Hálás vagyok a Jehova szolgálatában töltött hosszú életért
OTTILIE MYDLAND ELMONDÁSA ALAPJÁN
A XIX. század végén vitorlás hajók sorakoztak egymás mellett a nyugat-norvégiai Kopervik kikötőjében. Abban az időben emberek és lovak húzták a kordélyokat az utcán. Az emberek petróleumlámpával világítottak, a fehérre festett faházakat pedig fával és koksszal fűtötték. Itt születtem 1898 júniusában, öt gyermek közül a másodikként.
APÁM 1905-ben munka nélkül maradt, s ezért az Egyesült Államokba ment. Három évvel később egy bőrönddel tért haza, mely tele volt szívdobogtató ajándékokkal nekünk, gyerekeknek, anyának pedig selyemkelméket és más dolgokat hozott. Apa legértékesebb tulajdonát azonban Charles Taze Russell Bibliai tanulmányok című művének kötetei jelentették.
Apa kezdte elmondani a barátoknak és a rokonoknak, amit ezekből a könyvekből megtudott. A helyi kápolnában tartott gyülekezések alkalmával a Bibliát használva rámutatott, hogy nincs tüzes pokol (Prédikátor 9:7, 12). 1909-ben, egy évre rá, hogy apa hazatért az Egyesült Államokból, Russell testvér Norvégiába látogatott, s előadásokat tartott Bergenben és Kristianiában (ma Oslo). Apa elment Bergenbe, hogy meghallgassa Russell testvért.
A legtöbben azzal vádolták apát, hogy hamis tanításokat támogat. Sajnáltam őt, és segítettem neki bibliai traktátusokat átadni a környékünkön élőknek. 1912-ben egy lelkész lányának adtam át egy pokolról szóló traktátust. Sértegetések özönét zúdította apámra és rám. Teljesen megdöbbentett, hogy tud egy lelkész lánya ilyen ocsmány szavakat használni!
Más Bibliakutatók — így hívták akkoriban Jehova Tanúit — időnként meglátogattak bennünket Kopervikben; Theodor Simonsen is közéjük tartozott, aki tehetséges szónok volt. Meghívtam az embereket az otthonunkban tartott előadásaira. Az előadás előtt citerázott és énekelt, az előadás után pedig egy búcsúdalt énekelt. Mély tiszteletet éreztünk iránta.
Anna Andersen, egy kolportőr, vagyis teljes idejű szolga volt a másik, aki meg-meglátogatott bennünket. Leginkább kerékpárral utazott egyik városból a másikba Norvégia egész területén, és bibliai irodalmat helyezett el az embereknél. Anna valamikor az Üdvhadsereg tisztje volt, és ismert egy-két tisztet Kopervikben, akik szintén az Üdvhadseregben szolgáltak. Megengedték neki, hogy bibliai előadást tartson az összejöveteli helyükön, én pedig meghívtam az embereket, hogy jöjjenek el, és hallgassák meg.
Karl Gunberg volt a másik kolportőr, aki meg szokott látogatni bennünket Kopervikben. Ez a szerény, csendes, de jó humorérzékű férfi fordítóként is szolgált időnként az oslói fiókhivatalban. Évekkel később együtt dolgoztunk ott.
Hatással vannak rám a vallási nézetek
Akkoriban a legtöbb embernek nemcsak az Istenbe és a Bibliába vetett hite volt erős, de az olyan hittételekbe is belemélyedtek, mint amilyen a pokoltűz vagy a Háromság. Ezért elég nagy zavar támadt, amikor a Bibliakutatók azt tanították, hogy ezek a tanok nincsenek összhangban a Bibliával. Hatással volt rám, hogy a szomszédunk igen erőteljesen azzal vádolta apát, hogy eretnek. Egy alkalommal még én is ezt mondtam neki: „Amit tanítasz, az nem igaz. Eretnekség!”
Apa így ösztönzött: „Gyere Ottilie, és meglátod, mit mond a Biblia.” Majd felolvasott nekem a Szentírásból. Ennek eredményeképpen egyre nagyobb lett a bizalmam benne és abban, amit tanított. Arra buzdított, hogy olvassam el a Bibliai tanulmányokat, ezért 1914 nyarán sokszor leültem olvasni a városra néző dombon.
1914 augusztusában az emberek a helyi lapkiadó épülete körül tömörültek, és arról olvastak, hogy kitört az I. világháború. Apa odajött, s meglátta, mi történik. Így kiáltott fel: „Köszönöm, Istenem!” A háború kitörésében felismerte azoknak a bibliai próféciáknak a teljesedését, melyekről prédikált (Máté 24:7). Akkoriban sok Bibliakutató azt hitte, hogy hamarosan felviszik őket az égbe. Amikor ez nem történt meg, némelyek kiábrándulttá váltak.
Kiállok a bibliai igazság mellett
Tizenhét éves koromban, 1915-ben elvégeztem a középiskolát, s világi munkahelyen, egy hivatalban álltam munkába. Akkor kezdtem rendszeresen olvasni Az Őrtorony folyóiratot. 1918-ig azonban nem tartották meg rendszeresen az összejöveteleket Kopervikben. Kezdetben öten jártunk az összejövetelekre. Elolvastuk a Watch Tower Society kiadványait, például a Bibliai tanulmányokat, és kérdés-feleletes formában megbeszéltük az anyagot. Bár anya elismerően beszélt másoknak a Bibliakutatókról, soha nem tartozott közénk.
A hivatalban, ahol 1918-tól kezdve dolgoztam, megismerkedtem Anton Saltnesszel, akinek segíthettem abban, hogy Bibliakutató legyen. Az idő tájt lettem rendszeres hírnök, s 1921-ben keresztelkedtem meg egy Bergenben megtartott kongresszuson.
Örebróban (Svédország) 1925 májusában kongresszust tartottak az összes skandináv ország számára. Több mint 500-an vettek részt ezen, köztük Joseph F. Rutherford, a Watch Tower Society elnöke is. Oslóból körülbelül harmincan utaztunk egy nekünk fenntartott vasúti kocsiban.
Ezen a kongresszuson bejelentették, hogy Koppenhágában (Dánia) egy észak-európai fiókhivatalt fognak létesíteni, mely figyelmet fordít majd a skandináv és a balti államokban folyó prédikálómunkára. A skót William Deyt bízták meg azzal, hogy felügyelje a prédikálómunkát. Nagyon kedvelték őt, s nemsokára a „Nagy skót férfi” néven vált ismertté. Dey testvér eleinte egyetlen skandináv nyelven sem beszélt, ezért hátul ült az összejöveteleken és a kongresszusokon, s vigyázott a gyerekekre, hogy a szüleik arra tudjanak összpontosítani, ami az emelvényről elhangzik.
Az Őrtorony 1925. március 1-jei [ang.] száma a Jelenések könyve 12. fejezetét taglalta, és olyan felvilágosítással szolgált, hogy ez a fejezet Isten Királysága megszületésével van kapcsolatban, ami 1914-ben történt az égben. Ezt nehezen tudtam megérteni, ezért ismételten elolvastam a cikket. Nagyon boldog voltam, amikor végül is megértettem.
Amikor kiigazítások történtek abban, ahogyan a Biblia bizonyos témaköreit értelmeztük, voltak, akik megbotránkoztak, és elszakadtak Isten népétől. De amikor egy-egy ilyen kiigazítást nehéz volt megérteni, mindig újra meg újra elolvastam az anyagot, hogy megpróbáljam megérteni az érvelés menetét. Ha még mindig nem értettem az új magyarázatot, vártam, hogy tisztázódjon. Ez a türelem sokszor jutalommal járt.
Bétel-szolgálat
Néhány évig könyvelőként, titkárnőként és megyei számlaellenőrként dolgoztam. Az a személy, aki a Társulat pénzügyi számláit kezelte, 1928-ban megbetegedett, és el kellett mennie a Bételből. Mivel volt tapasztalatom az ilyen munkában, engem kértek meg, hogy vegyem át. 1928 júniusában kezdtem a Bétel-szolgálatot. Dey testvér egyszer-másszor meglátogatott bennünket, és ellenőrizte a számlákat. Bétel-családunk az Oslóban folyó nyilvános prédikálómunkában is élen járt, ahol akkoriban csak egyetlen gyülekezetünk volt.
Néhányan segítettünk Sakshammer testvérnek, a Bétel szállítással megbízott szolgájának, az Aranykorszak (ma: Ébredjetek!) csomagolásában és elszállításában. Simonsen és Gunberg testvér is azok között volt, akik segítséget nyújtottak nekünk. Jól éreztük magunkat, gyakran énekeltünk munka közben.
A Királyság-reménységben bízom
A „nagy sokasággal” kapcsolatban 1935-ben megértettük, hogy az nem egy másodlagos égi osztály. Megtudtuk, hogy inkább egy olyan osztályt ábrázol, mely túléli a nagy nyomorúságot, és lehetősége van arra, hogy örökké éljen Paradicsomban a földön (Jelenések 7:9–14). Ennek az új értelmezésnek a birtokában néhányan — akik fogyasztottak az emlékjegyekből — felismerték, hogy a reménységük földi, és onnantól kezdve nem fogyasztottak a jelképekből.
Bár nekem soha nem voltak kétségeim az égi reménységem felől, gyakran megfordult a fejemben: „Miért engem akar Isten?” Méltatlannak éreztem magam egy ilyen hatalmas kiváltságra. Mivel apró termetű, félénk nő vagyok, furcsának tartottam, hogy úgy gondoljak magamra, mint aki Krisztussal együtt királyként fog uralkodni az égben (2Timótheus 2:11, 12; Jelenések 5:10). Ugyanakkor eltűnődtem Pál apostolnak azokon a szavain, hogy „nem sok hatalmas” hívatott el, inkább „a világ erőteleneit választotta ki magának Isten, hogy megszégyenítse az erőseket” (1Korinthus 1:26, 27, NW).
A II. világháború alatti tevékenység
Norvégiába 1940. április 9-én betörtek a német csapatok, s nemsokára megszállták az országot. A háború miatt sokan fogékonyak lettek a Királyság-üzenetre. 1940 októberétől 1941 júniusáig több mint 272 000 könyvet és füzetet helyeztünk el. Ez azt jelenti, hogy az akkoriban Norvégiában lévő több mint 470 Tanú mindegyike átlagosan jóval több mint 570 könyvet és füzetet terjesztett el az alatt a kilenc hónap alatt!
A Gestapo minden elnöklőfelvigyázót felkeresett 1941. július 8-án, és azt mondták nekik, hogy ha nem hagyják abba a prédikálómunkát, koncentrációs táborokba küldik őket. Öt német rendőrtiszt jött a Bételbe, és a Watch Tower Society tulajdonának nagy részét lefoglalta. A Bétel-családot elvitték és kihallgatták, de senkit sem börtönöztek be közülünk. Végül 1941. július 21-én lefoglalták a Társulatnak az Inkognitogaten 28/B szám alatti épületét, a prédikálómunkánkat pedig betiltották. Visszaköltöztem Kopervikbe, és világi munkát vállaltam, hogy eltartsam magam.
Akkoriban apa úttörőként szolgált. Egyik nap jöttek a nácik, és átkutatták apa házát. Az összes irodalmát elvitték, beleértve a Bibliáit és a bibliai konkordanciáit is. Az alatt az idő alatt igen csekély mennyiségű szellemi táplálékot kaptunk. Hogy szellemileg erősek maradjunk, ismételten áttanulmányoztuk a régi könyveket, mint például a Government (Kormányzat) című könyvet is, és tovább prédikáltunk.
A testvérek között sajnos sok helyen megosztottság volt. Néhányan azon a véleményen voltak, hogy muszáj nyíltan prédikálnunk és házról házra járnunk, míg mások úgy érezték, hogy sokkal nagyobb titokban kellene végezni a munkánkat, s más módon kellene kapcsolatba lépni az emberekkel. Ezek a kiváló testvérek, akik azelőtt nagyon jól együttműködtek, és akiket annyira szerettünk, már nem voltak beszélő viszonyban. A köztük lévő megosztottság nagyobb szívfájdalmat okozott nekem, mint bármilyen más helyzet, amely előállt az életemben, amióta csak Tanú vagyok.
Újult erővel végzett tevékenység a háború után
A háború után, 1945 nyarán Dey testvér meglátogatta Norvégiát, és összejöveteleket tartott Oslóban, Skienben és Bergenben. Azzal fordult a testvérekhez, hogy ássák el a csatabárdot, és azt kérte, hogy mindenki, aki csak vágyik arra, hogy ezt tegye, álljon fel. Mindannyian felálltak! A vitát 1945 decemberében, Nathan H. Knorrnak, a Watch Tower Society akkori elnökének a látogatása után végleg lezárták.
Időközben — 1945. július 17-én — táviratot kaptam a fiókszolgától, Enok Öman testvértől, melyben ez állt: „Mikor tudnál visszajönni a Bételbe?” Némelyek azt mondták, hogy maradjak otthon, és viseljem gondját apámnak, aki akkor már túl volt a hetvenen. Apa azonban arra ösztönzött, hogy kezdjem el újra a Bétel-szolgálatot, s így is tettem. 1946-ban Marvin F. Anderson, egy egyesült államokbeli testvér lett a fiókfelvigyázónk, a prédikálómunkát pedig újjászervezték.
A nyári szabadságok alatt hazatértem Kopervikbe, hogy meglátogassam a családomat. Két fivérem és két húgom nem lett Tanú, de mindig barátságosak voltak apával és velem. Bátyám révkapitány és révkalauz lett, öcsém pedig tanár. Habár nagyon csekély vagyonom volt, apa ezt mondta nekik: „Ottilie gazdagabb, mint ti.” És ez így is volt! Amit ők megszereztek, azt össze sem lehetett hasonlítani azzal a szellemi gazdagsággal, melynek én örvendtem! Apa hetvennyolc évesen halt meg 1951-ben. Anya pedig 1928-ban hunyt el.
Életem egyik fénypontja az volt, hogy részt vettem Jehova népének az 1953-ban New Yorkban megrendezett nemzetközi kongresszusán. Abban az évben a világ szántóföldjén már több mint 500 000 volt a hírnökök száma, és több mint 165 000-en vettek részt a kongresszuson. Az 1953-as kongresszus előtt a brooklyni Bételben, Jehova földi szervezetének világközpontjában dolgoztam egy hétig.
Megteszem, amit tudok
Az utóbbi években megromlott a látásom, mert hályog nőtt a szememre. Erős szemüveggel és nagyítóval valamennyire még el tudom olvasni a nagybetűs kiadványokat. Emellett hetente kétszer keresztény testvérnők látogatnak meg, és olvasnak fel nekem, amiért nagyon hálás vagyok.
A prédikálótevékenységem szintén korlátozott. Nyáron a keresztény testvérnők tolókocsiban némelykor elvisznek olyan helyre, ahol prédikálhatok valamennyit. A koperviki iskoláknak szintén rendszeresen küldök folyóiratokat és füzeteket — annak az általános iskolának is, melynek közel száz évvel ezelőtt a diákja voltam. Boldog vagyok, hogy még mindig lehetséges, hogy rendszeresen tevékenykedő hírnök legyek.
A Bételben szerencsére a szobámmal egy szinten van az ebédlő és a Királyság-terem is; a Bétel 1983 óta az Oslo mellett lévő Ytre Enebakkban van. Így a reggeli imádatra, az étkezésekre és az összejöveteleinkre el tudok menni járókeret segítségével. Azért is boldog vagyok, hogy a kongresszusokra még mindig el tudok jutni. Szívesen találkozom azokkal a barátokkal, akiket már sok éve ismerek, valamint az új testvérekkel és testvérnőkkel is, meg sok bájos gyermekkel.
Mindvégig megőrizni a hitet
Áldásos, hogy tevékeny, barátságos, szellemi beállítottságú emberekkel vagyok körülvéve itt a Bételben. Amikor elkezdtem a Bétel-szolgálatot, az egész család olyanokból állt, akiknek égi reménységük volt (Filippi 3:14). Ma pedig a Bételben mindenki — kivéve engem— arra tekint előre, hogy a földön éljen örökké.
Való igaz, hogy arra számítottunk, Jehova előbb fog közbelépni. Mégis megörvendeztet, amikor látom, hogy a nagy sokaság egyre nagyobb lesz. Ez aztán a növekedés, mely a szemem előtt zajlik! Amikor először bekapcsolódtam a szolgálatba, körülbelül 5000 hírnök volt az egész világon. Most már több mint 5 400 000-en vannak! Valóban azt látom, hogy „a legkisebb ezerre nő, és a legkevesebb hatalmas néppé” (Ésaiás 60:22). Folyton várnunk kell Jehovára, ahogy Habakuk próféta írta: „Még ha késne is, folyton várj rá, mert feltétlenül valóra válik” (Habakuk 2:3, NW).