Olyan élet, amelyet soha nem bántam meg

PAUL OBRIST ELMONDÁSA ALAPJÁN

Amikor hatéves voltam — 1912-ben —, anyám az ötödik gyermeke szülése közben meghalt. Körülbelül két évvel később Berta Weibel, egy fiatal házvezetőnő kezdett gondot viselni a családunkra. Mikor apám a rá következő évben feleségül vette őt, mi, gyermekek boldogok voltunk, hogy megint van anyánk.

BRUGGBAN laktunk, amely egy kisváros Svájc német nyelvterületén. Berta igazi keresztény volt, én pedig nagyon kedveltem. 1908-ban elkezdte tanulmányozni a Bibliakutatók (Jehova Tanúi) kiadványait, és másokkal is megosztotta, amit tanult.

Nem sokkal azután, hogy apa és Berta összeházasodott, elkísértem Bertát „A teremtés története képekben” című fotodráma bemutatójára 1915-ben. A Komoly Bibliakutatók Nemzetközi Egyesületének dia- és filmvetítése mély benyomást tett az elmémre és a szívemre is. Másokra ugyancsak nagy hatással volt. Bruggban a terem annyira tele volt, hogy a rendőrség bezárta az ajtókat, és mindenkit, aki ezután érkezett, elküldött. Ekkor sokan létra segítségével a nyitott ablakon keresztül próbáltak bejutni — néhányuknak sikerült is.

Anya kiváló példája

Európában abban az időben tombolt az I. világháború, az emberek pedig féltek a jövőtől. Ezért az, hogy valaki házról házra járva keresett fel másokat Isten Királyságának vigasztaló üzenetével, ahogy anya is, nemes feladat volt. Néha megengedte, hogy elkísérjem, amit roppantul élveztem. Anya 1918-ban végül vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizálhatta Jehova Istennek történt önátadását.

Apa egészen anya megkeresztelkedéséig nem avatkozott bele az imádatába, ekkor azonban kezdett szembehelyezkedni anyával. Egy napon elvette anya bibliai irodalmát, és a kályhába dobta. Anya csak a Bibliáját tudta kikapni a tűzből. Amit viszont azután tett, az ámulatba ejtő volt. Odament apához, és átölelte. Semmiféle neheztelést nem táplált iránta.

Mivel ez apát teljesen megdöbbentette, le is higgadt. Az ellenállása azonban időről időre feltört, nekünk pedig el kellett szenvednünk a kitöréseit.

Munka és szellemi előrehaladás

Miután 1924-ben három évet töltöttem le fodrásztanulóként, elmentem otthonról, és Svájc francia nyelvterületén találtam munkát. Ezzel lehetőségem nyílt arra, hogy tökéletesítsem a francia nyelvtudásom. Az, hogy elköltöztem, valamelyest gátolt ugyan a szellemi előrehaladásban, mégsem veszítettem el soha a bibliai igazság iránti szeretetemet. Így amikor hat évvel később hazatértem, kezdtem részt venni a Bruggban működő keresztény gyülekezet összejövetelein.

Nem sokkal később Rheinfeldenbe, egy körülbelül 40 kilométerrel távolabb lévő kisvárosba költöztem. Itt a nővérem fodrászüzletében dolgoztam, és továbbra is haladtam előre szellemileg, mivel a Bibliakutatók egy kicsiny csoportjával jöttem össze. Egy napon, amikor befejeztük a hét közepén tartott bibliatanulmányozásunkat, Soder testvér, a felelős vén ezt kérdezte: „Ki tervezi, hogy vasárnap részt vesz a szántóföldi szolgálatban?” Jelentkeztem, mivel feltételeztem, hogy elkísérek majd valakit, és megmutatják, hogyan kell végezni a munkát.

Amikor eljött a vasárnap, és elértünk a területünkre, Soder testvér ezt mondta: „Obrist úr ott fog munkálkodni.” Bár a szívverésem úgy felgyorsult, mint addig még soha, kezdtem felkeresni az embereket az otthonaikban, és elkezdtem beszélni velük Isten Királyságáról (Cselekedetek 20:20). Ettől kezdve sohasem inogtam meg a prédikálómunka folytatásában, melyről Jézus azt mondta, hogy el kell végezni, még mielőtt eljön a dolgok jelenlegi rendszerének a vége (Máté 24:14). Huszonnyolc éves koromban, 1934. március 4-én vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam, hogy átadtam magam Jehova Istennek.

Két évvel később Svájcnak az olasz nyelvterületén fekvő egyik városában, Luganóban találtam munkát mint fodrász. Itt azon nyomban elkezdtem prédikálni a jó hírt, bár keveset tudtam olaszul. Az első, szolgálatban töltött vasárnap folyamán mégis elhelyeztem mind a 20 füzetet, amelyet magammal vittem. Idővel össze tudtam gyűjteni egy-két érdeklődőt, s egy csoportot hoztunk létre Az Őrtorony tanulmányozására. Végül ezek közül a személyek közül többen megkeresztelkedtek, 1937 februárjában pedig Jehova Tanúi Luganói Gyülekezetévé alakultunk.

Két hónappal később, 1937 áprilisában kaptam egy levelet, mely drámai változást eredményezett az életemben. Meghívtak, hogy szolgáljak a Bételben, ahogy Jehova Tanúinak az adott országban lévő fióklétesítményét nevezik. Rögtön elfogadtam a meghívást — ez olyan döntés volt, amelyet sohasem bántam meg. Ezzel elkezdtem azt a pályafutást, amelyből idestova 60 éve tartó teljes idejű szolgálat lett.

Zűrzavaros időkben végzett Bétel-szolgálat

Akkoriban a svájci Bétel Bernben, Svájc fővárosában volt. Könyveket, füzeteket és folyóiratokat nyomtattunk itt 14 nyelven, melyeket egész Európába szállítottak. Egyik alkalommal targoncán vittem a nyomtatott irodalmat a vasútállomásra, mivel abban az időben nem mindig állt rendelkezésünkre mikrobusz. A Bételben az első megbízatásomat a Betűszedési Osztályon kaptam, ahol a nyomtatáshoz használt ólombetűket szedtük. Nemsokára a recepción kezdtem dolgozni, és persze a Bétel-család fodrászaként is szolgáltam.

A II. világháború 1939 szeptemberében tört ki, a náci támadás miatt pedig egész Európában terjedt a rémület. Svájc semleges ország volt a körülötte lévő, háborúban álló nemzetek között. Eleinte mindenféle zavaró hatástól mentesen folytattuk keresztény tevékenységünket. Aztán 1940. július 5-én, délután 2 órakor, amint az előcsarnokban a pultomnál tartózkodtam, egy civil ruhás személy jelent meg, akit egy szuronyos puskát tartó katona kísért.

— Hol van Zürcher? — kérdezte üvöltve a civil.

Akkoriban Franz Zürcher volt a prédikálómunkánk fiókfelvigyázója Svájcban.

— Kit jelenthetek be? — kérdeztem.

Azon nyomban megragadtak és felvonszoltak a lépcsőn, követelve, hogy vigyem őket Zürcher irodájába.

Megparancsolták, hogy az egész Bétel-család — körülbelül 40-en voltunk akkor — gyűljön össze az ebédlőben. Négy gépfegyvert helyeztek el az épületen kívül, hogy elvegyék a kedvét bárkinek, aki szökni próbál. Bent körülbelül 50 katona kezdte átkutatni az épületet. Várakozásaikkal ellentétben nem találtak bizonyítékot arra, hogy Jehova Tanúi a katonai szolgálattal szembeni ellenállás támogatásába keveredtek volna. Mégis hatalmas mennyiségű irodalmat foglaltak le és vittek el öt katonai teherautóval.

Amikor nem engedtük, hogy Az Őrtoronyt cenzúrának vessék alá a kormányhatóságok, nem adhattuk ki tovább Svájcban. Ez azt jelentette, hogy kevesebb tagból álló személyzet munkájára volt szükség a Bételben, a család fiatalabb tagjait pedig arra buzdították, hogy hagyják el a Bételt, és legyenek úttörők, ahogy Jehovának azokat a Tanúit nevezik, akik a teljes idejű prédikálómunkában tevékenykednek.

Úttörőszolgálat a háború alatt

1940 júliusában visszatértem Svájcnak a Luganóhoz közeli olasz nyelvterületére, ahol azelőtt laktam, mielőtt a Bételbe jöttem. Úttörőként ezt a területet bízták rám, ahol buzgó katolikusok éltek, s amely az idő tájt már szintén a fasizmus erőteljes befolyása alatt állt.

Nemigen telt el egy nap sem anélkül, hogy a rendőrség fel ne tartóztatott volna, azt követelve, hogy hagyjam abba a prédikálótevékenységemet. Egyik nap, míg a kerti kapuban beszélgettem egy asszonnyal, egy civil ruhás férfi hátulról megragadott, egy járőrkocsihoz vezetett, és Luganóba vitt. Ott átadott a rendőrségnek. Amikor kihallgattak, azt a magyarázatot adtam, hogy Jehova Isten parancsára prédikálunk.

„Itt a földön mi parancsolunk — válaszolta öntelten a tiszt. — Isten az égben parancsoljon!”

Főleg a háború alatt volt létfontosságú, hogy megszívleljük Jézusnak azt a tanácsát, hogy legyünk „okosak mint a kígyók, és szelidek mint a galambok” (Máté 10:16). A nálam lévő irodalom nagy részét ezért az ingem belső zsebeibe rejtettem. És, hogy biztos legyek benne, hogy semmit sem hagyok el, buggyos térdnadrágot viseltem, amely térd alatt szorosan össze volt húzva.

Egy idő múlva azt az utasítást kaptam, hogy költözzek el az Engadin völgyébe, ahol folytatódott a macska-egér játék a rendőrséggel. Ez a hely egy gyönyörű völgy volt a svájci Alpok keleti részén, melyet télen hótömeg borít, ezért kértem, hogy küldjék el a sílécemet, hogy a segítségével be tudjam járni a területet.

Amikor az ember sível közlekedik a hideg télben, alapvető, hogy meleg kesztyűt viseljen. Mivel állandóan rajtam volt, a sajátom már kezdett elhasználódni. Mennyire hálás voltam, amikor egy szép napon teljesen váratlanul csomagot hozott a posta, amelyben egy kézzel kötött pulóver és meleg kesztyűk voltak! Egy keresztény testvérnő készítette nekem a Bernben lévő, előző gyülekezetemből. Ha visszagondolok erre, még ma is hála hat át.

Sok boldogító kiváltság

Svájcban 1943-ban kezdtek stabilizálódni az állapotok, engem pedig visszahívtak a Bétel-szolgálatba. Mivel voltak bizonyos gondok a Lausanne-ban — a mintegy 100 kilométerrel távolabb fekvő városban — lévő francia nyelvű gyülekezetben, azt a megbízatást kaptam, hogy rendszeresen látogassam meg ezt a várost, hogy segítsek a hírnököknek helyes nézetre szert tenni Isten szervezetére vonatkozóan.

Később egy darabig körzetfelvigyázóként szolgáltam Svájc összes francia nyelvű gyülekezetében. A hét elején a Bételben dolgoztam, a pénteket, a szombatot és a vasárnapot azonban azzal töltöttem, hogy más-más gyülekezeteket látogattam meg minden héten, és igyekeztem segítséget nyújtani nekik szellemileg. Ezenkívül, amikor Bernben is megalakult egy francia nyelvű gyülekezet 1960-ban, annak elnöklőfelvigyázója lettem. Ilyen minőségben 1970-ig szolgáltam, amikor is a Bétel Bernből a jelenlegi csodálatos helyére, Thun városába költözött.

Boldog voltam, hogy olaszul beszélő Tanúk kicsiny csoportjára találtam Thunban, és kezdtem együtt dolgozni velük. Idővel gyülekezet alakult, én pedig évekig szolgáltam itt elnöklőfelvigyázóként, míg a fiatalabb testvérek képesítettek lettek arra, hogy vállalják ezt a felelősséget.

Rendkívül boldogító kiváltságnak tartom, hogy Jehova népének nemzetközi kongresszusain vehetek részt. Emlékezetes volt például az 1950-ben megtartott „Teokrácia növekedése” kongresszus New Yorkban, a Yankee Stadionban. Maradandó nyomot hagyott bennem, hogy Brooklynban (New York) meglátogathattam Jehova Tanúi világközpontját. Soha nem felejtem el Milton G. Henschel testvérnek a rá következő évben a „Tiszta imádat” kongresszuson tartott előadását Londonban (Anglia), mely Jézusnak ezeket a szavait domborította ki: „Mondom néktek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lukács 19:40). Henschel testvér ezt kérdezte: „Gondoljátok, hogy a köveknek kell majd kiáltaniuk?” Még mindig itt cseng a fülemben, ahogy a több tízezernyi hang ezt harsogta: „Nem!”

Mikor 1937-ben a Bételbe mentem, apám, aki megtudta, milyen csekély térítést kapunk, aggódva ezt kérdezte: „Fiam, hogy fogsz majd megélni időskorodban?” Válaszként a zsoltáríró Dávid szavait idéztem: „nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé” (Zsoltárok 37:25). Ezek a szavak az én esetemben biztos, hogy beteljesedtek.

Mennyire boldog vagyok, hogy Berta Weibel most már több mint 80 éve feleségül ment apához, és hogy a jó példája és irányítása révén megismertem Jehovát és a tulajdonságait! Bár a család más tagjai gúnyolták, ő hűségesen szolgálta Jehovát egészen addig, míg 1983-ban meg nem halt. Soha nem bánta meg, hogy Istenét, Jehovát szolgálta, ahogy én sem bánom, hogy egyedül álló maradtam, és az életemet teljesen Jehova szolgálatának szenteltem.

[Kép a 25. oldalon]

Munka közben a Bételben