Jehova lojális bánásmódja

PETER PALLISER ELMONDÁSA ALAPJÁN

1985 decemberében történt. A lelkesedésünk egyre nőtt, ahogy megkezdtük a leszállást Nairobi, Kenya nemzetközi repülőterére. A városba vezető úton gondolatainkat elözönlötték az emlékek, amit az ismerős látvány és hangok váltottak ki.

JEHOVA TANÚI „Feddhetetlenség megőrzői” kerületkongresszusára jöttünk Kenyába. Tizenkét évvel korábban a feleségemmel együtt el kellett hagynunk Kenyát, mert betiltották prédikálómunkánkat. Kenyában a Bételben laktunk, ez a neve Jehova Tanúi fiókhivatali létesítményeinek. Milyen kellemes meglepetés várt ránk, amikor újra ellátogattunk a Bételbe!

Azt a fiatal Tanút, aki a Bételben az ebéd elkészítésében segédkezett, már kétéves kora óta ismerjük. A Bétel-családból legalább hat embert már gyermekkora óta ismerünk. Micsoda öröm volt ekkor látni őket, fiatal felnőttekként, a családjukkal együtt, és még mindig tevékenyek mindannyian a szolgálatban! Istenünk, Jehova gondoskodott róluk, betartva a Bibliában tett ígéretét: „Lojálisan bánsz a lojálissal” (2Sámuel 22:26, NW). Micsoda ellentétet láttam az én fiatalkorom és ezeknek a fiataloknak jutalommal járó életútja között!

Céltalan fiatalkorom

Scarborough-ban, Angliában születtem 1918. augusztus 14-én. Két évvel utána édesanyám a féltestvéremmel elment Kanadába, így a következő három évben édesapámmal, valamint az ő édesanyjával és a nagynénémmel éltem együtt. Amikor ötéves voltam, az édesanyám elrabolt, és Montrealba, Kanadába vitt. Négy évvel később visszaküldött Angliába, hogy éljek az édesapámmal, és ott járjak iskolába.

Édesanyám és a féltestvérem körülbelül félévente írtak nekem. Leveleik végén általában kifejezték kívánságukat, hogy legyek jó állampolgár, s hogy legyek lojális a Királyhoz és az országhoz. Válaszaim valószínűleg csalódást okoztak nekik, mivel azt írtam, hogy szerintem a nacionalizmus és a háború rossz. De mivel nem volt semmiféle világos útmutatóm, tizenéves koromban csak sodródtam az árral.

Majd 1939 júliusában, hat héttel a II. világháború kitörése előtt besoroztak a brit hadseregbe. Csak 20 éves voltam. Ezredemet rövid időn belül Észak-Franciaországba küldték. Amikor német légitámadás ért minket, fiatal legényekként puskánkkal rájuk céloztunk, és lőttünk. Borzalmas élet volt. Visszavonultunk az előrenyomuló német hadsereg elől, és én is azok között voltam, akiket Dunkerque-nél evakuáltak 1940 júniusának első hetében. Még mindig iszonyattal emlékszem a látványra; egy egész seregnyi halott hevert szanaszéjjel a tengerparton. Túléltem ezt a lidércnyomást, és megérkeztem Harwichbe, Kelet-Angliába, egy kis teherhajó fedélzetén.

A következő évben, 1941 márciusában Indiába küldtek. Ott kiképeztek műszerésznek. Miután már egy ideje kórházban voltam fertőzés miatt, átszállítottak egy katonai egységhez Delhibe, India fővárosába. Otthonomtól távol, s mivel még mindig nem voltam jól, kezdtem a jövőmön gondolkodni. Különösen az érdekelt, mi történik velünk, ha meghalunk.

Újfajta lojalitást gyakorolva

Egy angol honfitársam, Bert Gale volt a szobatársam Delhiben. Az egyik nap azt mondta, hogy a „vallás az Ördögtől van”, és ez a megjegyzése felkeltette az érdeklődésemet. A felesége Jehova Tanúja lett, és időről időre bibliai kiadványokat küldött a férjének. Ezek közül az egyik füzet, a Hope (Reménység) című megragadta a figyelmemet. Ahogyan a feltámadás reménységéről írt, igazán megnyugtató volt.

Valamikor, még 1943 elején Bert beszélt egy angol-indiai civillel, Teddy Gruberttel, aki velünk dolgozott a katonai bázison. Nagy meglepetésünkre kiderült, hogy Teddy Tanú. Bár 1941-ben betiltották Jehova Tanúi kiadványait, elvitt minket a Tanúk Delhiben tartott összejöveteleire. Ebben a kis gyülekezetben életemben először őszinte, meleg légkört tapasztaltam. Basil Tszatosz, egy idősebb, görög származású keresztény testvér vett a szárnyai alá, és válaszolt a kérdéseimre. Világos bibliai választ adott arra, hogy miért öregszünk és halunk meg, valamint a feltámadásra és Isten megígért, igazságos új világára vonatkozó kérdésekre is (Cselekedetek 24:15; Róma 5:12; 2Péter 3:13; Jelenések 21:3, 4).

Az 1942-ben kiadott Peace​—Can It Last? (Béke — vajon tartós lehet?) című füzet különösen megragadta a figyelmemet. A Népszövetséget a „veres fenevaddal” azonosította (Jelenések 17:3). A Jelenések könyve 17. fejezetének a 11. versét idézve a füzet ezt írta: „Most már elmondhatjuk, hogy a Népszövetség »vala és nincs«.” Folytatásképpen ezt írta: „A világi nemzetek szövetsége újra fel fog támadni.” 1945-ben, több mint három évvel később pontosan ez történt, amikor létrehozták az Egyesült Nemzetek Szervezetét!

Míg betiltás alatt volt a Tanúk irodalma, segíteni tudtam újdonsült barátaimnak. Ha egy doboz Peace​—Can It Last? című füzet érkezett, a gyülekezet nekem adta megőrzésre. Ki gondolt volna arra, hogy a katonai táborban keressen betiltott irodalmat? Minden egyes alkalommal, amikor az összejövetelekre mentem, magammal vittem néhány füzetet, hogy legyen a testvéreknek készletük. Még saját bibliai irodalmukat is elrejtettem, amikor attól tartottak, hogy házkutatást fognak náluk tartani. Végül 1944. december 11-én feloldották a tilalmat.

A keresztény tanítások iránti lojalitásom próba alá került 1943-ban a karácsonyi ünnepség idején, amelyet katonai osztagunknak rendeztek. Nem voltam hajlandó részt venni rajta, mivel megtudtam, hogy Jézus nem a hideg decemberi hónapban született, és hogy a korai keresztények nem ünnepelték a karácsonyt. (Vö. Lukács 2:8–12.)

Én is egyike voltam annak a mintegy 150 résztvevőnek, aki jelen volt az 1944. december 27. és 31. között megtartott, „Egyesült Hirdetők” kongresszuson Jubbulpore-ban (Jabalpurban). Sok kongresszusi küldött vonattal érkezett Delhiből, jóval több mint 600 kilométeres utat téve meg. Sosem fogom elfelejteni azt a csodálatos légkört a szabad ég alatti környezetben, ahol láttam Jehova szervezetét működés közben.

A kongresszusi küldötteket diákotthonokban szállásolták el, ahol Királyság-énekeket énekeltünk, és élveztük a boldog keresztényi társaságot. Ezen a kongresszuson kezdtem el részt venni a nyilvános prédikálómunkában, amely munka azóta is oly drága a szívemnek.

Teljes idejű szolgálat Angliában

1946-ban visszatértem Angliába, és rövid időn belül elkezdtem járni a Wolvertoni Gyülekezetbe. Bár csak körülbelül tíz Királyság-hirdető volt, segítettek nekem, hogy otthon érezzem magam, és ugyanazt a megelégedettséget tapasztaltam, mint az Indiában élő testvéreim között. Vera Clifton különösen őszinte és melegszívű személy volt a gyülekezetben. Miután megtudtam, hogy ő is szeretne úttörő lenni, ahogy a teljes idejű szolgákat hívják, akárcsak én, 1947. május 24-én összeházasodtunk. Rendbe hoztam egy lakókocsit, és a következő évben megkaptuk első megbízatásunkat az úttörőszolgálatra, Huntingdon vidéki városkájába.

Azokban a napokban kora reggel elindultunk biciklinken a vidéki területekre. Egész napos prédikálásunkat csak egy gyors ebédszünet szakította félbe, hogy megegyük a szendvicseket. Akármilyen erős volt is az ellenszél, bárhogy zuhogott is az eső, amikor hazafelé pedáloztunk, boldogok és megelégedettek voltunk az Úr munkájában.

Idővel arra vágytunk, hogy kiterjesszük szolgálatunkat, és hogy más országokban élő emberekkel osszuk meg az „evangyéliomot” (Máté 24:14). Ezért jelentkeztünk, hogy szeretnénk részt venni a Gileád misszionáriusképző iskolában South Lansingben (New York, USA). Végül felvettek minket a Gileád Iskola 26. osztályába, amely 1956 februárjában végzett.

Kiterjedtebb szolgálat Afrikában

Afrikába, Észak-Rhodesiába (ma Zambia) kaptuk misszionáriusi megbízatásunkat. Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, megkértek minket, hogy szolgáljunk az országban lévő Bételben. Míg a Bételben dolgoztam, Kelet-Afrika levelezésével foglalkoztam. 1956-ban Kenyában (az egyik kelet-afrikai országban) csak négy Tanú volt, míg Észak-Rhodesiában több mint 24 000-en voltak. Verával együtt elkezdtünk azon gondolkodni, milyen nagyszerű volna olyan helyen szolgálni, ahol nagyobb a szükség.

Utána váratlanul egy másik meghívást kaptam a Gileád Iskolába, ez alkalommal tíz hónapos felvigyázói tanfolyamra. Verát Észak-Rhodesiában hagyva, New Yorkba utaztam, akkoriban itt volt a Gileád Iskola. Miután 1962 novemberében elvégeztem a tanfolyamot, Kenyába neveztek ki, hogy hozzak ott létre egy fiókhivatalt. Ekkorra Kenyában már több mint 100 Tanú volt.

Úgy volt, hogy miközben Észak-Rhodesiába utazom, hogy Verával találkozzam, csak rövid időre szakítom meg az utat Nairobiban, Kenyában. De amikor megérkeztem Nairobiba, Bill Nisbet, a Gileád Iskola 25. osztályának a végzőse azzal a hírrel várt, hogy meg lehet szerezni Kenyába a hivatalos beutazási engedélyt azon nyomban. Elmentünk a bevándorlási hivatalba, és néhány percen belül megszereztük az öt évre szóló munkavállalási engedélyt. Így hát sose tértem vissza Észak-Rhodesiába, hanem Vera csatlakozott hozzám Nairobiban.

Egy rögtönzött szuahéli nyelvtanfolyam után csatlakoztunk a kis nairobi gyülekezethez a szolgálatban. Volt, hogy miután felolvastuk szuahéli mondandónkat, a házigazda így kiáltott fel: „Nem értek angolul!” Mégis kitartottunk, és lépésről lépésre leküzdöttük a nyelvi korlátokat.

A területünkön voltak olyan óriási háztömbök is, amelyeknek bibliai nevük volt, mint például Jeruzsálem vagy Jerikó. Hamar felébredt az emberekben az érdeklődés, és ezeken a területeken sok új Királyság-hírnök lett. Mily nagyszerű hatást gyakorolt a Biblia igazsága ezekre az emberekre! A törzsi felsőbbrendűség érzése eltűnt, amint a Királyság iránti lojalitás egységet teremtett Jehova népe között. Sőt még törzsek között is házasodtak, ami nagyon szokatlan dolog a nem Tanúknál.

Az új Királyság-hirdetők lelkesedéssel fogadták az igazságot. Samson például oly nagy buzgalommal szerette volna, hogy terjedjen otthoni területén a Biblia igazsága, hogy szüntelenül kérte, küldjenek oda úttörőket. Sőt még ki is bővítette az ukambani területen lévő házát, hogy el tudja őket szállásolni. Nem sokkal később a Királyság-hírnökök új gyülekezetét hozták ott létre.

Többször is meglátogattam testvéreimet a kelet-afrikai Etiópiában. Átlagosan több mint 20 órát töltöttek a szolgálatban a bebörtönzések, ütlegelések és az állandó felügyelet ellenére. Egy alkalommal kétbusznyi etióp testvér és testvérnő utazott egy héten át, veszélyes hegyi utakon átkelve, hogy részt vegyenek Kenyában a kerületkongresszuson. Rendkívül leleményesen szervezték meg, hogy legyen Királyság-irodalmuk az országukban. Kenyában boldogan segítettünk nekik abban, hogy mindig megkapják az irodalmat.

1973-ban Kenyában hivatalosan betiltották a munkánkat, a misszionáriusokat pedig kitoloncolták. Addigra már több mint 1200 Tanú volt Kenyában, és sokan ott voltak közülük a repülőtéren, hogy felejthetetlen búcsút vegyenek tőlünk. Jelenlétük az egyik utastársunkat arra késztette, hogy megkérdezze, vajon híres emberek vagyunk-e. Verával visszatértünk Angliába, és ott ajánlottak fel nekünk kinevezést, de mi vágytunk vissza Afrikába.

Újra Afrikában

Így hát néhány hónappal később megkaptuk új megbízatásunkat az accrai Bételbe, a Nyugat-Afrikában elhelyezkedő Ghána fővárosába. Itt egyik megbízatásom kapcsán a saját bőrömön tapasztaltam, milyen nehézségeket élnek ott át testvéreink. Miközben a Bétel-családnak élelmet és egyéb termékeket szereztem be, meglepődtem az élelmiszer felháborítóan magas árán. Gyakran az ember egyszerűen képtelen volt megvenni a szükséges árut. További gondot okozott a benzin és a pótalkatrészek hiánya.

Megtanultam, mennyire fontos a türelem, amit már ghánai testvéreink kifejlesztettek. Oly buzdító volt látni, hogy miközben visszautasították a kísértést, hogy az életszükségleti cikkekhez megvesztegetés útján jussanak hozzá, megőrizték vidámságukat. Ennek eredményeként Jehova népe Ghánában becsületességéről vált ismertté, és jó hírneve lett sok hivatalnok előtt.

A fizikai szükség ellenére azonban szellemileg egyre gyarapodtak. Az egész országban gyakorlatilag minden otthonban volt a bibliai irodalmunkból. És láttuk, amint a Királyság-hírnökök száma Ghánában az 1973-as 17 156-ról — ennyien voltak, amikor megérkeztünk — 1981-re már 23 000-re növekedett. Abban az évben kijött rajtam a bőrrák, ami kétségtelenül súlyosabbá vált azáltal, hogy éveken át ki voltam téve az erős napsütésnek Indiában és Afrikában, s ezért arra kényszerültünk, hogy hagyjuk el Ghánát, és térjünk vissza Angliába rendszeres kezelésre.

Új körülmények Angliában

Ami engem illet, visszatérésünk nagy változást jelentett a szolgálatomban. Nagyon hozzászoktam, hogy szabadon beszélgethetek olyan emberekkel, akik tisztelik Istent és a Bibliát. Londonban azonban alig találtam ilyen beállítottságot. Csodálom brit testvéreim állhatatosságát. Ez segített megértenem, hogy nagyobb beleélést kell kifejlesztenem az olyan emberek iránt, akik szellemileg ’elgyötörtek és szétszórtak’ (Máté 9:36).

Miután visszatértünk Verával Afrikából, együtt szolgáltunk a londoni Bételben 73 éves korában, 1991 szeptemberében bekövetkezett haláláig. Nem volt könnyű elveszítenem egy ilyen hűséges társat, aki oly sok éven át munkálkodott az oldalamon a szolgálatban. Rettenetesen hiányzik. De boldog vagyok, hogy a mintegy 250 tagú Bétel-családom oly kedvesen támogat.

Igazán kiváltságnak tartom, hogy tapasztalhatom Jehova szervezetének a haladását, és láthatom, hogy oly sokan teszik életútjukká a teljes idejű szolgálatot. Állíthatom, nincs ennél jobb életút, hiszen Jehova „el nem hagyja az ő kegyeseit [lojálisait, NW]” (Zsoltárok 37:28).

[Kép a 23. oldalon]

1947—1955-ig Angliában végeztük az úttörőszolgálatot

[Kép a 23. oldalon]

Először a szolgálatban egy indiai kongresszus idején

[Kép a 23. oldalon]

Amikor misszionáriusok voltunk Észak-Rhodesiában

[Kép a 23. oldalon]

1985-ben barátainkkal, akiket 12 évig nem láttunk