Miért dicsérjük mindannyian Istent?

ALLELUJA! A kereszténység legtöbb, templomba járó híve számára jól ismert ez a szó. Néhányan közülük a vasárnapi istentiszteleteken kiáltják hangosan. De vajon hányan tudják, hogy mit is jelent valójában ez a szó? Ez egy héber kifejezés, amely tulajdonképpen azt jelenti: ’Dicsérjétek Jahot!’ Ez örömteli, harsány tetszésnyilvánítás a Teremtő felé, akinek neve Jehova.a

Az „Alleluja” szó gyakran megjelenik a Bibliában. Vajon miért? Mert nagyon sok okunk van arra, hogy dicsérjük Istent. Jah (Jehova) a Teremtője és Fenntartója a végtelen világegyetemnek (Zsoltárok 147:4, 5; 148:3–6). Ő hozta létre azokat az ökoszisztémákat, amelyek lehetővé teszik az életet a földön (Zsoltárok 147:8, 9; 148:7–10). Az emberiség iránt pedig különleges érdeklődést mutat. Ha az akaratát cselekedjük, a jelenlegi élet során is megáld és támogat bennünket, és egy, még ennél is jobb, eljövendő élet biztos reménységét kínálja fel nekünk (Zsoltárok 148:11–14). Maga Jah (Jehova) ihlette ezeket a szavakat: „Az igazak öröklik a földet, és mindvégig rajta lakoznak” (Zsoltárok 37:29).

A felhívás ezért mindenkihez szól: „Halleluja!” „Dicsérjétek Jahot!” (Zsoltárok 104:35, Izr. Magyar Irodalmi Társulat fordítása; NW ). Ennek ellenére, sajnos nem mindenkinek van kedve reagálni erre. Napjainkban az emberek szenvednek. Rengetegen éheznek, betegek vagy elnyomottak. Többen sok fájdalmat szenvednek el a kábítószerekkel vagy az alkohollal való visszaélés miatt, illetve a saját erkölcstelenségük vagy lázadásuk eredményeképpen. Az ilyen személyeknek van egyáltalán okuk arra, hogy dicsérjék Istent?

„Egyedül Jehova nyújthatott reményt számomra”

Igen. Jehova kivétel nélkül mindenkit meghív, hogy ismerje meg őt, tanulja meg cselekedni az akaratát, és élvezze azokat az áldásokat, amelyek arra késztetik az embereket, hogy kívánják dicsérni őt. És sokan reagálnak is erre. Figyeld meg például Adrianát Guatemalából. Amikor Adriana hétéves volt, meghalt az édesanyja. Az édesapja pedig nem sokkal ezután elhagyta. Tízéves korában dolgozni kezdett, hogy eltartsa magát. Mivel édesanyja azt mondta neki, hogy szolgálja Istent és az egyházat, Adriana különféle katolikus csoportokhoz társult, de mire tizenkét éves lett, kiábrándult belőlük, és egy utcai bandához csapódott. Elkezdett dohányozni, kábítószereket fogyasztani, és lopni. Egy ilyen fiatal lány vajon miért kívánná dicsérni Istent?

Adriana nővére elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival, de Adriana csak nevetett rajta. Ekkor meghalt a nagynénjük. Adrianát nyugtalanító kérdések kavarták fel a nagynénje temetésén. Hová ment most a nagynénje? Vajon az égbe? A tüzes pokolba került? Adriana nagyon összezavarodott ezektől, és a temető kápolnájába ment, hogy segítségért imádkozzon, használva Istennek a Jehova nevét, ahogy a nővére megtanította erre.

Kis idő múlva már tanulmányozta is a Bibliát Jehova Tanúival, és az összejöveteleken is részt vett. Ez teljesen megváltoztatta életfelfogását, és bátran megszakított minden kapcsolatot az utcai bandákkal. Most, a húszas évei közepén Adriana ezt mondja: „Csakis a Jehova iránti szeretet késztetett arra, hogy elhagyjak egy ilyen helytelen életmódot. Hatalmas irgalmából eredően egyedül Jehova nyújthatott reményt számomra az örök életre vonatkozóan.” Életének nehéz kezdete ellenére Adrianának kiváló okai vannak arra, hogy dicsérje Istent.

Egy, még ennél is kilátástalanabb helyzetről érkezett beszámoló Ukrajnából. Egy férfi a kivégzésére várva ül a börtönben. Vajon önsajnálkozó? Lehangolt? Nem, éppen ellenkezőleg. Mivel Jehova Tanúi nemrég kapcsolatba léptek vele, és szerzett némi ismeretet Jehováról, megkérte a Tanúkat, hogy vegyék fel a kapcsolatot az édesanyjával. Most ír nekik, mivel hallotta, hogy teljesítették a kérését. Ezt mondja: „Köszönöm, hogy meglátogattátok az édesanyámat. Ez volt a legörömtelibb hír, amit az elmúlt évben kaptam.”

Saját magáról és a cellatársairól beszélve — akiknek tanúskodott — ezt írja: „Most már hiszünk Istenben, és megpróbálunk a hitünkkel összhangban cselekedni.” Levelét ezzel zárja: „Köszönöm, hogy segítettetek abban, hogy megtanuljuk, mi a szeretet, és abban is, hogy legyen hitünk. Ha életben maradok, én is segíteni fogok nektek. Köszönetet mondok Istennek, amiért léteztek, és segítetek másoknak abban, hogy szeressék Istent, és higgyenek benne.” Ez a férfi megfellebbezte a halálos ítéletét. Ám akár kivégzik, akár börtönben tölt még sok évet, nyilvánvalóan van oka arra, hogy dicsérje Istent.

„Noha vak vagyok, olyan, mintha látnék”

Most figyelj meg egy nyüzsgő, tizenéves lányt, aki hirtelen elvesztette a látását. Ez történt Gloriával, aki Argentínában él. Amikor tizenkilenc éves volt, Gloria hirtelen megvakult, és soha többé nem nyerte vissza a látását. Huszonkilenc éves korában élettársi kapcsolatot létesített egy férfival, és nemsokára terhes lett. Akkor úgy érezte, hogy értelmet nyert az élete. De amikor elveszítette a gyermekét, kezdett kérdéseket feltenni. Ezen tűnődött: „Miért történt ez velem? Mit követtem el? Valóban létezik Isten?”

Ekkor Jehova két Tanúja látogatta meg. Elkezdte tanulmányozni a Bibliát, és arról az ígéretéről is tudomást szerzett, hogy az új világban a vakok ismét látni fognak (Ésaiás 35:5). Micsoda remek lehetőség Gloria számára! Nagyon boldog volt, különösen akkor, amikor az élettársa beleegyezett, hogy törvényesítsék a kapcsolatukat. Ekkor férjét baleset érte, rokkanttá vált, és tolókocsihoz lett kötve. Ennek a vak asszonynak most keményen kell dolgoznia a megélhetésükért. Ráadásul otthon is ő végez minden munkát, valamint a férjének is személyes figyelmet szentel. Gloria mégis dicséri Jehovát! Keresztény testvérei és testvérnői segítségével tanulmányozza a Braille-írásmódban íródott Bibliát, és jelentős buzdítást kap a keresztény összejövetelek által a Királyság-teremben. Ezt mondja: „Nehéz elmagyarázni, de, noha vak vagyok, olyan, mintha látnék.”

Néha üldözik azokat az embereket, akik dicsérik Istent. Horvátországban egy asszony boldog volt, amikor Istenről tanult, de a férje ellenállást tanúsított újonnan meglelt hitével szemben, és eltaszította magától az asszonyt, egyéves kislányukat pedig magával vitte. Az asszony az utcára került, férje és a családja elhagyta, otthon és munka nélkül volt, de még a gyermeke sem volt vele — így először kétségbeesett. Isten iránti szeretete azonban fenntartotta, bár a lányával csak nagyon korlátozott kapcsolata volt, egészen addig, míg a kicsi fel nem nőtt. Ez az asszony megtalálta a „drágagyöngyöt”, és többé nem hagyta, hogy elvesszen (Máté 13:45, 46). Vajon hogyan őrizte meg az örömét ezeken a nehéz időszakokon keresztül? Ezt mondja: „Az öröm Isten szellemének a gyümölcse. Ez ugyanúgy ápolható a külső körülményektől függetlenül, mint ahogy egy üvegházban is növekedhetnek a növények, bármilyen is az időjárás odakint.”

Finnországban a hatéves Markusnál egy gyógyíthatatlan izomrendellenességet állapítottak meg. Hamarosan tolókocsihoz lett kötve. Édesanyja néhány évvel később elvitte őt egy pünkösdistához, aki nagy hírnévre tett szert, azt állítva magáról, hogy betegeket gyógyít. Most azonban nem következett be a csoda általi gyógyulás. Így Markust már nem érdekelte Isten, hanem tudományos és egyéb világi területeken folytatott tanulmányokat. Aztán, körülbelül öt évvel ezelőtt, egy tolókocsiban ülő nő — akit egy fiatalember is elkísért — látogatta meg azt a házat, ahol Markus lakott. Jehova Tanúi voltak. Markus ekkor már ateista volt, de nem volt kifogása az ellen, hogy a vallásokról beszélgessenek, és behívta őket.

Később egy házaspár látogatta meg, és elkezdődött a bibliatanulmányozás. Végül is a bibliai igazság ereje megváltoztatta Markus véleményét a dolgokról, és azt is felismerte, hogy rokkantsága ellenére valóban van oka dicsérni Istent. Ezt mondta: „Nagyon boldog vagyok, hogy megtaláltam az igazságot és azt a szervezetet, amelyet Jehova felhasznál. Az életemben most már van vezetés, mely élet értelmet is nyert. Megint megkerült egy elveszett bárány, és nem is akarja elhagyni Jehova nyáját.” (Vö. Máté 10:6.)

Mindenki ’dicsérje Jahot’

Ez csak néhány abból a számtalan tapasztalatból, amelyeket elmondhatnánk, hogy rámutassunk: napjainkban az embereknek van okuk arra, hogy dicsérjék Istent — bármilyenek is a körülményeik. Pál apostol így világít rá erre: „a kegyesség [Isten iránti odaadás, NW] mindenre hasznos, meglévén benne a jelenvaló és a jövő életnek ígérete” (1Timótheus 4:8). Ha Isten akaratát cselekedjük, ő beteljesíti a ’jelenvaló élet ígéretét’. A dolgok jelenlegi rendszerében persze nem teszi gazdaggá a szegényt vagy egészségessé a beteget. Szellemét adja viszont azoknak, akik őt szolgálják, s akik ezáltal örömre és megelégedettségre tesznek szert, bármilyenek legyenek is a külső körülményeik. Igen, a betegeknek, az elnyomottaknak és a szegényeknek még a ’jelenvaló életben’ is van okuk dicsérni Istent.

Mit mondhatunk azonban a „jövő” életről? Nos, ennek már a puszta gondolata is arra kellene hogy késztessen bennünket, hogy a lehető legnagyobb lelkesedéssel dicsérjük Istent! Felvillanyozó egy olyan időre gondolni, amikor ismeretlen lesz a szegénység; amikor „nem mondja a lakos: beteg vagyok!”; és amikor Jehova Isten „eltöröl minden könyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Ésaiás 33:24; Jelenések 21:3, 4; Zsoltárok 72:16). Te hogyan tekintesz Istennek ezekre az ígéreteire?

Salvadorban egy fiatalember elfogadott egy bibliai traktátust, amely kifejtett néhányat ezek közül. Ezt mondta a Tanúnak, akitől a traktátust kapta: „Hölgyem, amit ez a traktátus mond, az egyszerűen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.” Sokan így reagálnak. Ezek azonban annak a Valakinek az ígéretei, aki megteremtette a világegyetemet, aki a földünkön mozgásba hozta a természet körforgásait, és aki még a szegényeknek és a betegeknek is segít örömet találni. Amit ő mond, annak hihetünk. Az előbb említett fiatalember tanulmányozta a Bibliát Jehova Tanúival, és rájött, hogy annak igaznak kell lennie. Ha még nem ezt teszed, arra buzdítunk, hogy ugyanígy tegyél te is. Akkor ott lehetsz majd, amikor a dolgok jelenlegi rendszere elmúlik, és minden teremtmény csatlakozik a felkiáltáshoz: „Alleluja!” „Dicsérjétek Jahot!” (Zsoltárok 112:1, Katolikus fordítás; 135:1, NW).

[Lábjegyzet]

[Kép az 5. oldalon]

Te is ott lehetsz, amikor minden teremtmény csatlakozik majd a felkiáltáshoz: „Alleluja!”