Filemon és Onézimus — A keresztény testvériségben egyesítve

PÁL apostol egyik isteni ihletésű levele két férfi között fennálló kényes problémával foglalkozik. Egyikük Filemon volt, másikuk pedig Onézimus. Kik voltak ezek a férfiak? Mi késztette Pált arra, hogy figyelmet szenteljen helyzetüknek?

Filemon, a levél címzettje a kis-ázsiai Kolosséban lakott. Az azon a területen élő sok kereszténytől eltérően Filemon személyesen ismerte Pált, és az apostol prédikálótevékenységének hatására fogadta el a jó hírt (Kolossé 1:1; 2:1). Pál úgy ismerte őt, mint ’szeretett munkatársat’. Filemon a hit és a szeretet példaképe volt. Vendégszerető volt és a felüdülés forrása keresztény hittársai számára. Filemon nyilvánvalóan rendelkezett anyagi javakkal, mivel az otthona elég nagy volt ahhoz, hogy a helyi gyülekezet ott tartsa az összejöveteleit. Úgy vélik, hogy Appia és Arkhippus — két másik személy, akiket Pál megszólít levelében — talán Filemon felesége és fia volt. Ezenkívül Filemonnak volt még legalább egy rabszolgája, Onézimus (Filemon 1, 2, 5, 7, 19b, 22).

Szökevény Rómában

Az Írások nem beszélnek arról, miért volt Onézimus több mint 1400 kilométerre az otthonától Pállal Rómában, ahol a Filemonnak szóló levél íródott körülbelül i. sz. 61-ben. De Pál ezt mondta Filemonnak: „Ha pedig valamit vétett ellened [Onézimus], avagy adós, ezt nekem róvd fel” (Filemon 18). Ezekből a szavakból nyilvánvaló, hogy Onézimusnak nehézségei voltak gazdájával, Filemonnal. Pál azért írta levelét, hogy kibékítse a két embert.

Egyesek úgy vélik, mielőtt Onézimus szökevény lett, kirabolta Filemont, ezzel fedezve szökését Rómába. Ott azt tervezte, hogy majd elvegyül a tolongó tömegben.a A görög—római világban a szökevények nem csupán a rabszolgatartóknak jelentettek nagy problémát, hanem a közigazgatás számára is. Magáról Rómáról úgy beszélnek, mint a szökött rabszolgák „közismert és általános menedékhelye”.

Hogyan találkozott Pál Onézimussal? A Biblia nem beszél róla. Amikor azonban a szabadság már nem hatott az újdonság erejével, Onézimus valószínűleg felismerte, hogy helyzete rendkívül bizonytalan. Róma városában egy különleges rendőri alakulat kerítette kézre a szökött rabszolgákat; az általuk elkövetett bűncselekményt az egyik legsúlyosabb vétségként ismerték az ókori törvényben. Gerhard Friedrich szerint „azoknak a szökött rabszolgáknak, akiket elfogtak, bélyeget sütöttek a homlokukra. Gyakran megkínozták őket . . ., vadállatok elé vetették a cirkuszban, vagy megfeszítették őket, hogy elrettentsenek más rabszolgákat példájuk követésétől.” Valószínűleg — véli Friedrich — miután Onézimus felélte a lopott pénzt, és hiába keresett rejtekhelyet vagy munkát, Pál védelmét és közbenjárását kérte, akiről már hallott Filemon házában.

Mások úgy gondolják, Onézimus szándékosan menekült gazdája egyik barátjához, abban reménykedve, hogy annak a személynek a befolyása által helyreállhat jó kapcsolata gazdájával, aki valamilyen más okból jogosan haragszik rá. A történelmi források arra mutatnak, hogy „ez egy általános és széles körben elterjedt megoldás volt a bajban lévő rabszolgák között”. Ha ez volt a helyzet, akkor Onézimus a lopást „nagy valószínűség szerint inkább azért követte el, hogy lehetővé tegye utazását Pálhoz mint közbenjáróhoz, mintsem egy szabadulási terv megvalósításáért” — mondja Brian Rapske tudós.

Pál segítséget nyújt

Bármi volt is a szökés oka, Onézimus kétségkívül azért kereste Pál segítségét, hogy kibékülhessen dühös gazdájával. Ez problémával állította szembe Pált. Itt volt egy korábban hitetlen rabszolga, aki szökött bűnöző. Vajon az apostolnak meg kellene próbálnia segíteni neki, azáltal hogy ráveszi keresztény barátját, hogy ne gyakorolja törvényes jogait a szigorú büntetés kiszabására? Mit kellett Pálnak tennie?

Mire Pál Filemonnak írt, a szökevény kétségkívül már az apostollal volt egy ideje. Ez elegendő idő volt ahhoz, hogy Pál úgy beszélhessen Onézimusról, mint aki „szeretett atyafi” lett (Kolossé 4:9). „Kérlek téged az én fiamért, a kit fogságomban szűltem” — mondta Pál Onézimushoz fűződő szellemi rokonságáról. Az összes lehetséges kimenetel közül Filemon minden bizonnyal erre számított legkevésbé. Az apostol azt mondta, hogy a rabszolga, aki korábban „haszontalan” volt, keresztény testvérként tér vissza. Onézimus most „hasznot hozó” vagy „hasznos” lett, így méltóvá válva nevének jelentéséhez (Filemon 1, 10–12).

Onézimus nagyon hasznossá vált a bebörtönzött apostol számára. Valójában Pál ott tartotta volna őt, de egyrészt ez törvényellenes lett volna, másrészt pedig Filemon jogait is sértette volna (Filemon 13, 14). Egy másik levélben, melyet körülbelül ugyanabban az időben a Filemon házában összejövő gyülekezetnek írt, Pál úgy utalt Onézimusra, mint ’hű és szeretett atyafira, ki tiközületek való’. Ez azt jelzi, hogy Onézimus már bizonyítékát adta megbízhatóságának (Kolossé 4:7–9).b

Pál arra buzdította Filemont, hogy szívélyesen fogadja Onézimust, de nem használta apostoli hatalmát arra, hogy utasítsa őt akár ennek megtételére, akár arra, hogy felszabadítsa rabszolgáját. Barátságuk és egymás iránti szeretetük miatt Pál biztos volt abban, hogy Filemon ’annál többet is fog cselekedni’, mint amit kért tőle (Filemon 21). Hogy mit jelentett az ’annál több’, azt homály fedi, ugyanis csak Filemonnak volt joga dönteni arról, mit tegyen Onézimussal. Néhányan Pál szavaiból azt a rejtett kérést olvassák ki, hogy a szökevényt ’küldje vissza, hogy továbbra is Pál segítségére lehessen, ahogyan azt korábban is tette’.

Vajon Filemon elfogadta Pál kérését Onézimussal kapcsolatban? Úgy tűnik, ehhez aligha fér kétség, bár ez talán nem tetszett más kolossébeli rabszolgatartóknak, akik szívesebben látták volna, amint Onézimus elrettentő büntetést kap, amely eltántorítja saját rabszolgáikat példája követésétől.

Onézimus — egy megváltozott ember

Mindenesetre Onézimus új egyéniséggel tért vissza Kolosséba. Gondolkodásmódját átformálta a jó hír ereje, és kétségtelenül a keresztény gyülekezet hűséges tagjává vált abban a városban. Arról, hogy Filemon végül is felszabadította-e Onézimust, az Írások nem beszélnek. Szellemi szempontból azonban az egykori szökevény szabad emberré vált. (Vesd össze: 1Korinthus 7:22.) Hasonló átalakulások mennek végbe napjainkban. Amikor az emberek alkalmazzák a Biblia alapelveit az életükben, helyzetük és személyiségük megváltozik. Azok, akiket korábban a társadalom haszontalan tagjainak tekintettek, segítséget kapnak, hogy példás polgárokká váljanak.c

Micsoda különbséget idézett elő az igaz hitre való megtérés! Míg az egykori Onézimus talán „haszontalan” volt Filemonnak, az új Onézimus kétségkívül méltó lett nevéhez mint „hasznot hozó” egyén. És biztosan áldást jelentett, hogy Filemon és Onézimus egységesekké váltak a keresztény testvériségben.

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 30. oldalon]

Rabszolgák a római törvény alatt

Az érvényben lévő római törvényhozás alatt az i. sz. első században a rabszolgák teljes mértékben ki voltak szolgáltatva gazdájuk szeszélyeinek, szenvedélyeinek és természetének. Gerhard Friedrich szövegmagyarázó szerint „alapvetően és a törvény szerint a rabszolga nem személynek, hanem tárgynak számított, amellyel a tulajdonos szabadon rendelkezhetett . . . Egy szinten tartották a háziállatokkal és a szerszámokkal, és a polgári jog semmi figyelmet nem szentelt nekik.” Egy rabszolga nem folyamodhatott semmilyen törvényes jóvátételért az elszenvedett igazságtalanságok miatt. Alapvetően csakis gazdája parancsait kellett teljesítenie. Semmilyen korlátozás nem volt azt illetően, hogy egy dühös gazda milyen büntetést róhat ki rá; még egy csekély vétségért is az élet és halál feletti hatalmát gyakorolhatta.*

Míg a gazdagabbak talán több száz rabszolgát is tartottak, még egy viszonylag szerény háztartásban is lehetett kettő vagy három. „A házi rabszolgák által elvégzett feladatok rendkívül különbözőek voltak — mondja John Barclay tudós. — Rabszolgák voltak a házfelügyelők, szakácsok, pincérek, takarítók, küldöncök, gyermekgondozók, dajkák és mindenes, személyes ügyintézők, nem beszélve azokról a különféle szakmákról, melyeket a nagyobb és tehetősebb házaknál lehetett találni . . . Gyakorlatilag egy házi rabszolga életének minősége nagymértékben attól függött, milyen volt a gazda természete, és ez két dolgot eredményezhetett: ha egy kegyetlen gazdája volt, a gonoszságok végeláthatatlan sorát kellett elszenvednie, egy kedves és nagylelkű gazda viszont elviselhetővé és reményteljessé tehette az életét. A kegyetlen bánásmód jól ismert példáit jegyezték fel a klasszikus irodalomban, viszont bőséges feljegyzés tanúskodik azokról a meleg érzésekről, melyek néhány tulajdonos és rabszolgái között voltak.”

*Az ókorban Isten népe közötti rabszolgasággal kapcsolatban lásd az Insight on the Scriptures II. kötet, 977—979. oldalát; megjelent a Watchtower Bible and Tract Society of New York, Inc. kiadásában.