»ahogy megköti cipőfűzőjét«, amint ezt kifejezték) úgy tekintettek, mint ami magasabb szintre viszi az emberiséget, és rejtett jelzéseket közöl az isteni dolgokhoz vezető útról.”

„Ne hivassátok magatokat rabbinak”

Jézus, az első századi zsidó, aki megalapította a keresztényiséget, abban az időben élt, amikor a rabbi farizeusi fogalma kezdett a judaizmus elébe kerülni. Nem volt farizeus, és még iskoláikban sem oktatták, mégis rabbinak hívták őt (Márk 9:5, Csia fordítás; János 1:38; 3:2, Cs).

Elítélve a judaizmusban fellelhető rabbinikus irányzatot, Jézus ezt mondta: „Az írástudók és farizeusok Mózes székébe ültek . . . a lakomákon az első helyeket s a zsinagógákban az első üléseket, a piacokon a köszöntéseket kedvelik és szeretik, ha az emberek rabbinak szólítják őket. Ti azonban ne hivassátok magatokat rabbinak, mert egy tanítótok van, ti meg mind testvérek vagytok” (Máté 23:2, 6–8, Cs).

Jézus óva intett a papság és a laikus osztály megkülönböztetésétől, amely kialakulóban volt a judaizmuson belül. Elítélte, hogy embereket indokolatlanul ennyire kiemelnek. „Egy a ti tanítótok” — jelentette ki bátran. Ki volt ez?

Mózes, ’akivel szemtől szemben érintkezett az Úr’, és akit „rabbink”-nak hívtak még maguk a bölcsek is, tökéletlen ember volt. Még ő is hibákat követett el (5Mózes 32:48–51; 34:10, Újfordítású revideált Biblia; Prédikátor 7:20). Mózesnek mint végső példának a kihangsúlyozása helyett Jehova inkább ezt mondta neki: „Prófétát támasztok nékik az ő atyjokfiai közül, olyat mint te, és az én ígéimet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, a mit parancsolok néki. És ha valaki nem hallgat az én ígéimre, a melyeket az én nevemben szól, én megkeresem azon!” (5Mózes 18:18, 19).

Bibliai próféciák igazolják, hogy ezek a szavak Jézuson, a Messiáson teljesednek be.a Jézus nem csak „olyan” volt, mint Mózes; ő nagyobb volt, mint Mózes (Zsidók 3:1–3). Az Írások napvilágra hozzák, hogy Jézus tökéletes emberként született, és Mózestől eltérően „vétek nélkül” szolgálta Istent (Zsidók 4:15, Vida fordítás).

Követendő példakép

A rabbi minden egyes tettének és szavának beható tanulmányozása nem hozta közelebb a zsidókat Istenhez. Jóllehet egy tökéletlen ember a hűség példája lehet, ha minden tettét tanulmányozzuk és utánozzuk, utánozni fogjuk hiányosságait és tökéletlenségeit is ugyanúgy, mint a jó tulajdonságait. Indokolatlanul több dicsőséget adnánk egy teremtménynek, mint a Teremtőnek (Róma 1:25).

De Jehova gondoskodott egy példaképről az emberiség számára. Az Írások szerint Jézus az emberré válása előtt már létezett. Tulajdonképpen úgy nevezik őt, mint aki „képe a láthatatlan Istennek, minden teremtménynek előtte született” (Kolossé 1:15). Az égben szolgált megszámlálhatatlan évezreden át mint Isten ’kézmívese’, így Jézus a legjobb helyzetben van ahhoz, hogy segítsen nekünk megismerni Jehovát (Példabeszédek 8:22–30; János 14:9, 10).

Emiatt írhatta le Péter: „Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek” (1Péter 2:21). Pál apostol buzdította a keresztényeket, hogy nézzenek „a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra”. Azt is elmagyarázta, hogy őbenne van gondosan elrejtve „a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse” (Zsidók 12:2; Kolossé 2:3). Nem méltó egyetlen más ember sem ilyen figyelemre, sem Mózes, sem semelyik rabbinikus bölcs. Ha valakit szorosan kellene követni, akkor az Jézus. Isten szolgáinak nincs szükségük olyan címre, mint a rabbi, különösen annak modernkori jelentésére való tekintettel, de ha valaki kiérdemelte, hogy rabbinak hívják, akkor az Jézus volt.

[Lábjegyzet]

[Kép forrásának jelzése a 28. oldalon]

© Brian Hendler 1995. Minden jog fenntartva